Félelemben élni – Az ötödik pecsét

Mi történik, ha egy egész ország félelemben él? Ha nem kritizálhatunk, nem oszthatjuk meg gondolatainkat a politikáról és a jövőről egy „ártatlan” beszélgetés során az asztal körül? Ha nem mélázhatunk el azon, hogy az életben mi a jó és a rossz, mi a jogos és mi a jogtalan? Cikkünkben, Sánta Ferenc Az ötödik pecsét című művén keresztül elemezzük a fent említett kérdéseket.

Nemcsak egyénileg vagyunk képesek érzelmeket megélni, hanem különböző érzelmi aspektusok bizonyos csoportokhoz való tartozásunkból is fakadhatnak. Ezek a kollektív érzelmi vonulatok akár egy kisebb csoportot, de gyakrabban akár egy egész nemzetet is jellemezhetnek, ezáltal kialakítva bizonyos érzelmi kultúrákat, érzelmi klímákat egy országon belül. Egy ilyen érzelmi klíma viszonylag tartós érzelmi állapotra utal, mely magában foglalja azt, ahogyan az egyes tagok egymáshoz viszonyulnak, illetve ahogyan a társadalmat érintő eseményeket interpretálnak. Attól függően, hogy mely kollektív érzelmi vonulat domináns egy adott nemzeten belül, különböző érzelmi klímákat különböztetünk meg.

Félelemben élni

Jelen cikkünkben főként arra a kollektív érzelmi vonulatra helyezzük a hangsúlyt, ahol a legjellemzőbb affektus a félelem. A félelem klímáját főként az jellemzi, hogy az egyének tartanak egymástól, nem merik, illetve következmények nélkül nem oszthatják meg véleményüket a politikával, a társadalmi kérdésekkel és a jövővel kapcsolatosan. Gyakran jelennek meg erőszakos események akár az aktuális kormány támogatásával is, melynek révén még inkább

előtérbe kerül a kiszámíthatatlanság, a bizonytalanság érzete.

Ezen klíma gyakran egy diktatórikus rezsim vezetése révén jön létre és marad fenn, mely a kontroll fenntartása érdekében alkalmazza a terrort. Célja egy ilyen berendezkedésnek, hogy minél inkább izolálja a társadalmat, hogy az egyének ne is merjenek ellenkezni, ezáltal torzítva a valóságot, mivel az, hogy mi számít jogosnak és igazságtalannak, az relatív a mindenkori hatalom felfogásában.

Az ötödik pecsét

A félelem klímáját rendkívül jól érzékelteti Sánta Ferenc Az ötödik pecsét című műve, amelynek története 1944 decemberében, a nyilas terror alatt játszódik. Az alaptörténet szerint négy barát (Gyurica, Király, Kovács és Béla) esténként összeülnek Béla kocsmárosnál, ahol is a világ történéseiről, politikáról és a társadalmi helyzetről vitatkoznak. A beszélgetést többször félbeszakítja a terror zaja, utcai lövöldözések és az éjszakai nyilas razziák. Az este folyamán betér hozzájuk egy sérült veterán fotós, Keszei, akit meginvitálnak az asztalhoz a beszélgetéshez. A beszélgetés során szóba kerülnek olyan komolyabb témák is, minthogy az emberek zsírjából „manapság” szappant készítenek, szegény embereket elküldik katonának és megnyomorodva térnek haza, illetve hogy pár „eszement” irányítja a világot.

Morális belső harc a diktatúrában – mi a jogos és mi nem?

Felmerül egy pár dilemma is a beszélgetés során, melynek kapcsán kérdésessé válik, hogy egy ilyen érzelmi klímában

a formális hatalom révén mi is tekinthető valójában jogosnak, avagy etikusnak?

