Felejtés – Barát vagy ellenség?

Biztosan mindenki kívánta már azt, bárcsak első olvasásra mindent megjegyezne, minden könyvet, filmet, történelmi információt könnyedén fel tudna idézni egy pillanat alatt. Másrészről valószínűleg mindenki rendelkezik olyan emlékekkel, amelyeket legszívesebben elfelejtene kellemetlen vagy épp traumatikus voltuk miatt. Scott A. Small Felejtés – A nem emlékezés jótékony hatásai című könyve választ ad arra, miért is van ez így. 

Scott A. Small amerikai neuropszichológus és Alzheimer-kutató első könyve a Felejtés – A nem emlékezés jótékony hatásai címet kapta. A neves szakember több évtizedes tapasztalata alapján, könnyen olvasható formában öntötte könyvbe mindazt a tudást, amit az öregedéssel, a demenciával és az Alzheimer-kórral való munkája során megtapasztalt. Pontosabban, a felejtés azon oldalát vizsgálja, amiről ritkán beszélünk: azaz, hogy miért is van szükségünk az emlékezéssel kéz a kézben járó felejtésre az egészséges élethez. 

Kognitív rugalmasság – az arany középút

Kognitív képességeink kibontakozásához elengedhetetlen az emlékezés és felejtés egészséges egyensúlya – írja Small. Az emlékezést azonban a normális felejtésnek ellensúlyoznia kell ahhoz, hogy alkalmazkodni tudjunk az örökké változó környezethez, információkhoz, hogy elvont fogalmakat tudjunk alkotni, egészében lássunk folyamatokat, vagy épp képesek legyünk „meglátni a fától az erdőt”. A felejtés ezen kívül jótékony hatással van mentális és érzelmi jólétünkre, általa szabadulhatunk meg a nehezteléstől, a félelemtől és a szenvedést okozó emlékeinktől. Sőt, a kreativitás és az alkotás előfeltételeként is szolgál, hiszen tehermentesíti az elmét, valamint segít abban, hogy újszerű képzettársítások jöhessenek létre az agyban – így teret adva egyedi és előremutató ötleteink megszületésének.

Emlékeink hatással vannak személyiségünkre és viselkedésünkre. 

A rugalmas emlékezet ugyanis képes arra, hogy egy megváltozott információt befogadjon és annak megfelelően módosítsa a viselkedését. 

A fotografikus memória kérdéskörét, annak áldás, vagy inkább átok voltát Small az autizmus példáján keresztül szemlélteti, mivel az autizmus egy észlelési- és információfeldolgozási zavart okozó betegség. Az autizmussal összefüggésbe hozható gének egyik legfontosabb sajátsága pedig, hogy együttesen gátolják azt a molekuláris folyamatot, amely a felejtést szabályozza. Az emlékezet ezáltal túl részletgazdag és statikus, nem képes általánosításokat végezni. Emiatt a legtöbb autista törekszik az állandóságra, így próbálnak gátat vetni a szorongáskeltő kognitív zűrzavarnak.

A felejtés képessége előfeltétele annak, hogy általános következtetéseket tudjunk levonni. 

Ez teszi lehetővé számunkra, hogy  hatékonyan összegezzük és rendszerezzük benyomásainkat, és ekként struktúrába szervezzük és harmonikussá alakítsuk a részek lármás és zűrzavaros kavalkádjaként észlelt külvilágot.

Az érzelmi emlékek és a PTSD kapcsolata

„A boldogság láthatatlan tintával ír” – mondja Small. Ami pedig annyit jelent, hogy a negatív érzelmi emlékeink sokkal erősebben vésődnek be, sokkal mélyebb hatást gyakorolnak viselkedésünkre, mint a pozitív történések lenyomatai. Ennek evolúciós magyarázata van, hiszen a negatív érzelmi emlékeink szerinti alkalmazkodás egyértelmű előnyt jelent a világhoz való alkalmazkodásban.

A veszély felismerése ugyanis nélkülözhetetlen az élethez. 

Az emlékezet működésének ezen oldalával kapcsolatba hozható, egyik legismertebb szorongásos zavar a poszttraumás stressz szindróma. Small maga is sokat foglalkozott a kérdéssel, mivel saját háborús tapasztalatai révén maga is átélte a PTSD bizonyos tüneteit. Legyen szó kóros elkerülésről, túlzott elővigyázatosságról vagy traumatikus bevillanó emlékképekről – a traumát átélt személyek évekig is szenvedhetnek az emlékekhez társuló tünetektől. 

Small kijelenti, hogy a PTSD tüneteit lehet enyhíteni, a normális érzelmi felejtést elő lehet segíteni, többek között beszélgetésen alapuló terápiákkal és szociális támogatással.

Az emlékezés és szociális alkatunk kapcsolata 

Személyiségünk kialakulásában agyunk működése több szempontból is központi szerepet játszik, amelyet persze az is befolyásolhat, milyen szinten vagyunk szociálisak, mennyire könnyen oldódunk fel társaságban és hogyan tudunk kapcsolódni másokhoz. 

