Normatív krízist él meg ilyenkor az édesanya, hasonlót, mint serdülőkorban, párválasztáskor vagy munkába álláskor. Mindig van valamilyen átrendeződés. Ez tulajdonképpen egy lehetőség, hogy kicsit leomoljanak a meglévő falak, melyek az újraépítkezésnél formálhatóak – fejti ki véleményét Roszik Linda Enid, klinikai szakpszichológus a gyermekvállalásról és az anyaságról. Már a terhesség alatt is vannak anyai érzéseim? Kellene, hogy legyenek? Mit érzek a hasamban fejlődő kisbaba iránt? Ilyen, és ehhez hasonló kérdések merültek fel a beszélgetésünk során, a Mamakör egyik alapítójával. Interjúnk.

A munkássága alapján Önnek nagyon fontos a várandós nők helyzete, lelki állapota, valamint az anyává válás időszaka. Mesélne kicsit bővebben arról, hogy mivel foglalkozik, mit képvisel?

Az első gyermekem születése előtt három hónappal költöztünk ki a férjemmel külföldre. Egyértelmű volt, hogy ott egyedül leszek. Tudtam, hogy szükségem lesz társas kapcsolatokra. Volt egy csoport, ahová frissen szült nők jártak, az öthetes fiammal csatlakoztam be. Hetente találkoztunk, tudtunk egymásról, nagyon erős támogató közeg alakult ki. Amikor hazaköltöztem, ez borzasztóan hiányzott. Kicsit ebből a hiányból is építkezve kerestem magam mellé társakat, és végül hárman alapítottuk meg a Mamakört. Sokan szembesülnek azzal kisbabájuk születése után, hogy például a barátaik ugyanúgy járnak dolgozni, élik az életüket, mint korábban. Hirtelen az ember kizökken a megszokott kerékvágásból. A saját bőrömön tapasztaltam, hogy mennyire fontos a megfelelő támogatás. Ez akkor tényleg életmentő volt számomra, és nem csak azért, mert külföldön voltam. Ebből a személyes élményből is táplálkozik az, amit ma csinálok.

Frissen szült anyukáknak tartunk csoportokat, akik 0-5 hónapos kisbabáikkal jönnek hozzánk. Az első csoportok után volt, aki újra babát várt, így lett várandós csoportunk. Később, amikor megszülettek az első testvérek, és újra szerettek volna Mamakörbe járni a korábbi csoporttagok, indítottuk el az újabb csoportunkat, kifejezetten többedszer szülőknek.

Tehát ha jól értem, van egy várandós csoport és egy kisbabás csoport?

Három csoportunk van: Várandós, Első babás és Tesós Mamakör. Ez az egész életszakasz, amivel mi foglalkozunk, egy normatív krízis, mint például a serdülőkor, a párválasztás vagy a munkába állás. Mindig van valamilyen átrendeződés. Tulajdonképpen ez mindig egy lehetőség, hogy picit leomoljanak a meglévő falak, melyek az újra építkezésnél formálhatóak.  Ebben az érzékeny életszakaszban különösen fontos a megfelelő támogatás, hosszú távon jótékony hatása lehet.

A megfelelő támogatásnak az is része, hogy a nehézségekről is tudjunk beszélgetni.

Az első lépés alapvetően az, hogy egyáltalán elfogadjuk, hogy vannak nehézségek. Mert nem könnyű például, hogy a testem nem olyan, mint amilyennek megszoktam, nem könnyű, ha nem úgy mennek a dolgok, ahogy elképzeltem, és az alváshiány sem segít. Ha ezeket nem lehet kimondani, az elszigetelheti az anyukákat és nagyon egyedül maradhatnak. A Mamakörben nekünk nagyon fontos, hogy a nehézségekről is ugyanúgy lehet beszélni, ahogy a jó dolgokról. Mert az élet ilyen.

Hogyan látja a praxisa alapján, mi az, ami a legnagyobb nehézséget jelenti a várandós nőknek? Milyen megküzdési stratégiákat alkalmaznak?

