Érezted már úgy, mintha az éned és az élményeid elszakadnának a saját mentális történéseidtől és saját testedtől? Hogy külső személyként tekintesz önmagadra? Fontos tudni, hogy bár a  deperszonalzációs élmények a pszichiátriai és neurológiai gyakorlatban gyakran különböző betegségek esetén bukkannak fel, mégsem köthetőek feltétlenül pszichiátriai rendellenességekhez. Egészséges embereknél is megjelenhetnek, főleg drogfogyasztás, fizikai és mentális kimerültség esetén, műtéti beavatkozásokkal járó altatás, lelki traumák és szorongások időszakában.

Az élet logikus értelmezésére és a jelentéstulajdonításra való természetes emberi törekvés az elmét úgy formálja meg, hogy a szerzett tapasztalatokból értelmes jelentés kovácsoljon össze. Az úgynevezett jelentésadási kényszer sokszor az egymással csak igen felületes kapcsolatban álló ingereket és eseményeket is történetté, érzéssé, látvánnyá komponálja. Ennek következményeként pedig sokszor csak olyan dolgokat veszünk észre, amelyek feltételezéseink és tapasztalataink szerint lehetségesek és logikusak. Felfedezők eredeti ötletei, irracionális élmények, spirituális történések, migrénes aura, halálközeli élmények és droghatás alatt átélt, megváltozott tudatállapotokban megélt tapasztalatok jelzik azonban, hogy

a logikus és értelmes cselekvés és a racionális élmény az elme nem egyeduralkodó sajátossága.

Előfordulhat, hogy nem ezen elvek mentén értelmezzük a külvilágot. A szelfátélés két legfőbb disszociatív, azaz a szelfet elkülönítő módja a deperszonalizáció és a testenkívüliség élménye.

Hogyan írható le ez az élmény?

A szelfet elkülönítő élmények megélése komoly stresszt okozó, álomszerű tapasztalat. A személy a megszokott környezetét hirtelen idegennek érzi. Úgy éli meg önmagát, mintha egy harmadik személy perspektívájából, kívülről tekintene magára. Az élményt az öntudat zavara jellemzi, amiben az érintett nem érez közösséget saját testével és gondolataival. Kognitív neuropszichológiai eredmények alapján főként a rövid távú memória, a szelektív figyelem és a téri gondolkodás mutat jelentős deficitet ebben az állapotban. Az érintett személy idegennek érzi magát annak ellenére, hogy cselekedeteit ő tervezi, kivitelezi és következményeit is ő viseli.  Fásulttá, tompává válik saját érzései iránt. Fontos megjegyezni azonban, hogy

a deperszonalizációt átélő személy nem hallucinál,

ugyanis realitáskontrollja megtartott, csupán olyan illúziója, benyomása támad, mintha bizonytalan lenne a valóság érzékelésében. Összefoglalva: a személy elidegenedik önmagától és környezetétől. A tevékenységgel kapcsolatos éntudat intenzitásának csökkenése és az érzelmi tartalmú események megváltozott feldolgozási módja azonban nem akadályozza különösebben a célelérő hatékonyságát.

A legjobb védekezés a támadás

Ezek a szelfet elkülönítő, énértelmező állapotok tekinthetőek egyfajta védekező mechanizmusnak is. Ebben az állapotban ugyanis a veszélyek, a várható fájdalmak, a szociális kockázatok és a szerepkonfliktusok megélésének csökkenése érdekében olyan mechanizmus bontakozik ki, amely az érintett korábban átélt traumatikus élményei elleni védekezéskor már jól bevált. Ez a fájdalomenyhítő mód fiziológiai és lélektani szinten egyaránt értelmezhető.

Egyes vélemények szerint a depreszonalizciós élményeket érdemes kiemelni a – az egymással egyébként gyakori komorbiditás mutató – pszichiátriai betegségek közül. Ha ezt egységes szindrómaként értelmeznénk, fő tüneti kategóriái a következők lennének: saját testélmény részleges vagy teljes elvesztése, érzelmi dermedtség, személyes emlékek felidézési nehézsége, derealizáció, azaz a realitás elvesztésének érzése.