Ha arra gondolunk, hogy ebben az időszakban hány olyan idea létezett, mely meghatározta milliók életét, illetve a formális hatalomnak az alapját képezte, akkor érthető lehet, mikor az egyik szereplő így vélekedik: „Hogyha egy embernek van egy elképzelése a világ dolgait illetően, és ez az egyén meg van győződve arról, hogy a saját hite és elgondolása a helyes, és erről a többieket is igyekszik meggyőzni, hogy a többi embernek is jó legyen, akkor ugyan mennyiben érdemel ez az egyén tiszteletet?”

A dilemma abból adódik, hogy a beszélgetés során az embereket két csoportra osztják az asztal körül ülők. Az egyik csoport azon többség, akiknek nincsen beleszólása a világ dolgainak menetébe, csak elszenvedői a történéseknek, viszont így, mivel nem tesznek semmi „rosszat”, lelkiismeretük tiszta maradhat. Ők azok, akik

„várják, hogy a történelem vihara elvonuljon a fejük felől.”

Ez a szerep áldozattal is jár, mivel folyamatos lemondásokkal és kiszolgáltatottsággal társul, de a tiszta lelkiismeret jutalma kárpótolja ezen embereket. A másik csoportot az emberek egy szűkebb rétege alkotja. Ők a világ vezetői, akik meggyőződve saját eszméjük helyességéről, terelgetik az embereket a „helyes” út felé. Habár ez a felfogás egy torz képet ad, mivel azt, hogy mi számít helyesnek, az idea dönti el. Ezen egyéneket sem gyötri a lelkiismeretük azokért a szörnyű dolgokért, amelyeket tettek, sőt, nem is merül fel bennük kétség, mivel úgy gondolják, hogy a helyesebb eszme érdekében cselekedtek, és ez kötelességük.

Végső soron arra a következtetésre jutunk, hogy egyik csoportot sem gyötri a lelkiismerete, a különbség csak abban mutatkozik meg, hogy az egyik csoporthoz tartozás folyamatos félelemmel, szenvedéssel és a vágyainkról való lemondással jár, míg a másik csoport fényűző életet él és nem kell lemondania vágyairól. Felmerül a kérdés,

ha újraszülethetnénk és választhatnánk, melyik csoporthoz tartoznánk inkább?

Ezen dilemmák rávilágítanak arra, hogy azt a társadalmat, amely félelemben él, milyen mértékben képesek megosztani ezek a kérdések. A valóság eltorzul, és amiről az ember azt gondolná, hogy etikus és igazságos, az valójában bűn.

A hatalom gyakorlása

Végezetül a mű tökéletesen példázza azt, ahogyan az aktuális hatalom vélekedik a megfélemlítés és terror alkalmazásáról, mikor is bepillantást nyerhetünk a körzeti nyilasházba. Itt megtudhatjuk azt, hogy a hatalom „bagatell ügynek” tartja, ha lelövik a tagjait, ha bombát dobnak a pártházra. Ezen eseményeket elkövető civil, lázadó emberek számítanak a társadalom kisebb részének, akiket az elkövetett bűnük miatt „jogosan” végeznek ki. A hatalomnak dolga a többséggel van, az olyan emberekkel, akik egy asztal körül összeülnek beszélgetni, de nem csinálnak semmit és nincs beleszólásuk a világ történéseibe.

„Halottakat könnyű produkálni, de olyan halottakat, akik esznek, isznak, az az igazi feladat.”

A fizikai erőszak eszköze a megfélemlítésnek, és egyben pedagógiai szerepe is van abban, hogy az emberek elhiggyék magukról, hogy ők valóban nem tehetnek semmit, míg a hatalomnak jogában áll bármit megtenni. A hatalomnak célja az is, hogy az emberek bizonytalanságban és kétségek között éljenek, illetve hogy lerombolja az emberek önbecsülését, ezáltal biztosítva azt, hogy meg se próbáljanak változtatni a helyzetükön.

Az embereknek nem kell tudniuk, hogy mi a bűnük. Elég ha tudják, hogy bűnösek.