Fanyarország – terápiás napló

Látott már valaki egy egész országot terápiára menni? Én sem. De ha lenne ilyesmi és pont velem történne az eset, hasonlóképp tudnám elképzelni. Az országok, mintha személyek lennének, tele érzésekkel és megoldandó problémákkal. Valahol ez hatványozottan igaz. Véleménycikkünk. 

2017.04.03 – Időpont-egyeztetés

Délután telefonhívást kaptam. Egy magát fanyarnak hívó ország kért segítséget az életét beárnyékoló kilátástalanság miatt. Időpontot egyeztettünk másnapra, külön kérte a mihamarabbi találkozót. Állítólag sürgős a helyzet, szorongást lehetett kivenni a hangjából. A hívás során megpróbáltam a legalapvetőbb információkat begyűjteni róla: középkorú, 1122 éves, kapcsolatban van – néhány balul elsült futó kalandja volt korábban –, anyagi helyzete bizonytalan, egy súlyos sérülést emlegetett még.

2017.04.04 – Találkozó

Egy meglepően mosolygós és kedves ország jött be a rendelő ajtaján, bár a bemutatkozásnál elsőre nehezen tudta a teljes nevét megmondani.

„Jónapot kívánok! Fanyar Köztársas – Fanyarország vagyok!”

- a mostani pillanatig fel tudom idézni azt a zavarbaejtő érzést, amit ezzel okozott. Mélyen lesütötte a szemét és vöröslő arccal mondta tovább:

„Őszintén megmondom Önnek, azért jöttem, mert utálom magam. Tehetetlen vagyok és nem tudok bízni semmiben és senkiben, a körülöttem lévő emberekben sem. Talán …”

– folytatta volna, de jeleztem neki, hogy ne vágjunk azonnal a dolgok közepébe. Kértem, hogy meséljen többet magáról, ugyanis a terápia a korábbi tapasztalatokra és élményekre is támaszkodik.

Kérem, meséljen magáról, néhány szóban!

„Árva vagyok. Nem ismertem az anyámat, sem az apámat. Az otthonban – ahol laktam –, sokan sokféle dolgot meséltek arról, hogy kik voltak a szüleim, de pontosat senki sem tud mondani nekem. Próbáltam felkutatni őket, de ez nem sikerült … Ennek ellenére viszonylag gyorsan megtanultam, hogy ki is vagyok. Fiatalkoromban bandázgattam egy ideig, azt meguntam, amúgy sem tetszett a környezetemnek. Szóval csatlakoztam egy keresztény csoportba, hátha megtalálom Istent vagy valami …”

És történt valami kifejezetten hangsúlyos dolog, ami miatt úgy gondolja, hogy az élete a mostani a helyzetbe került? Ha jól látom, vélhetően egy balesetben elvesztette az egyik karját. Tudna erről is mondani valamit?

„Hát … nehéz lenne megmondanom. Voltak nagyon jó időszakaim és barátaim is, de általában nehezen jövök ki a környezetemmel. Jó pár évvel ezelőtt volt egy balesetem, amelyben elvesztettem a bal karom. Rossz társaságba keveredtem és hülyeséget csináltam. Azóta sem tudtam kiheverni. Bár a napi teendőimet el tudom látni és nem okoz különösebb fennakadást, de fáj, hogy már nincs meg, nem érzem magam teljesnek. Nem tudtam túllépni, vagy hogy is mondják ezt a szakemberek …”

Egyedül él? Milyenek a kapcsolatai?

„Ez a másik problémám. Régen sokszor kerültem elnyomó kapcsolatokba, amikből valahogy szerencsére sikerült kimásznom. Azóta ha a legkisebb jelét is látom annak, hogy valaki meg akarja mondani mit tegyek, azonnal ellenséget látok benne. Az előző kapcsolatom szörnyű volt, ha belegondolok még ma is elkap a félelem. Nagyon sokat bántott a volt párom. Most van egy viszonylag jó kapcsolatom. Nagyon sok támogatást kapok, de amint valamire megkér, azonnal ellenségeskedni kezdek és nem létező dolgok ellen harcolok, kiakadok. Pedig amúgy nem vagyok hülye, tudom, hogy egy kapcsolat az adok-kapokról szól … Érzem, hogy csak jót akar. Tele vagyok kétségekkel.”

És mi volt az az esemény, ami miatt úgy érezte, hogy el kell jönnie erre a terápiára?

„Nem vagyok valami gazdag, a legutóbbi kapcsolatom pedig teljesen tönkretett anyagilag. Gyakorlatilag az összes szomszédom jobban él, mint én. Nem vagyok nagyon iskolázott sem. Van egy érettségim. Az angol tudásom is szeretném fejleszteni. Ez zavar, mert amúgy nem vagyok buta. A mostani párom azt mondta, hogy segít mindenben, például ha tanulni szeretnék. Tegnap viszont megint azt éreztem, hogy meg akarja mondani, mit tegyek és emiatt csúnyán összevesztünk. Ráadásul az egyetemi jelentkezésem regisztrációs lapját is kettétéptem épp a leadási határidő előtt. Erről beszélek, frusztrált vagyok …”

Hova jelentkezett volna?