Az említett attitűdök mögött pedig nem más, mint a félelem érzése és a hozzá tapadó emlékek állnak. A folyamat az amigdala – agyunk azon területe, amely a félelem és a düh szabályozó központja – működésével van összefüggésben. A félelmetes események felidézésének képessége ugyanis a túlélésünket szolgálja, az agyunk pedig úgy van „behuzalozva”, hogy ezeket az emlékeket mélyen bevésse és elraktározza számunkra. Szerencsére azonban központi idegrendszerünk egyfajta „fékezőrendszert” is kifejlesztett, ami lehetővé teszi ezek elfelejtését annak érdekében, hogy kapcsolatokat tudjunk alkotni és ápolni.

Míg az amigdala alulműködése sokkal barátságosabb, empatikusabb és megbocsátóbb vonásokat eredményez, ellenkező esetben a félelem és a túlélésért való harc agresszív, sőt olykor kegyetlen megnyilvánulásaihoz vezethet. Legalábbis a csimpánzokkal és bonobókkal végzett kutatások egyértelműen ezt bizonyítják. Nem véletlen a választás: a csimpánzok hierarchikus rendszerben élnek, melynek alapja a megfélemlítés, az erőforrásokért és hatalomért való küzdelem. A bonobók pedig egy matriarchátus alapú berendezkedésben élnek, így sokkal több időt szánnak a harmóniára, a romantikus és szexuális életük fenntartására. A köreikben végzett kutatások pedig kapcsolatot találtak a két különböző életforma és az amigdala mérete között – mely a csimpánzok esetében kifejezetten nagyobb.

Mit jelent ez az emberre nézve? 

Az amigdala működésének visszafogásával tulajdonképpen azok az emlékek kerülnek gátlás alá, amelyek óvatosságra intenek bennünket a másik emberrel szemben, és arra buzdítanak, hogy magunkat és saját érdekeinket helyezzük előre, vagy épp arra, hogy ne osszunk meg magunkról személyes, érzékeny információkat, mert ellenünk fordíthatják azokat. Bizonyos esetben ezek lehetnek adaptív megküzdési módszerek, de ha van bizalmunk a világban, a többi ember jóságában, akkor láthatjuk, hogy az esetek többségében az érdeklődés őszinte kíváncsiság, és nem ellenünk irányuló manipuláció. Az óvatosságnak természetesen megvan a helye, illetve szerepe életünkben, de nem szabad hagynunk, hogy kapcsolataink mennyisége és minősége lássa kárát a túlzott elővigyázatosságunknak. 

„Képesek vagyunk, ha nem is elnémítani, de legalább időről időre tompítani félelem-emlékeinket."

Ahogy a PTSD esetében is, Small ismét hangsúlyozza, az amigdala működésének befolyásolására léteznek módszerek. A spontán felejtés – vagyis az az érzés, amikor néhány pillanatra, minden rossz érzéstől és fájdalmas emléktől mentesülünk – az oxitocin nevű természetes agyi hormon felszabadulása révén jön létre. Az oxitocin szintjét mesterségesen, például gyógyszeres kezeléssel is lehet növelni, de számos olyan módszer létezik, ami természetes úton serkenti a termelődését. Közös bennünk, hogy ezek mind olyan tevékenységek, amelyek szociálisan összekapcsolnak minket valakivel, valakikkel. Sőt, nem csupán az emberekkel való érintkezés, a kutatások szerint állatokkal való foglalatoskodás közben is fokozódik az oxitocin kiválasztás. Erre pedig elég lehet akár egy néhány percig tartott szemkontaktus is. 

„Oxitocin termelésünk mértéke megemelkedik társas tevékenységek közben.” 

Létezik megbocsátás felejtés nélkül? 

Small sokat ír a felejtés etikai hasznáról is. Gondolatai szerint etikánk alapja az egymással való törődés képessége, ami pedig a megbocsátás révén jöhet létre. 

„Ha igazán fátylat akarunk borítani a múltra, meg kell szabadulnunk a sértettség emlékétől.”

A megbocsátás és a felejtés sok helyzetben szemben állnak egymással, egyrészt a korábban említett evolúciós haszon miatt, másrészt a ragaszkodás folytán. Gyakran képtelenek vagyunk elengedni fájdalmas emlékeinket, mivel a megbocsátással nem szeretnénk validálni a másik rossz tettét. Ahogy azonban egy régi keleti mondás is tartja: a haragtartás a haragtartót sebzi meg. Vagyis a fájdalmas emlékek megőrzésével, a sebek folyamatos feltépésével önmagunknak okozunk nehézséget. Az emlékezés és megbocsátás egymásra való hatását egy skót kutatás során is vizsgálták, az eredmények pedig egyértelműen alátámasztották, hogy a megbocsátás aktusa elősegíti a fájdalmas emlék homályba merülését.