„Enyém a múlt, övék a jelen” – öröklött sorsunk, avagy a transzgenerációs hatás

József Attila idézett sorai pontosan ragadják meg, hogy mennyire átszövi életünket a szüleinktől, nagyszüleinktől kapott örökségünk. Őseink sorsa akár tudattalanul is hathat ránk, befolyásolva személyes kapcsolatainkat, identitásunkat és életünket. Hogyan öröklődhet át egy trauma akár generációkon keresztül? Miként hatnak ránk a felmenőink által átélt nehézségek?

Mi az a transzgenerációs hatás?

Az elnevezést a pszichológia területén először a holokauszttúlélők gyermekeinél megfigyelt tünetek kapcsán használták. A jelenség lényege, hogy a traumát elszenvedő generációt követő nemzedék

annak ellenére mutatja a traumatizáltság tüneteit, hogy saját maga nem volt áldozat.

Ilyen esetekben a gyerekeknél ugyanúgy jelentkezhet a depresszió, a szorongás, az alacsony önértékelés és az öngyilkossági gondolatok, mint a traumát átélt szüleik életében. A jelenséget később számos más trauma esetében is megfigyelték. A háborús veteránok, természeti katasztrófák és tömegmészárlások túlélőinek utódgenerációit ugyanúgy sújthatja, de szexuális abúzust elszenvedők családjában is jelentkezhet. Hogyan magyarázható a transzgenerációs hatás? Könnyen misztikusnak tűnhet a jelenség, hiszen az utódok egyik esetben sem élték át ténylegesen a traumát. A téma kutatói több lehetséges megoldást is kínálnak.

Súlyos örökség

Számos mechanizmus vetődik fel annak magyarázatára, ahogy az újabb generáció reflektál a másikat ért élményekre. Az egyik legkézenfekvőbb, hogy a szülőket ért trauma következményei közvetlenül érhetik az utódnemzedéket. Például amikor a gyerek hallja, ahogy anyja sikítva riad fel éjjel rémálmaiból, vagy nem képes kapcsolatot kialakítani apjával, annak érzelmi megközelíthetetlensége miatt. De a transzgenerációs átvitel közvetett úton is történhet.

Fontos tényező lehet például a titkolózás. Az érintettek nem beszélnek a traumáról, ami a gyerekeiknél a magány és az izoláltság érzését kelthetni.

Benne van a levegőben, mégse hozható szóba.

Bár a titok mögött általában a védeni akarás szándéka húzódik, a gyereknek ebben az esetben a trauma mellett azt is el kell viselnie, hogy megrendül a bizalma a szüleiben és magára marad a terhével.

A megpróbáltatások és nehézségek nyomán sok családban olyan erős normák alakulnak ki, amik megkérdőjelezhetetlenül adódnak tovább az újabb nemzedéknek.

Az elvárás gyakran nincsen nyíltan kimondva,

de benne van a rejtett családi kommunikációban. Lehet ez például a családot nehéz anyagi helyzetből kivezető ős parancsoló erejű „üzenete”, ami generációról generációra adódik át: „bírni kell”, „sikeresnek kell lenni”, „teljesíteni kell”. Sok esetben az utódok valamilyen maladaptív formában mentesítik magukat a kötelezettség alól: tüneteket produkálnak, betegségbe menekülnek.

A szülők rendezetlen, feldolgozatlan sérelmei másfajta kihívások elé is állíthatják a következő generációt. A trauma túlélői öntudatlanul is teljesíthetetlen elvárásokat támaszthatnak saját gyerekeikkel szemben.

Tőlük várják a megoldást,

hogy majd ők begyógyítják az elszenvedett testi-lelki sérüléseket. Ez odáig fokozódhat, hogy a gyerek mintegy átvéve a traumát, azonosul az elszenvedő szülő elnyomott érzéseivel, felmentve őt a szenvedéstől.

Génjeinkben kódolva?

Tágan értelmezve az evolúció magában foglalja mindazokat a változásokat, amikkel egy szervezet módosul az őseihez képest – legyen ez biológiai, élettani vagy viselkedéses. Az epigenetika a generációk közötti módosulás újfajta mechanizmusait írja le. Olyan folyamatokra utal, amikben megfigyelhető

változás történik a fenotípusban, de a DNS alapszerkezete nem módosul.

Választ ad rá, hogy az egyedet érő környezeti hatások következményei hogyan vihetők át az utódnemzedékre, ezáltal közvetlen magyarázó mechanizmust kínál a transzgenerációs átvitelre. Nem módosítják a DNS alapszerkezetét, ezek a mechanizmusok sokkal inkább „lecsendesítenek” vagy „aktiválnak” bizonyos géneket, a génkifejeződést befolyásolják. Miért hasznos ez?

Evolúciós szempontból a DNS „túl stabil”, az epigenetikus változások pedig az alkalmazkodás rugalmas, gyors eszközei. Szemben a „valódi” genetikai módosulásokkal, potenciálisan reverzibilisek, tehát visszafordíthatók, így elérhető általuk rövid távon érvényesülő változás is. Nyilvánvaló adaptív jelentősége tehát, hogy az utódnemzedékeket

felkészíti a várható környezeti hatásokkal szembeni hatékonyabb megküzdésre.

A korábbi, kizárólag traumatikus hatásokra összpontosító „transzgenerációs trauma” fogalmát manapság jóval bővebben használjuk. „Transzgenerációs hatások”-ról beszélünk, utalva arra, hogy idetartoznak az előrevívő, adaptív örökségeink is. Egy-egy család története olyan, mint egy véget nem érő regényfolyam. Az emlékek, őseink sorsfordulatai és kapcsolati örökségei mind-mind hozzájárulnak önértékelésünkhöz, identitásunkhoz és az élethez való viszonyunkhoz. Mindezek fényében nem csak családfakutatás céljából érdemes meghallgatni a családi meséket és utánanézni, honnan jöttünk!