Tapasztalataim szerint a várandósság, a kisgyermekes időszak nagyon felerősíti a nőkben az önreflektivitást: amit csinálok, az valahogyan hat a gyermekemre. Ez központi témává válik, sőt, akár nagyon szorongató helyzet is lehet. „Vannak már anyai érzéseim? Kellene már, hogy legyen? Mit érzek a hasamban fejlődő kisbaba iránt? Kell valamit éreznem? Jó, amit érzek?” Ezek a gondolatok csak fokozódnak a későbbiekben, a kisbaba megszületése után. A saját várandósságához mindenki viszonyul valahogy. Van, aki megpróbálja távol tartani magától, és van, akinek csak e körül forognak a gondolatai. Előfordulhat, hogy annyira beszűkül valaki, hogy minden falat előtt meggondolja, hogy az elég bio-e, nem mer megnézni egy átlagos filmet, vagy nem tudja a hétköznapi tevékenységeit folytatni, mert attól tart, hogy azzal árthat a kisbabájának. Ha valaki azt érzi, hogy túlzott aggodalma miatt már örömtelenné válik ez az időszak, akkor érdemes segítséget kérni – nem kell, hogy így legyen!

Ha valaki azt érzi, hogy túlzott aggodalma miatt már örömtelenné válik ez az időszak, akkor érdemes segítséget kérni.

Nem az a baj, ha szorong egy leendő anyuka – mindenki szorong valamennyire egy ismeretlen helyzet előtt. Ami ezt az időszakot nagyon  megnehezítheti, azok az elvárások; akár éppen az, ha azt sugallják felém, hogy egyfolytában felszabadultnak kéne lennem, örülni leendő kisbabámnak. Ebben nagyon különbözőek vagyunk: van, aki már a várandóssága hírére is azt érzi, hogy megfordult vele a világ, és hogy ő világéletében anyuka szeretett volna lenni, máris megérkezett ebbe az állapotba. De van olyan édesanya is, akinél csak a szülés utáni hónapokban alakulnak ki fokozatosan ezek az érzések, ahogy kezdi megismerni azt a kisembert. És ez teljesen rendben van így.

Az első lépés abban, hogy ez az időszak minél élhetőbb legyen, hogy az édesanya ki tudja mondani, hogyan érez valójában.

Mindenki adjon időt magának, hogy megérkezzen. És persze ha ez nagyon feszítő, ha valaki úgy érzi, sehogy sem alakul ez az egész, nem találja az utat a kisbabájához vagy saját anyaságához, akkor megint csak, érdemes és szükséges is lehet segítséget kérni. Hogy mikor jön el ez a pillanat, az mindenkinél nagyon más, de az biztos, hogy nincs olyan, hogy „na ezzel azért meg kéne tudni egyedül birkózni”. Nem kell, hogy az anyaság magányos műfaj legyen!

Gondolom, a várandós nők folyamatosan kapják a tanácsokat a környezettől. Mit gondol, ezáltal kialakul bennük egyfajta önmagukkal szemben támasztott elvárás is?

Ez nyilván attól is függ, hogy egy számomra fontos ember mondja-e az adott dolgot. Ha igen, akkor az valószínűleg hatással lesz rám. De mindenképpen igaz, hogy aki nagyon sok tanácsot kap, az egy idő után tényleg érezheti azt, hogy tanácsadásra szorul, inkompetens, valamit nem jól csinál.

Arról mi a véleménye, ha a kismamák külön tájékozódnak a témában?  Hasznos lehet, vagy inkább rosszabb irányba terelhetik a gondolataikat? 

Mindkettő lehetséges. Nyilván nem mindegy, hogy mit olvasnak, milyen információkat kapnak. Ez akkor tud jól működni, ha az ember innen-onnan csipeget magának, és szépen lassan összerakja azt, ami neki segít. Rengeteg módon lehet például jól kapcsolódni egy gyerekhez, és az hogy egy családban mi működőképes, az egy egyedi folyamatnak az eredménye. Nagyon sokszor az elérhető információk csak a felszínt kapargatják. Az a fontos, hogy a kisbaba igényeire reagáljunk,

de tartsuk szem előtt az anya és a család igényeit is.

