Fogadjam el, amit nem bírok elviselni a páromban? Mi értelme ennek?

Minden párkapcsolat elérkezik arra pontra, amikor a partnerek között konfliktus alakul ki az egymásban kevésbé kedvelt tulajdonságok kapcsán. Ezek hasonlóságainkból és különbözőségeinkből is fakadhatnak, és sajnos elmérgesedett állapotokhoz vezethetnek. Fejlődésünk mércéje gyakran a változásra való képességünk. Hogyan kezdhetünk bele kapcsolatunk megmentésébe azonban akkor, amikor egyikünk sem képes a változásra? Mit jelent az elfogadás, és hogyan válhat a változás hordozójává? Illés Eszter szexuálpszichológus írása.

Párválasztásunk során kulcskérdés, hogy milyen mértékben tudjuk egymást megerősíteni. A választás alapja a kapcsolatból nyerhető tényleges és várható megerősítések mérlegelése, melyek a partnerek közötti hasonlóságokban és különbözőségekben egyaránt gyökerezhetnek. A hasonlóságoknak köszönhetően például bizonyos kérdésekben egy véleményen vagyunk, valamint könnyebben hozunk közös döntéseket. Továbbá hasonló élményeket keresünk, melyeket ezáltal úgy élhetünk át közösen, hogy mindketten élvezzük ezeket, gyarapodunk tőlük. A különbözőségeink sem ítélik halálra a kapcsolatunkat pusztán létezésük miatt. Biztos ismerős többünknek az az érzés, amikor pont attól volt inspiráló egy beszélgetés, mert a párunk más nézőpontot képviselt, vagy amikor úgy érezzük, kiegészít bennünket a másik olyan területen, ahol mi kevésbé vagyunk komfortosak.

Téged idegesített már valami valaha a párodban?

Naná. Noha a párkapcsolatok kezdetén természetes a különbségek minimalizálása. Igyekszünk egymásra jó benyomást tenni azzal, hogy énünk megnyerő oldalát hangsúlyozzuk, valamint nem esik nehezünkre alkalmazkodni, kompromisszumokat kötni.

Ez a fokozott tolerancia a kapcsolat előrehaladtával azonban kifárad,

ugyanis egyre több helyzetben ismerjük meg a másikat, amikor különbségeinket már nem tagadhatjuk. S óhatatlanul találkozunk partnerünk azon tulajdonságaival, amelyek számunkra kevésbé vonzóak, akár az összeférhetetlenség érzését is kelthetik. Az illeszkedésbeli zökkenők a hasonló tulajdonságokból is fakadhatnak. Ami kezdetben vonzó volt, az később akár idegesítővé is válhat a másikban éppen attól, hogy már az árnyoldalával is szembesülünk. A genetikai és hozott mintáink sokszínűségéből kifolyólag pedig egyébként is kicsi az esély arra, hogy mindig ugyanazt, ugyanakkor és ugyanúgy akarjuk. Az összeférhetetlenségek minimalizálódhatnak, elmérgesedhetnek vagy akár újak bukkanhatnak fel a közös és egyéni tapasztalatok következtében.

Ha ezeket nem sikerül optimálisan kezelni a feleknek, a konfliktus mélyül. Az összeférhetetlenségre adott reakció lehet sértődés, elzárkózás, erőszakos viselkedés, hallgatás stb. Mivel érzik, hogy valami egyre inkább nincs rendben kettejük között, próbálják megérteni, hogy mi lehet az oka a civakodásnak. Ez pedig gyakran abba torkollik, hogy

felelőst keresnek, aki általában a másik.

Ebben az állapotban könnyen kezdik minősíteni egymást, s így sorra halmozzák a fájdalmakat azzal, hogy egymást bántják. Mindeközben komoly energiát áldoznak önmaguk védelmére, a harag és a sértődöttség pedig megakadályozza őket abban, hogy olyan megerősítésekkel jutalmazzák a másikat, melyeket addig a konfliktustól függetlenül meg tudtak egymásnak adni.

Hol a változás az elfogadásban?

