Fenyegetések árnyékában – Hogyan kezeljük a bombariadó okozta szorongást?

Csütörtökre virradóra több mint 300 iskola kapott fenyegető levelet lehetséges bombatámadásról. Estére bebizonyosodott: a fenyegetés nem volt valós, egyetlen iskolában sem találtak robbanószerkezetet. De hogyan hatnak ránk ezek a hírek, és mit tehetünk gyermekeink, valamint saját mentális egészségünkért? Cikkünkkel ebben nyújtunk támogatást.

Az üzenet tartalma

Az interneten elérhető, iskoláknak kiküldött levél számos módszerrel igyekszik elérni, hogy a címzett nyugalmát megzavarja. Elsődleges célja éppen ez: közvetlen fenyegetéssel személyes biztonságérzetünket rombolja, ennek következményeként pedig könnyen előfordulhat, hogy a jól ismert közegünket is veszélyesnek érzékeljük.

A támadók a levélben láthatatlannak állítják be magukat, amitől kontrollvesztettnek érezhetjük magunkat, és fokozódhat tehetetlenségérzetünk.

Emellett az erőszakos képek használata arra késztethet bennünket, hogy azokat vizualizáljuk, aminek következtében még erősebben élhetjük át a félelem érzését és a szorongásszintünk is emelkedhet.

A szöveg számos manipulációs technikát is tartalmaz, melyekkel még inkább az érzelmeinkre próbál hatni. A „mi vs. ők” felosztás a fenyegető fél és a potenciális áldozatok közötti szakadékot és ellenséges érzést mélyíti.

Az elnyomásra és igazságos megtorlásra utalás fokozni próbálja bennünk a bűntudatot, az apokaliptikus nyelvezet pedig a katasztrófa elkerülhetetlenségét sugallja, ezáltal a már korábban említett kontrollveszettséget erősíti.

A levélben ismétlő fenyegetések könnyen idézhetnek elő bennünk katasztrofizálást, amely egy olyan kognitív torzítás, melynek következtében mindig a lehető legrosszabb forgatókönyv beteljesülését várjuk. Az iskolákhoz intézett fenyegető levelek különösen érzékeny csoportokat érintenek (diákok, szülők, tanárok), ezáltal a félelem könnyen pánikreakcióvá alakulhat. A bizonytalanság pedig, hogy a fenyegetés valódi vagy sem, folyamatos stresszhelyzetet generálhat, amely akár hosszú távon is hatást gyakorolhat ránk.

Bár a levélről nem került egyértelműen kinyilvánításra, hogy a mesterséges intelligencia segítségével generálták,

vitathatatlan ugyanakkor, hogy a gyorsan fejlődő nyelvi modellek globális bevezetése jelentősen leegyszerűsíti a kiberbűnözők dolgát: általuk egyszerűen, több nyelven képesek hihető fenyegetéseket gyártani.

Ez pedig lehetővé teszi számukra, hogy egyidejűleg intézmények széles körét célozzák meg.

Emellett jelentős pszichológiai és operatív hatást gyakorolnak, azáltal, hogy még az alacsony kockázati besorolású fenyegetések is gyakran teljes körű vészhelyzeti választ váltanak ki, mely magában foglalhatja az evakuálást és a helyszíni átvizsgálást, ami megzavarja a normál működést, és jelentős stresszt és szorongást okozhat az érintetteknél.

A fenyegetés rövid és hosszú távú hatásai

A bombariadó rövid távon intenzív stresszt és félelmet vált ki, amely megzavarhatja a mindennapi rutint, és fokozhatja a bizonytalanság érzését.

Az érintettek – különösen a gyermekek – fokozott szorongást tapasztalhatnak, ami alvásproblémákhoz, koncentrációs nehézségekhez és fizikai tünetekhez, például fejfájáshoz vagy gyomorfájáshoz vezethet.

Hosszú távon a fenyegetés nyomán kialakulhat poszttraumás stressz zavar (PTSD), amely visszatérő szorongást, rémálmokat és a biztonságérzet tartós megingását eredményezheti. Az állandó fenyegetettségérzet miatt csökkenhet az érintettek önbizalma és alkalmazkodóképessége, ami akadályozhatja a tanulmányi teljesítményt. Emellett közösségi szinten is romboló hatása lehet, hiszen a folyamatos készültség és a bizalmatlanság meggyengítheti a társas kapcsolatokat, és növelheti a közösség egészének stressz-szintjét.

Hogyan támogassuk gyermekeinket a megküzdésben?

Felnőttként racionális gondolkodás jellemez bennünket, így képesek vagyunk megérteni a fenyegetés komolyságát, az érzelmi bevonódás azonban még így is hatást gyakorolhat ránk. A gyermekeknek, főleg kisiskolás korban azonban nem ennyire egyértelmű egy-egy helyzet értékelése, épp ezért érzelmileg sokkal mélyebben bevonódhatnak, az események hosszabb ideig gyakorolhatnak hatást rájuk. Épp ezért szülőként sem mindegy, hogyan kommunikáljuk az eseményeket, és hogyan viszonyulunk ezekhez, a következőkben ehhez teszünk javaslatokat.