A „tökéletesen akarom csinálni” attitűdből alakulhatnak ki olyan helyzetek, amikor az, amit valaki csinál, már réges-régen rossz neki, elviselhetetlen feszültségeket okoz, mindenki jobban járna, ha változtatnának. Mi mindig úgy dolgozunk az édesanyákkal, hogy megkérdezzük először tőle, hogy ő hogy van, hogy érzi magát. Nem lehet például évekig úgy szoptatni, hogy valójában már régen utálom a szoptatást, csak valami külső vagy belső elvárás miatt nem merem abbahagyni vagy ritkítani.

Az édesanyák számos dolog miatt érezhetnek bűntudatot.

Nagyon erős indulatokat tud kelteni, amikor az édesanyáknak megmondják, hogy valamit így vagy úgy kell csinálni. Mi a Mamakörben azt képviseljük, hogy úgy csináld, ahogy nektek jó! Van egy biológiai norma, ahogy ki vagyunk találva, ahogy a fejlődés és a kötődés a leginkább optimális. Mégis lehet, hogy egy szexuálisan abuzált, gyermekkorában bántalmazott nőnek mondjuk a szoptatás félelmetes. Lehet, hogy ahogy próbálkozik, enyhül ez a félelem, de erőltetni semmiképp sem szabad. Ettől ő még lehet nagyon jó anyukája a gyermekének. Ugyanakkor, ha éveken át mérhetetlen bűntudata van, amiért nem szoptatott, és mindenben mindig azt látja, hogy az ő gyermeke hátrányból indult az életben akkor ez a bűntudat nagyban rátelepedhet a hétköznapokra – éppen ennek oldásában van nagyon nagy jelentősége egy elfogadó, támogató közegnek.

Mit gondol, a bűntudat kialakulása lehet akár automatikus folyamat?

Igen, és a bűntudat önmagában nem egy rossz dolog. Szükséges ahhoz, hogy megcsináljunk néha olyan dolgokat is, amiket nem feltétlen szeretnénk. Pont addig jó, ameddig benne tart egy számunkra egyébként fontos helyzetben, és arra sarkall minket, hogy megoldást találjunk valamire, de amikor már csak arról szól, hogy gyötröm magam… – az már nem jó. Ez egy nagyon szenzitív időszak, a várandósság, a szülés, a gyermekágyas időszak, sőt akár az első év, évek. A többnyire megszokott racionalitás helyett egy nagyon más működésmódban kell lenni, amely folyamatos empátiamunkát igényel. Nagyon kimerítő folyamatosan monitorozni valakinek a szükségleteit.

Ha jól értem, ez egy teljesen más tudatállapotot és érzelmi állapotot eredményez a nőknél. Mennyire látja akár a várandósság alatt, akár a kezdeti időszakban a nőknél az identitásváltozást? Mennyire kézzel fogható? Milyen irányba változik, és hogyan? 

Egy egészséges felnőtt ember sokféle szerepben létezik. Lehetek egyszerre barátnő, sportoló, szerető, dolgozó nő… egy csomó minden. És amikor születik egy gyermekem (legalábbis a kezdeti időszakban mindenképp) az anyaság letarolja az összes többit. Nem marad sem tér, sem idő semmi másra, fizikailag képtelenség lenne más szerepeimnek megfelelni. Aztán szépen lassan visszatérnek,

megtalálják a helyüket ezek a korábbi szerepek,

még ha más arányban, más hangsúlyokkal is. Például amikor a párommal először sikerül „ellógni” másfél órára mondjuk két szoptatás között, vagy amikor azt érzem, hogy heti pár órában jó lenne már dolgozni kicsit. Ez mindenkinél nagyon egyéni. Vannak tartós személyiségjegyeink, de a szerepeink, a preferenciáink, a reakcióink átrendeződnek. Idő kell hozzá, hogy mindez stabilizálódjon. Sokan úgy fogalmaznak, hogy az anyaság az leginkább egy állapot, mely egy jellemzőjévé válik életünknek, ha dolgozunk, ha sportolunk. De ezt is sokféleképpen lehet megélni, és változhat is életünk során ez a megélés.

Mennyire beszélhetünk énvesztésszerű állapotról? A kezdeti időszakban elveszíthetik az édesanyák önmagukat?

Ha ez alatt egy erősen kontrollvesztett állapotot értünk, akkor persze, abszolút. Lehet ilyen. Van egy nagyon intenzív átalakulás, együtt rezdülés a kisbabával, kiélezett figyelem, hormonális változások, kimerültség – ez akár ijesztő is lehet.

