„A valósággal való szembenézés, gyakran rettenetes élmény” – mondta Feldmár András a Feldmár Intézet által szervezett előadásán szerda este. A pszichológus szerint életünkben számos rettenetes élménnyel találkozunk, amelyeket szavakkal képtelenek vagyunk kifejezni: csak sírunk, üvöltünk, nevetünk vagy valósággal megnémulunk. Egy csodálatos esemény is hasonló reakciókat válthat ki. Ha meg akarjuk magyarázni őket, sokszor csak rontani fogunk a helyzeten. Jobban járunk, ha ezekkel az élményekkel csupán együtt élünk tovább. Feldmár András beszélt a szülői bántalmakról, a megbocsátás élményéről és a valósággal való szembenézésről is. Tudósításunk.
Feldmár András szerint a természet gyakran csodálatos élményekkel szolgál számunkra: egy újszülött mosolya, a naplemente vagy akár a sarki fény is megmagyarázhatatlan érzést képes kelteni bennünk. A valósággal való találkozás azonban sokszor rettenetes élmény is tud lenni, ilyenkor jóformán „megáll az embere esze”. Feldmár korán leszögezte: őt azok az élmények izgatják, melyeket nem tudunk megmagyarázni, hiszen a nyelv nem képes kifejezni azokat. Szerencsétlenség, csapás, erőszakolás vagy bántalmazás: miután megtörténtek, alig lehet róluk beszélni. Ha meg akarjuk őket magyarázni, csupán mellébeszélés születik.
A költészet és a pszichoterápia feladata, hogy utat mutasson a megmagyarázhatatlan felé.
Léteznek olyan rettenetes élmények, amelyekre egyszerűen nem találunk szavakat. Csupán a testünkben érezzük a fájdalmat. A megmagyarázhatatlan események lényegében mind ilyenek: ha rettenetesek, akkor fájdalmat érzünk, ha csodálatosak, akkor azonban valami pompás érzést élünk át.
Feldmár András szerint a nyelv „csalóka” tud lenni, ugyanis gyakran megkönnyíti a valósággal való szembenézést, de előfordul az is, hogy megnehezíti azt. Ilyenkor a valóságra szavakkal rávetítünk egy fantáziát, majd azt hisszük az a valóság.
Sokszor megmagyarázzuk a valóságot, hogy úgy érezzük kontrolláljuk azt
Gyakran panaszkodunk mindennapjainkban, hogy bizonyos helyzetek nehezek. Vannak olyan nehéz helyzetek az életben, amelyeknek az okát egyszerűen nem vagyunk képesek megmagyarázni. Az ilyen helyzetek által teremtett problémákat nem kell megoldani, elég csupán tovább élni. Ilyenkor minden „megoldás” csak tovább súlyosbíthatja a helyzetet. Tovább élni azonban korántsem megy egyszerűen. Mindnyájunkban megvan a vágy, hogy megértsük a világot, és választ kapjunk a miértekre.
Paranoiásnak nevezzük azokat a személyeket, akik érzik, hogy valami történik körülöttük, amiről ők nem tudnak, és amitől nekik rosszabb lesz. Próbálnak összefüggéseket keresni, hogy rájöjjenek a válaszokra. Feldmár szerint gyakorlatilag az összes tudós, kutató és pszichológus bizonyos értelemben paranoiás, hiszen mindent meg akarnak magyarázni. Idevágó példa a terrorizmus. Miért lett valaki terrorista? Természetesen azért, mert őrült volt. Azt hisszük, hogy ha megértjük, ki a terrorista, akkor tudjuk kontrollálni a folyamatokat, és meg tudjuk állítani a jövő terroristáit. Azokat tartóztatjuk le, akikről tudjuk, hogy holnap megölhetnek valakit.
„Kategóriába soroljuk az embereket.”
Feldmár András úgy gondolja: sok pszichiáter hasonlóképpen kategorizál. „Ez skizofrén, ez pszichopata” – így címkézik fel az embereket. Ez a módszer azonban falakat húz fel. Hatékonyabb és helyesebb eljárás, ha a terapeuta megfogja a páciens kezét, és azt mondja neki: itt vagyok, bízz bennem, majd ketten kijutunk innen. Ebben az esetben nem megmagyarázza a helyzetet, csak tovább él vele. A híd csak így alakulhat ki.