1. Minimalizáljuk a médiának való kitettséget: Fontos, hogy különösen a megrázó események után, korlátozzuk és felügyeljük, milyen tartalmak jutnak el a gyermekeinkhez. Kisebb korban még nem képesek a tévében látottakat jól megkülönböztetni a valóságtól, valamint megküzdési képességeik sem megfelelőek, így kevésbé képesek megküzdeni a fenyegetéssel és veszélyérzettel.
2. Életkornak megfelelő módon kommunikáljuk feléjük a történteket: Ha csökkentjük a médiának való kitettséget, személyre szabottan tudjuk tájékoztatni gyermekeinket. Lehetőségünk van eldönteni milyen keretbe foglaljuk a történteket, és milyen részletességgel adjuk át azokat. Érdemes úgy közelíteni a témához, hogy először a gyermeket kérdezzük meg, mi az, amit ő tud, és ezután pótoljuk az esetleges hiányosságokat a szükséges mértékben, valamint tisztázzuk az esetleges téves elgondolásokat. Ez utóbbira azért van szükség, mivel ha egy gyermek nem tud értelmes magyarázatot adni egy történésre, akkor a saját képzelőerejének megfelelően kipótolja vagy próbálja megválaszolni azt, ezek a lehetséges válaszok pedig gyakran sokkal ijesztőbbek lehetnek mint a valóság. Nem szükséges és nem is szabad tehát elzárni a gyermekeket az eseményektől, vagy úgy tenni, mintha azok nem történtek volna meg, ugyanakkor mindig épp annyit érdemes elárulni, amennyit feltétlenül tudnia kell, vagy amire magától is rákérdez.
3. Fogadjuk és ismerjük el a feltörő érzéseket: Szakemberként szinte mindig kihangsúlyozzuk ezt, az érzelmek felismerése, elfogadása és elismerése ugyanis minden helyzetben fontos a sikeres megküzdéshez. Ha a gyermekek úgy érzik, hogy a természetes és ösztönös érzelmi reakcióik nem kerülnek validálásra, az fokozhatja a már egyébként is általában jelenlévő szorongást, ezáltal pedig lassíthatja vagy akár el is lehetetlenítheti a sikeres megküzdést. Természetesen szülőként nehéz aggódónak, kétségbeesettnek vagy épp szomorúnak látni gyermekünket, és szeretnénk, ha minél hamarabb átlendülne ezeken a nehéz érzéseken, ugyanakkor ezt a folyamatot nem szabad gyorsítani vagy a továbblépést erőltetni, ez ugyanis sikeres megküzdés helyett csak az érzelmek elfojtásához vezet. Az érzelmek feldolgozása gyermekenként eltérő lehet, előfordulhat, hogy valaki másnapra már teljesen jól érzi magát, másnak viszont ennél több időre van szüksége.
4. Nyújtsunk biztonságos hátteret: Emlékeztessük gyermekeinket, hogy természetes és normális, ha aggódik, ugyanakkor a gondozók és a tanárok azért vannak, hogy megvédjék őt. Felhívhatjuk a figyelmet, hogy a fenyegetés és az arról szóló hírek ijesztőek lehetnek, ugyanakkor rengeteg olyan pozitív esemény is történik nap mint nap, ami nem kerül be a hírekbe. Fontos azonban, hogy ne tegyünk felelőtlen ígéreteket. Ne ígérjük, hogy soha nem fog semmi rossz történni, és hogy mindig minden rendben lesz, hiszen ez egész egyszerűen nem reális, és nem is tudjuk garantálni. Azt viszont megígérhetjük, hogy szülőként mi magunk is, és az iskolában jelen lévő dolgozók, tanárok – érdemes név szerint is említeni őket – minden tőlük telhetőt megtesznek azért, hogy megvédjék.
5. Legyünk tisztában az elkerülés rejtett ártalmával: Természetes, hogy a gyermekek számára ijesztő lehet újra beülni az iskolapadba, azonban, ha az események következtében jóvá hagyjuk az otthon maradásukat, azáltal rövid távon lehet, hogy jobban érzik majd magukat, hosszú távon azonban csak tovább növeljük a szorongásukat. Ehhez szorosan kapcsolódik a következő pont, mely szerint
6. A rutin fontos szerepet játszik: Amikor ilyen félelmet keltő eseményekkel szembesülünk, könnyen érezhetjük úgy, hogy az egész világ a feje tetejére állt, ez természetesen a gyermekek esetében is így van. Ha a napi rutin kiszámítható marad, azzal megerősítjük gyermekünkben a tudatot, hogy a világ még mindig ugyanaz a biztonságos hely, mint amilyennek a fenyegetés előtt gondolták. Figyeljünk oda a megfelelő alvásmennyiségre, valamint érdemes hangsúlyozni a családi kapcsolatokat, ezáltal támogatjuk a változáshoz való alkalmazkodási képességüket is.
7. Gondoljunk a saját érzelmi reakciónkra is: Gyermekeink számára elsődleges modellnek számítunk a tanulás során, így nagy jelentőséggel bír számukra, hogy mi magunk hogyan reagálunk. Hasznos, ha megosztjuk gyermekünkkel saját átélt érzelmeinket, de érdemes mellette megküzdési lehetőségre ösztönözni is. Például: „ez egy nagyon ijesztő helyzet, én magam is nagyon aggódom, szerinted mi lenne az a jó dolog, amit együtt csinálhatnánk, hogy jobban érezzük magunkat?”.

A fenti lehetőségek segíthetnek bennünket abban, hogy gyermekünk megküzdését támogassuk, ha azonban az események lecsengése után is úgy látjuk, hogy gyermekünk a várhatónál jobban bevonódik, és nem képes megfelelően kezelni a történteket, fontoljuk meg, hogy szakember segítségét kérjük. Bár az ember pszichológiai rugalmassága rendkívüli, ami a gyermekekre különösen is érvényes, fontos, hogy ne feledjük: nem szükséges mindennel egyedül megküzdenünk.