Szokott ez problémát jelenteni? Mondjuk egy olyan nőnek, aki előtte nagyon sok szerepben létezett és nagyon sok volt rajta a felelősség, most hirtelen pedig csak a baba létezik.

Igen, ami ugye megint csak egy óriási felelősség. Ma már nem 20-25 évesen szül a legtöbb nő, hanem 30-35 évesen, és addigra általában rutint szerez egy szakmában. Képzeljük el, hogy van egy kompetens fiatal nő, aki éli az életét, rendezi a világot maga körül, majd egyik napról a másikra zöldfülűvé válik – hiszen anyaságában, a kisbabája jelzéseinek értelmezésében az első időkben teljesen kezdőként van jelen. Legalábbis az első gyereknél biztos. Azt szoktuk mondani, hogy az első kisbaba egy fiatal nő életébe érkezik, a második kisbaba pedig egy anyáéba. Ég és föld a kettő.

Biztosan nagy a kontraszt, amikor hirtelen valamit elölről kell kezdeni…

Valóban, és ez is tud zavart okozni. Nagyon sokszor úgy jönnek hozzánk az anyukák a pár hónapos kisbabájukkal, hogy már túl vannak néhány krízisen. Ott van például a szoptatás: szeretnénk azt gondolni, hogy ez egyszerűen megy, hogy ki van találva, de egy első gyermekes anyának meg kell tanulnia szoptatni, egy kisbabának pedig meg kell tanulnia szopni. Össze kell dolgozni, és ha ez nem vagy nehezen megy, az is csalódás forrása lehet.

Egy első gyerekes anyának meg kell tanulnia szoptatni, egy kisbabának pedig meg kell tanulnia szopni.

Ez a kezdeti időszak tehát nagyon drasztikus. Milyen gyakran találkozik szülés utáni depresszióval?

A csoportjainkon nem diagnosztizálunk, nem az a dolgunk. Azt tudjuk, hogy a szülést követő időszakhoz köthető depresszió az anyák kb. 15%-át érinti. Ennek az életszakasznak egy mozzanata – egy nehéz szülésélmény vagy nehezen beinduló szoptatás – nagyon rá tudja nyomni a bélyegét a hétköznapokra. Fontos, hogy ha ez esetleg klinikai szintig jut – levert hangulat, érdektelenség, gondozási feladatok ellátásának nehezítettsége –, akkor az ki legyen mondva, és megfelelő ellátást kapjon az édesanya. Ugyanennyire fontos, hogy a szubjektív megélés a mérvadó! Ha valaki nem érzi jól magát a bőrében, vagy úgy érzi, hogy nem erre számított, akkor neki joga van segítséget kérni, hogy meghallgassák és támogassák – nem kell, hogy diagnózissal rendelkezzen. Jó lenne, ha ebben az érzékeny és számos kihívást jelentő időszakban mindenki megkapná azt a támogatást, amire neki szüksége van. A megfelelő támogatás pedig prevenciót is jelent.

Hogyan lehet őket kimozdítani ebből az állapotból?

Súlyos depresszió, szorongás esetén szükség lehet gyógyszeres kezelésre, de azért a többségre nem ez jellemző. A támogató visszajelzés, az erre az időszakra jellemző megélésekről szóló hiteles információ már nagyon sokat segíthet. Néha tényleg elég egy-két alkalom arra, hogy valaki visszajelzést kapjon arról, hogy amit csinál, és ahogyan érzi magát, az teljesen rendben van, és nem kell változtatnia semmin. Pont ebben rejlik a csoportok ereje: találkozom azzal, hogy ,,jé, neki is fáj a melle!” vagy ,,oh, hát ő sem alszik.”. Valahogy kialakul ebből egy sorsközösség, amit át lehet élni és ettől már sokkal magabiztosabbá válhatok az anyai szerepben. Vannak kihívások, de vannak örömök is, és ezekben együtt lehet lenni, ezek megoszthatóvá válnak. Csupán már ettől könnyebben elviselhetővé válik a sok kihívás, és a tudat, hogy nem vagyunk egyedül, segít egy új belső egyensúly megtalálásában.