A legrettenetesebb élményeket a szülői bántalmak jelentik
Rettenetes traumaként éli meg a gyerek, ha elárulják őt a szülei. Amelyik szülő otthon mindig végrehajtja az iskola vagy más szerv akaratát, annak a gyermeke árva – véli Feldmár András, aki ennek kapcsán egy történetet is elmesélt: David Abram etológus sok időt töltött a természetben, megjárta a Himaláját és gyakran vett részt meditációkon is Indiában. Abram ennek következtében egy idő után megértette a madarakat és képes volt beszélni velük egy bizonyos szinten. Egyszer otthon, a szülei házában üldögélt, amikor beszélgetni kezdett a madarakkal. A szülei ezt meghallva nagyon megijedtek. Nem is kérdezték meg fiukat az esetről, hanem rögtön hívtak két pszichiátert. Az etológust bevitték a pszichiátriára, ahol bármennyire magyarázkodott, nem engedték ki, mert skizofrénnek hitték. Három hónap múlva tudott csak kiszabadulni. Abram elárulva érezte magát a szülei által, és ez egy igazán feldolgozhatatlan traumát jelentett számára.
A jó értelemben vett cinkosság a szülő részéről a helyes irányba tudja vezetni a gyermeket, és a szülő-gyerek kapcsolatot is segíti.
Bruno Bettelheim, híres pszichiáter ennek kapcsán régebben elmesélt egy történetet Feldmárnak, mely a fiával való kapcsolatát mutatta be. Bettelheim fia elment az egyetemre, azonban ott soha nem csinált semmit, még az órákra sem járt be. Valójában állandóan pókerezett. Bettelheim elutazott hát a fiához, hogy megismerje a helyzetet. A fia három nap alatt rengeteg pénzt nyert el pókeren az apjától. Bettelheim pedig látta, hogy ez a játék rengeteg készséget fejleszt, így elismerte fia tehetségét, és hagyta őt játszani. Egy hónap múlva azonban a fiú megunta a pókert, és újra elkezdett járni egyetemre, idővel két PhD-t is szerzett. A siker titka az volt, hogy Bettelheim bízott a fiában, és hagyni merte kibontakozni.
Könnyebb a gyermeknek túltenni magát egy idegen által okozott káron, mint a szülő bántalmán. Ha valami rettenetes élmény éri a gyereket, a szülőbe kapaszkodik. Ha azonban a szülőtől jön a bántalmazás, akkor keletkezik őrület a gyerekben. Ledermed, és még jobban kapaszkodik abba a személybe, aki bántotta. Ilyenkor kialakul egy magatartásforma, hogy ahhoz ragaszkodik, aki bántja őt.
Nem kell mindenáron megbocsátani
Az ember hajlamos annak megbocsátani, akitől függ: a feleség a férjnek, a férj a feleségnek, az alkalmazott a főnöknek. Gyakran azt hisszük, mindenáron meg kell bocsátanunk, akarattal azonban nem lehet megbocsátani, mivel annak sokszor csak hazugság lesz az eredménye.
A valódi bocsánatkéréshez először empátiát kell mutatnunk. Át kell éreznünk, milyen rettenetes lehetett az áldozatnak, amikor megtettük vele azt a bizonyos rossz cselekedetet. Meg kell találnunk a saját szívünkben azt az érzést, amit a másik érezhetett. Ezután meg kell ígérnünk, hogy megváltozunk, és sem az áldozattal, sem mással nem fogunk többé ilyet csinálni. Feldmár András szerint a legfontosabb, hogy a bocsánatkérés valódi legyen, ne csak hazugság. Az áldozatnak persze nem kell megbocsátani, ha nem akar. A többszöri próbálkozás jelezheti, hogy a szándék igaz, és egy bizonyos idő elteltével a megbocsátás akaratlanul is létrejöhet.
A rettenetes élmény nagy kárt okoz, de hosszú távon kezelhető
A rettenetes élmények valósággal megdermesztik az embereket. Azt hiszik soha többé nem lesz már szép a világ. Ha egy ember átvágja a másikat, akkor a sértett úgy érzi, hogy az összes többi ember is át fogja vágni őt. Ilyenkor van nagy szükség egy barátra vagy terapeutára, akiben meg lehet bízni, és aki a sértettnek hosszú távon vissza tudja adni az emberekbe vetett hitét.
Feldmár szerint a gyermekkori trauma nem attól függ, hogy mit követnek el a gyerek ellen, hanem attól, hogy van-e szabadsága szabadon beszélni róla. Abból a frusztrációból hosszú távon nem lesz trauma, amit a sértett gyerek ki tud beszélni magából. A terápia akkor jön el, ha ez nem következik be. Nagyon kis gyerekkori traumák esetében, vagy magzati traumáknál a beszélgetésnél sokkal nagyobb jelentősége van a cselekvésnek. Ilyen az, amikor a gyerek addig játssza el újra és újra a szituációt, amíg fel nem dolgozza a helyzetet. Mindenesetre
Minden gyermek tudja, hogyan gyógyítsa meg önmagát.
A szülőnek hagynia kell ezt a folyamatot kibontakoznia.
Feldmár András november közepén látogat újra Magyarországra, a legfrissebb információkat a Feldmár Intézet Facebook oldalán találják az érdeklődők.
