Génekig ható szerelem – avagy valóban a génrokonság alapján választunk párt?

Hasonló a hasonlóval? Mivel magyarázható, hogy a párok és házastársak sok esetben nemcsak társadalmi szempontokból könnyen magyarázható tulajdonságaikban (pl: kor, anyagi helyzet, iskolázottság) hasonlítanak egymásra, hanem személyiségjegyeik, antropomorfiai jellegeik, fizikai tulajdonságaik, sőt génjeik tekintetében is? A hasonlóság alapján történő párválasztást, azaz a homogámiának is nevezett jelenség létrejöttét, a nyilvánvaló társadalmi tényezőkön túl minden bizonnyal olyan pszichológiai programok biztosítják, amelyek az evolúció során jöttek létre.

Több kutatásban is arra az eredményre jutottak, hogy házaspárok genetikailag nagyobb hasonlóságot mutatnak, mint a populációból véletlenszerűen összepárosított személyek. Az ezen az eredményen alapuló genetikai, evolúciós modell, a genetikai hasonlóság elmélete, a hasonlóság alapján történő párválasztás funkcióit és a mögöttük álló szelekciós mechanizmusokat elemzi.

Az élőlények teljes rátermettségük, azaz evolúciós értelemben vett alkalmasságuk védelme érdekében

nem csupán vérrokonaikat támogatják, hanem azokat az idegeneket is, akikkel közös géneket hordoznak,

mivelhogy így is a sajátjukhoz hasonló gének utódokban való továbbélését segítik. Az elmélet szerint az egyének a fenotípus, azaz a megjelenés és viselkedés alapján képesek felismerni hasonlóságaikat a másikban, és előnyben részesíteni őket a társas kapcsolatokban, többek között a párválasztásban is. Amennyiben a fenotípusos jellegek mögött valóban genetikai tényezők állnak, akkor az azt jelenti, hogy a hasonlóságok felismerésével nemcsak a külső hasonlóságokat, hanem a genetikai hasonlóságokat is felismerik. Így pedig megállapítható, hogy az emberek genetikai hasonlóságok alapján (is) választanak maguknak párt.

Mégis milyen előnyökkel jár, ha genetikailag hozzánk hasonló párt választunk?

A magyarázata genetikai reprodukcióban, azaz a szaporodás sikerességében keresendő. Először is egy korábbi evolúciós gondolat, a Hamilton-elv alapján az altruizmus, azaz az önzetlenség iránya és intenzitása attól függ, hogy a résztvevők milyen arányban hordoznak közös géneket. Amennyiben a gének valóban részt vesznek a külsődleges jegyek kialakulásában, a származás alapján nem rokon, de számos tulajdonságukban hasonlító házaspárok növelni fogják genetikai képviseletüket a következő generációban. Mégpedig azért, mert a közös genetikai érdekeltség miatt

növekszik az egymásnak biztosított támogatások, önzetlen cselekedetek valószínűsége.

Másodszor a homogámia növeli az utódokban megjelenő gének arányát a véletlenszerű párválasztáshoz képest. Amennyiben ugyanis génrokonok lépnek házasságba egymással, az utódok génjei átlagosan nem csupán 50%-kal lesznek azonosak a szülők génjével, hanem ehhez még hozzáadódnak azok a gének is, amelyek közösek a szülőkben.

Az ezzel együtt járó nyereségek miatt a természetes szelekció olyan komplex pszichológiai mechanizmusokat részesített előnyben, amelyek segítségével felismerjük és előnyben részesítjük a hozzánk hasonlóakat. Ez nemcsak a párválasztásban, de más szociális kapcsolatok kialakításában (pl: barátok) is tetten érhető.

Hogyan ismerjük fel a hozzánk hasonlókat?

Kérdés azonban az is, hogy vajon milyen felismerési folyamatok működnek közre a homogám párválasztásban. A válasz egyes elméletalkotók szerint a fenotípusos illesztésben lehet. Ezen elmélet szerint az egyed veleszületett képességek segítségével saját tulajdonságait egyfajta mintaként használva méri fel a másikkal való hasonlóságot. Emberek esetében a fenotípusos illesztést eddig csak az anya-gyermek közötti kapcsoltban sikerült kimutatni. Az anyák illat alapján is képesek kiválasztani gyermekeiket, annak ellenére is, hogy korábban nem volt tartós fizikai kapcsolat köztük. Nincsenek azonban olyan eredmények, amelyek empirikusan is alátámasztanák a génrokon idegenek (pl. házasság) egymásra irányuló felismerésének képességét.