„Az most mindegy, de egy nemzetközileg is elismert egyetemre. Már nem tudom, mit tegyek. Van egy haverom, aki szerint tiszta baromság ez az egész. Szerinte hagynom kellene a páromat és a tanulás dolgot is. Hülyének érzem magam, mert nem tudok újra regisztrálni az egyetemre. Megbántam. Ez is nagyon fáj.”  

(…)

Egy olyan ország képe kezdett el kirajzolódni előttem, amely egyszerre több problémával küzd. Depresszióra utaló jelek, frusztráció, paranoid vonások és tanult tehetetlenség jelzi az állapotát. Ennek megerősítésére néhány tesztet is el kell végezni természetesen. Nem könnyű diagnózist felállítani egy ország esetében anélkül, hogy ne veszne el valahol az árnyalt jelentés, mondanivaló.

A társadalmat érintő jellemzők sok hasonlóságot mutathatnak egy alternatív személyiséggel. Egy olyan „életúttal”, ami a terápiára bejelentkezett országnak jutott, nem meglepő az éppen tapasztalható hangulat és érzelmi világ. Természetesen sokan élnek ott, akik egyénileg nem élnek át sem frusztrációt, sem kilátástalanságot. Mégis

egy országos szintre emelt benyomás már más képet mutat.

Generációkra visszamenőleg láthatjuk azt, hogy a mostanság sokat emlegetett függetlenség – amely védelmére bárkivel szembeszáll ez az ország – milyen szomorú elnyomásból és régi függőségből táplálkozik. Még a ma élő generációk tagjai is hatása alatt vannak annak, hogy milyen az, amikor egy külső beavatkozás közbenjárása miatt félelem, nélkülözés és szorongást kiváltó paranoia uralja el a közhangulatot. Nem segít ezen az sem, hogy a kollektív vágyott és – valahol – valós „énkép” egy büszke, jó lehetőségekkel teli társadalmat vázol fel. De már igen korán megtanuljuk egy negatív szűrőn keresztül látni azt a helyet, ahol élünk: tele lemondással, katasztrófákkal és nehezen elengedhető traumákkal, amelyek a mai napig befolyásolják a kialakult képet magunkról. A klinikai vonatkozások egy személyes felmérés esetén itt az

„automatikus negatív gondolatok” meglétét bizonyítanák.

Ez egy olyan rendező elv, amely a bejövő információkat úgy szelektálja és olyan kapcsolatba helyezi, hogy azok valahogy mindig egyfajta negatív színezetet mutassanak, ezáltal is alátámasztva az éppen megélt kilátástalanságot. Másik klasszikussá vált elmélet, az úgynevezett „kognitív triád” is felbukkan a sorok között. Ez a saját magunkról, a környezetünkről és a jövőnkről alkotott negatív képet jelenti. Ráadásul a tapasztalt tünetek régóta fennállnak.

A vizsgálat során tapasztalt tanult tehetetlenség szembetűnő volt. Hogy lehet az, hogy vannak olyan országok, ahol kisebb társadalmi megütközést kiváltó helyzetek is utcára csődítik a népet? Hogy lehet, hogy a terápia előtt álló Fanyarország ingerküszöbe ennél jóval magasabban van vagy sehol sincs? Mert így nőttünk fel, ezt láttuk. El kell fogadnunk, ami van és nem szólni, ha fáj és bánt valami. Valahol hasonlóképp működik az a szólás, mely szerint: „ez van, ezt kell szeretni”. Nem mindig igaz ez azonban. De a tanult tehetetlenség már ebben is megmutatkozik.

Mit tehetünk? Semmit. Miért? Mert ez van, ezt kell szeretni. Szállóige lett.

Az pedig, hogy egy ilyen tehetetlen közösséget bárki vagy bármi befolyásoljon és kedvére mozgasson nem egy nagy meglepetés és nem is csodálatot kiváltó dolog. A meglepetés inkább az lenne, ha az irányító ágens a saját maga frusztráltságát felismerné és rájönne, hogy a megütközést kiváltó tettek és gondolkodás mögött jóval szomorúbb, prózaibb okok állnak: megtépázott hírnév, könnyen megingatható nehezen feltérképezhető identitás, irigység valamint a félelem attól, hogy az irányítást más majd átveszi. Ki ne félne attól, hogy elveszik azt, ami az övé? Főleg, ha az a valami maga a „hatalom”.

De elég csak kitekinteni most a folyosóra. Fanyarország mellett sokan ülnek a váróban. Mi lesz, ha nem kerülnek sorra időben? Felkelnek majd és mind egymásnak esnek, mert szomorúak, félnek vagy csak egyszerűen túl akarnak élni a zord világban.