Gyakran kerülhetünk olyan szituációba, amikor egy barátunk vagy barátnőnk nehéz helyzettel találja szemben magát, és kiönti nekünk a lelkét. Lehet ez a helyzet szerelmi bánat, munkahelyi konfliktus, vagy akár családon belüli feszültség, nekünk helyt kell állnunk, hiszen egy barátunk szorul támogatásra. Nem mindegy azonban, hogyan vagyunk jelen ilyenkor. Végig tudjuk hallgatni a másikat, vagy saját véleményünket és egonkat előtérbe helyezve osztogatjuk a világmegváltó tanácsainkat? Lehet, hogy többet ártunk, mint használunk? Vajon ha megfelelően viszonyulunk a kétségbeesett félhez, azzal segíthetünk rajta? Ebben a cikkben ilyen kérdésekre keressük a választ.

Amikor nehéz helyzetbe kerül valaki, aki közel áll hozzánk, természetes, hogy hozzánk fordul támogatásért. Ilyenkor azt érezhetjük, hogy hosszú órákig csak hallgatunk, és hiába szeretnénk segíteni, nem tudjuk, mit is mondhatnánk, mi volna a megfelelő tanács. A másik véglet olyankor jelentkezhet, ha korábban már mi magunk is átéltünk a megosztott problémához hasonlót, ilyen esetekben gyakran igyekszünk ráerőltetni a saját véleményünket és tapasztalatainkat a másikra. Vajon ilyenkor valóban az önzetlen segítségnyújtás és meghallgatás a célunk? Vagy csak mi szeretnénk adni a legmegfelelőbb tanácsot, és végig az jár a fejünkben, hogy mi milyen szerepet töltünk be ebben a folyamatban?

Fontos lehet eszünkbe juttatni, hogy ez most nem rólunk szól! Nem a mi korábbi élményeink és tapasztalataink megosztásáról, és nem is arról, hogy milyen életvezetési tanácsokat tudunk osztogatni.

Első lépésként mindenkinek arra van szüksége, hogy meghallgassák.

Ez azért nagyon fontos, mert mindeddig csak érlelődött a személyben a feszültség, még nem adta ki magából, nem fogalmazta meg, hogy mit is érez pontosan. Amikor valaki kibeszél magából valamit, az sokat segíthet számára abban, hogy önmaga előtt is tisztázzon bizonyos kérdéseket, amelyek egészen addig csak kavarogtak benne, és legfőképpen az, hogy szembesüljön a saját érzéseivel. Nekünk hallgatóságként és támaszként pedig empatikusnak kell lennünk vele kapcsolatban. Ennek a legegyszerűbb módja, ha beleképzeljük magunkat a másik helyzetébe.

Biztosan mindannyian voltunk már nehéz élethelyzetben, amikor másokra támaszkodtunk. Ilyenkor úgy érezzük, hogy szembe kell néznünk egy kilátástalannak tűnő problémával, amelyet senki sem fog helyettünk megoldani. Ennek ellenére szükségünk van a szeretteink és barátaink közelségére, azonban sosem arra, hogy kioktassanak bennünket, hiszen bármilyen közel is engedünk valakit magunkhoz, sosem fogja tökéletesen átérezni a helyzetünket.

Hiába kapunk rengeteg „jó tanácsot”, úgy érezhetjük, hogy nem hallgattak meg bennünket,

sőt, sok esetben konfliktust is szülhet, ha az egyébként is labilis érzelmi állapotunkban kritikával szembesülünk. Hiszen akárki akármit mond, végül önmagunknak kell eljutnunk a megoldásig.

Az emberek arra vágynak, hogy meghallgassák őket.

Akkor hogyan is legyünk megfelelő hallgatóság?

Dr. Thomas Gordon klinikai szakpszichológus szerint a hallgatás első szintje, amikor halljuk a másik hangját, de valójában nem figyelünk oda arra, amit mond, és nem is hagy bennünk mély nyomot.

A második szinten leginkább saját magunkat hallgatjuk, és a másik fél által bennünk keltett érzéseinkre és belső gondolatainkra koncentrálunk. Ilyenkor merülnek fel bennünk az olyan kérdések, mint hogy: „vajon erre hogyan válaszoljak?”, „mit kellene mondanom?”, és hogy „milyen érzéseim támadtak a hallottakkal kapcsolatban?”.

Ilyenkor – habár megvan bennünk annak az illúziója, hogy jó hallgatóság vagyunk – a másik helyett mégis saját magunkat helyezzük fókuszba,

és különböző módokon megakaszthatjuk a megosztást. Ilyen esetekben mi próbáljuk meg irányítani a meghallgatott érzéseit és gondolatait, amely azt erősítheti benne, hogy nem fogadjuk el őt. Ezeket az elakasztó tényezőket Gordon közléssorompóknak nevezi, ennek néhány típusa:

  • Tanácsadás, megoldási javaslatok – pl.: Amikor konkrét utasítást, tanácsot adunk a személynek a jövőbeni teendőkkel kapcsolatban: "Szerintem azt kellene csinálnod, hogy…"
  • Elismerés, egyetértés, dicséret, hízelgés – pl.: Amikor mindenben megerősítjük, amit mond: "Nagyon jól tetted, teljesen igazad van."
  • Értelmezés, elemzés, diagnosztizálás – pl. Egyfajta megfejtésre próbálunk jutni a másik féllel kapcsolatban, és ezt ki is fejezzük felé: "Neked üldözési mániád van."
  • Vizsgálódás, kikérdezés, faggatózás – pl.: A mondandója közbe vágunk, és minden eszünkbe jutó dologra rákérdezünk: "Miért tetted ezt? Ezt komolyan gondoltad?"
  • Figyelemelvonás, elterelés, tréfálkozás – pl.: Igyekszünk kicsinyíteni, bagatelizálni a történteket, majd elterelni róla a megosztó személy figyelmét: "Erről az jut eszembe, amikor…"