Megélhetjük-e ezt a különös élményt a depreszonalitációtól függetlenül?

A tudományos bizonyítékokon kívül irodalmi, történelmi és szakrális példáik is bizonyítják, hogy az ember felfokozott mentális állapotban, a szervezetében zajló szélsőséges fiziológiai változások következtében, elveszítheti saját testének határait. A személy ugyanakkor irreálisnak érzi ezt az érzést, miszerint a testéhez kötött szelfjén kívül más, a testén kívüli szelffel is rendelkezi. Ez tehát nem feltétlenül az előbb leírt depreszonalizáció állapota, csupán egy kevésbé komplex, a saját személyiség érzését jobban megtartó, de a testhatárokat ugyancsak másként értelmező állapot. Ez, a „testenkívüliség élménye” kifejezéssel is leírt jelenség, kábítószer-fogyasztás, mérgezés vagy epilepsziás roham időszakában is kialakulhat, amikor is az agyszövetben szétáramló elektromos változásokra, vagy toxikus hatásokra létrejött oxigénhiányos állapotok a szelf és az öntudat fenntartásában résztvevő területek működését közvetlenül érintik.

A beszámolók szerint az ezt megtapasztalók gyakran felülről néznek le saját magukra, tudatuk tiszta, élénken, realisztikusan látják és hallják környezetüket. Gyakran torzul vagy hiányzik a tér és az időészlelése, akár végtelennek is tűnhet az egész esemény. Az első testen kívüli élmények rendszerint halálfélelemmel, egzisztenciális rettegéssel járnak együtt. A szenvedő alanynak szembesülnie kell azzal, hogy a stabil pontnak hitt test nem az, aminek gondolta. Virtuális térben mozog, melyben

nem érzi a testséma és énkép stabil referenciáját.

Amíg meg nem szokja az új körülményeket, ez többnyire pánikot, sokkot okoz, melyet egyáltalán nem könnyű feldolgozni.

A racionalitás élményének megélése az agysérültekről készült tanulmányok mellett az éber állapotban végzett agyi elektromos ingerléssel is vizsgálható. Az elsődleges motoroskéreg ingerlésével nem létező végtagmozgásokról, az auditoros kéreg esetében hangélményekről,  míg az anguláris gyrus ingerlésekor vesztibuláris illúziókról, testképzavarról és spontán testenkívüliség megéléséről számolnak be az éber állapotú betegek. Az anguláris gyrus ingerlése ezenkívül a zuhanásélmény kiváltását is eredményezte. Nagy valószínűséggel tehát ez, a parietális és temporális területek találkozásánál lévő agyterület felelős a testenkívüli élmények megjelenéséért. Ezzel együtt azonban az is megállapítható, hogy ez nem elszigetelt jelenség, szoros kapcsolatot mutat a vesztibuláris téri és szomatoszenzoros információk integrációs zavaraival. A kiváltás módja és az ingerkontextus jelentősen befolyásolja a testképzavar megjelenési formáját, és különböző mértékben teszi lehetővé különböző disszociatív élmények átélését. A már leírt testenkívüliség élménye mellett megjelenhet autoszkopikus hallucináció, amikor a személy megkettőzve látja magát a térben, itt viszont nincs testenkívüliség-élmény, mert a személy mindkét alakot magáénak érzi. Heautoszkópia esetén ennek egy átmeneti formája jelenik meg. A személy hol a fizikai testével, hol annak illúziójával vállal átmeneti rokonságot.

A testenkívüli élményekről való gondolkodás fontos pontja, hogy sokak szerint ezek az élmények elég bizonyítékként szolgálnak, és igazolják az asztrális világok, más síkok létezését. Természetesen ez egy sokkal tágabb, a léttel foglalkozó filozófiai kérdéskör. Azt viszont látnunk kell, hogy ezek az élmények, bár különleges szubjektív tapasztalatokat eredményeznek, mégis egységes tudományos agyi folyamatokkal is leírhatóak.

 

A cikk legnagyobb részt Kállai János A társas kapcsolatok neuropszichológiája című könyv alapján készült.