Ennél is súlyosabb elméleti kritikák szerint idegenek között nem működhet a rokonszelekció. Ennek oka, hogy a Hamilton-elv értelmében a rokonok közötti önzetlenség nem egyszerűen attól függ, hogy milyen arányban hordoznak közös géneket, hanem hogy a résztvevők mindegyikében jelen vannak-e azok a gének, amelyek az altruista viselkedést irányítják. Ennek a valószínűsége pedig a rokonsági együttható gyengülésével csökken, így az idegenek közötti hasonlóság alapján működő részrehajlásokat a szelekció eltünteti a populációból. Mindezek miatt támadható a gondolat, hogy a homogám párválasztást a fenotípusos illesztés veleszületett idegrendszeri képességei irányítják.

„Én nem vagyok olyan, mint az anyád!” – Vagy mégis? 

Egy másik alternatív magyarázat szerint a hasonlóság alapján történő párválasztás olyan imprinting, azaz bevésődés jellegű mechanizmusokra épül, amelyek gyermekkori tapasztalatok feldolgozását irányítják. Mint ismeretes, a szexuális imprinting során a szülővel való együttélés olyan párválasztási preferenciákat hoz létre, amelyek tartósan fennmaradnak felnőttkorban is. Állatkísérletekben is feltárták, hogy

a hím olyan párt választ a szaporodáshoz, amely hasonlít az őt nevelő nőstényre.

Hazánk egyik legelismertebb evolúciós pszichológusa, Bereckei Tamás szerint életünk első 6-8 éve alatt internalizáljuk a szülő fenotípusát, és a későbbiekben modellként használjuk fel a párválasztásban. A házastársak között mért genetikai hasonlóság e felfogás értelmében egy szocializációs folyamat eredménye, nem pedig a fenotipusos tanulás közvetlen, tanulás nélküli detektálása (fenotipusos illesztés) folytán jön létre.

Bereczkei képpárosításokon alapuló vizsgálataiban azt találta, hogy a házaspárok nagyobb hasonlóságot mutatnak a fizikai megjelenés tekintetében, mint a populációból random módon párosított egyének. Valamint kimutatta, hogy a feleség fizikai megjelenését tekintve jobban hasonlít férjének anyjára, mint a populációból véletlenszerűen kiválasztott nőre. Emellett pedig azt is megállapította, hogy a feleségek a hasonlóság magasabb fokát mutatják az anyósuk iránt, mint a férjük iránt. Ez azt jelentheti, hogy a férfiak inkább az anyjukhoz, mint saját magukhoz hasonló párt választanak a fizikai megjelenés tekintetében. Végül pedig az is beigazolódott, hogy a hasonlóság mértéke függ az anya és a fiúgyermek korai kapcsolatának szorosságától.

Közös élet, közös ráncok?

A házastársak külső hasonlóságával kapcsolatban érdemes azonban még egy szempontot figyelembe venni. Az említett vizsgálatokat a legtöbb esetben hosszú házaséletet élő párokkal végezték, ami becsapós lehet. Egy hosszú házasság alatt ugyanis a pár mindkét tagját hasonló ingerek, érzelmek, traumák érhetik, ami miatt az arc izmainak megterhelése, a ráncok elmélyülése hasonló irányba változhat. Emellett a házastársak hasonló körülmények között és hasonló életszínvonalon, sokszor megegyező táplálkozási és testnevelési szokásokkal élik életüket, ami szintén befolyásolhatja külső megjelenésük hasonló jellegű változását. Lehetséges tehát, hogy nem is egyértelműen evolúciós folyamatok határozzák meg a házastársak hasonlóságát, inkább a közös élet hozza magával a közös vonásokat?

A cikk legnagyobb részt Bereckei Tamás Evolúciós pszichológia című könyve alapján készült.