(a Gordon féle kommunikációról bővebben itt olvashatunk)

A harmadik és egyben legfelsőbb szint pedig az aktív hallgatás, vagy más néven értő figyelem. Ekkor teljesen kinyílunk és befogadóvá válunk a másikkal szemben, saját magunkat pedig igyekszünk elhallgattatni. Ennek gyakorlásához első lépésként el kell tudnunk különíteni azt, hogy mikor van szó az „én problémámról”, mikor a „te problémádról”, és mikor a „mi problémánkról”. Abban az esetben, ha a „te problémádról” van szó, az értő figyelem eszközéhez folyamodhatunk, melynek lényege, hogy

kizárólag a másik félre fókuszálunk, így teremtve meg számára egy olyan megnyugtató és elfogadó közeget, amelyben a problémacentrikusságból kimozdulhat a megoldások keresése felé.

Fontos, hogy csendben figyeljünk, ne szakítsuk félbe a beszélőt, és tartsuk a szemkontaktust!

A már korábban említett közléssorompók helyett pedig érdemes az úgynevezett „hívogatókat” alkalmazni, mint például: „Értelek, ez érdekes, mesélj még erről!" ; "Mondd tovább!"; "Tényleg?” Az ilyesfajta hívó szavak tökéletesek arra, hogy ne a saját véleményünket és érzéseinket helyezzük előtérbe, de visszajelezzük a másik félnek, hogy odafigyelünk rá, és fontos számunkra az, amiről beszél.

Nem mindig teszünk jót azzal, ha tanácsokat osztogatunk.

Jálics Ferenc jezsuita lelkivezető szintén írt a meghallgatásról. Szerinte azért fontos beszélni hagyni azt, aki beszélni akar, mert ezáltal tudatosulhat benne a saját helyzete, és ebben a megosztásban aktiválhatja magát problémáinak megoldására.

Attól kezdve, hogy valakiben tudatosul a problémája érzelmi oldala, önmaga is meg tudja oldani azt.

Szerinte az ember azért vágyik arra, hogy meghallgassák és megoszthassa nehézségeit, mert nincs tisztában a saját érzelmeivel, így azokat nem képes bevonni a helyzet megítélésébe. Tehát a kulcs az érzelmek tudatosítása! Ebben az aktív hallgatáson kívül az úgynevezett tükrözéssel segíthetünk neki. A pszichológiában akkor beszélünk visszatükrözésről, amikor a terapeuta összegezve visszajelzi az elmondottak lélektani lényegét a páciens számára. Jálics azt írja, hogy ez tulajdonképpen az empátia gyakorlása, a beleérző képesség, valójában „finomság és szeretet”. A lényege, hogy ráérezzünk, mit is érezhet a velünk szemben ülő ember, aki éppen kiönti nekünk a lelkét. Amikor valaki kifogy a mondanivalóból segíthetünk neki azzal, hogy összegezve visszajelezzük számára pontosan azt, amit ő már elmondott. Ha így panaszkodik nekünk: „A férjem nagyon agresszív velem mostanában.”, válaszolhatunk neki azzal, hogy elmondjuk: „Úgy érzed, hogy megbánt téged”, így ezzel a férjről a saját érzelmeire tereltük a figyelmet.

Jálics a tapasztalatai alapján háromféle embert különít el aszerint, hogyan kell visszatükrözni számukra az érzéseiket. Az első típus az, aki könnyen hozzá tud férni saját érzelmeihez, így már a beszélgetés során kimondja azokat, és alig van szüksége visszajelzésre. A második csoportba azok tartoznak, akik számára nehezebb az érzelmeik közelébe férkőzni, azonban ha mi felismerjük azokat, és vissza tudjuk tükrözni nekik, akkor szinte „aha” élményként azonosulni tudnak velük ők is. Azzal azonban számolnunk kell, hogy néha haragot vagy szorongást szül bennük ez a szembesítés. A harmadik csoport tagjai olyan személyek, akiknek semmilyen kapcsolatuk nincs a saját érzelmeikkel, így kizárólag gondolati síkon képesek mozogni. Ismertetőjegyük, hogy nagyon gyorsan beszélnek, és nem hagyják, hogy félbeszakítsuk őket. Rajtuk a legnehezebb segíteni.

A meghallgatás tehát kifejezetten nehéz dolog, de nem csak a pszichológusok és más segítő szakemberek képesek rá. Bonyolult, hiszen meg kell tanulnunk a beszédről és saját magunkról a csöndre, illetve a másik félre helyezni a fókuszt. Mindazonáltal megéri gyakorolni, mert sokkal hatékonyabban segíthetünk ezzel a hozzánk közel állóknak, mint azzal, ha az önigazoló „megmondó-ember” szerepében tetszelgünk. Ha valakinek szüksége van ránk, forduljunk felé nyitottsággal, és emlékezzünk, hogy sokszor a legtöbb, amit tehetünk az, ha meghallgatjuk őt!


Felhasznált irodalom:

Gordon Thomas, Burch Noel (2001). Emberi kapcsolatok. Hogyan építhetjük. Hogyan rontjuk el. Budapest: Assertiv.

Jálics Ferenc (2013). Lelkivezetés az evangéliumban. Budapest: L'Harmattan Kiadó

mindsetpszichologia.hu

https://www.oliviakiraly.com/az-erto-figyelem-muveszete/