Amikor párkapcsolati krízisbe kerülünk, gyakran azt gondoljuk, hogy ha nem változtat valaki (általában a másiktól várjuk ezt), a kapcsolat halálra van ítélve.

„Mi van azonban akkor, ha (még) nem vagyunk képesek, hajlandóak változni?”

– teszik fel a kérdést Neil Jacobson és Andrew Christensen párterapeuták, akik az integratív párterápiás módszerükben kiemelt fontosságot tulajdonítanak az elfogadásnak. Úgy gondolják, ha nincs együttműködés, nyitottság az alkalmazkodásra, kompromisszumokra, nem sokra megyünk a változások forszírozásával. Amikor ezek az erőfeszítések beleütköznek az összebékíthetetlen különbségekbe, nem marad más, mint az elfogadás elősegítése. Elfogadása annak, amely első hallásra elfogadhatatlan.

Az elfogadás definíciója szerint kedvező fogadtatást, a felkínált dolog átvételét jelenti. A köznyelvben sokkal inkább a lemondás, a behódolás, engedékenység jelentésének hordozója. Az elfogadás ugyanakkor nem a status quoba való beletörődésről szól. Az egyik komponense a probléma olyasfajta átfogalmazása, amely által az a változás hordozójává válhat. A konfliktusokat nem kiirtani kell, hiszen a nehézségek mentén szorosabb, meghittebb kapcsolat alakítható ki. A másik komponens, amikor feladjuk az egymás megváltoztatásáról szóló küzdelmünket.

Feladni a törekvést, hogy ideálisra szabjuk a partnerünket,

mindkét fél számára felszabadító lehet. A megváltoztatni vágyó fél másra koncentrálhatja azt az energiát, amellyel addig egy megnyerhetetlen küzdelemben erőlködött, a partnere pedig felszabadul a nyomás alól, amely védekezésre kényszerítette.

Azzal, hogy nem akarjuk megváltoztatni egymást, kialakul egy új kontextus a kapcsolatban, s tulajdonképpen ez segíti elő a változást. Mivel a felek eddig csak azt látták, hogy nem tudnak megfelelni, nem elég jók a másiknak, a harag, sértődöttség és visszatámadás védőburkában léteztek. Amint erre nincs szükség, van rá energiánk, a figyelmünknek kapacitása, hogy észrevegyük, hogy a másikban milyen érzést kelt a mi viselkedésünk, miért cselekszik úgy, ahogy. Ebben az empátiás helyzetben, ahol mindkettőnk sérelme kölcsönös elismerést nyer, könnyebb változást kezdeményezni. A kemény támadások enyhülésével sérülékeny oldalunkat láthatja meg a partnerünk. Így sokkal könnyebb együttérezni és mérlegelni a viselkedés másikra gyakorolt hatását.

Fontos észrevennünk ezekben a megterhelő helyzetekben, hogy nem egymás, hanem a probléma ellen célszerű küzdenünk. Az elfogadást célzó tevékenységre azért van szükség, hogy kezelni lehessen az összeférhetetlenségeket. A cél az intimitás elősegítése. Megtanuljuk ugyanis, hogy hogyan lehet elviselni azokat a dolgokat a másikban, amelyeket legszívesebben megszüntetnénk benne. Jacobson és Christensen módszere nem elfogadást hirdet, pusztán úgy segít szemlélni a kapcsolatot, hogy a partnerek tisztázhassák a jövőre vonatkozó nézeteiket.

Nem kell mindent elfogadni. Igenis van, ami elfogadhatatlan: az erőszak és a bántalmazás például semmilyen körülmények között sem elfogadható. Az elfogadható dolgokról azonban születhet egy közös elképzelésünk. Ebben a szemléletben a terapeuták úgy teremtik meg az elfogadás és a változás alapját szolgáló légkört, hogy éppen annyira fogadják el a párt, amennyire ideális esetben nekik kellene egymást. Nem kell azonban feltétlenül párterápiába menni, hogy ezzel az attitűddel kezdjük el vizsgálni visszatérő konfliktusainkat a párunkkal, és megtapasztaljuk, hogyan hat ez ránk.