Ahhoz, hogy a világjárvány alatt dühösek lehessünk a nagymamára, ha nem marad otthon, a nagymamának át kellett vészelnie a második világháborút, ’56-ot, és egy világgazdasági válságot is. Mindezt át is vészelte méghozzá a szüleivel, a testvéreivel, a barátaival együtt, vagy éppen nekik köszönhetően. A „régen minden jobb volt” nosztalgiája nélkül kérdeztük Sedlmayr Krisztina néprajzkutatót és Kozma-Vízkeleti Dániel család- és pszichoterapeutát, a Mindset Terápiás & Tanácsadó Központ szakmai vezetőjét a rendkívüli állapotok és az összezártság összekovácsoló vagy éppen szétválasztó erejéről. Interjúnk.
A paraszti világban megszokott ritmus volt az, hogy télre visszavonul a család. Az aratás véget ért, a disznót levágták, mindenki ilyenkor pihente ki az egész éves munkát. De mit kezdett egymással több generáció sokszor egy pár szobás lakásban összezárva a telek sötét hónapjain át?
Sedlmayr Krisztina: Arról, hogy hogyan élték meg a régi paraszttársadalom tagjai a sokféle korlátozást, kényszerűséget, viszonylag keveset tudunk, kevés forrásunk van. A falusi házakban összezárva töltött telek biztosan hosszúak és megterhelőek lehettek. Bár a kevesebb munka több pihenésre és több szórakozásra adott alkalmat, a paraszti visszaemlékezésekben gyakran előkerül, hogy mennyire várták a tavaszt, a természet ébredését. Persze azt is biztos, hogy a zsúfoltság számukra sokkal természetesebb volt, mint a mai ember számára. Erre vonatkozólag a régi fényképek is sokatmondóak. Azt látjuk, hogy szorosan egymás mellett ültek az iskolapadban, a templomi padokban, olyan helyzetekben tehát, ahol nyilvánvalóan nem csak a fotó kedvéért húzódtak össze. Az elmúlt évszázadokban magától értetődő volt a fizikai közelség, nemcsak paraszti környezetben, de a városi, polgári közegben is. A magánszféra iránti igény történelmi képződmény, és csak a paraszti világ eltűnésének idején, a 20. század második felében teljesedett ki.
Egyre több helyen lehet hallani az idősebb generációt bíráló kritikákat, hogy tulajdonképpen őket védjük az otthonmaradással, miközben sokan pont közülük nem maradnak otthon, nem tartják be a megelőzési céllal hozott intézkedéseket. Mi a szerepe az idősebb korosztálynak ebben a mostani helyzetben, és hogy célszerű nekünk, fiatalabbaknak azokhoz fordulni, akiket a legjobban féltünk?
Kozma-Vízkeleti Dániel: Szerencsére mára az idősek is itthon maradnak, legalábbis mifelénk. Az a generáció, aki megélte a nélkülözéseket, ’56-ot, a szocializmus korlátozó erejét, a világháborút, kitelepítéseket, elhurcoltatást, népirtást, egészen máshogy áll a nehézségekhez, a javak felhalmozásához, a tartalékok megszerzéséhez és az otthonmaradáshoz. Mi, a most aktív generációk pedig élő bizonyítékai vagyunk annak, hogy felmenőink eléggé ügyesek voltak, túléltek nehézségeket – bátorsággal, élni akarással, kapcsolati tőkével, furfanggal, kitartással, összefogással. Ha ők nem eléggé ügyesek, mi most nem szidhatnánk őket, hogy nem maradnak odahaza. Az ő mintáik, példáik, túlélés- és helytállás-történeteik erőforrásul szolgálhatnak nekünk a mostani nehézségek átvészelésében. A 128. szovjet gárdahadosztály volt olyan veszélyes az emberi egészségre 1956. november 4-én, mint most a koronavírus. Ha felmenőink azt túlélték, ez biztatás számunkra.
A középgenerációt a családterápia szakirodalmában sokszor „szendvicsgenerációként” emlegetik, nekik gyakran szülőként és gyermekként is helyt kell állniuk egyszerre. Milyen erőforrásai lehetnek a szülőkorú generációnak, amik segíthetnek egyszerre családfenntartónak, gondoskodó szülőnek és megértő gyermeknek lenni?
K.D.: Így van, az aktív generáció „beszorult” azok közé, akikről már és akikről még gondoskodni szükséges. Ez mind feladat és felelősség. A helyzet nem változott meg most sem, legfeljebb a feladatok száma sokasodott meg. A krízishelyzetben természetes jelenség, hogy mindenki maga felé fordul, azoknak, akik felelősek másokért, fel kell csiholniuk saját tenni akarásukat. Ez nap mint nap újabb erőfeszítéseket jelent. Segítségül kell hívni azokat a gondolatokat, melyek kapaszkodókat jelenthetnek. A középgeneráció leginkább egymás számára tud erőforrás lenni – társas támogatással, megosztással, praktikus és érzelmi segítséggel, biztatással.
Akik egyelőre még „csak“ gyerekszerepben vannak (egyetemisták, kamaszok vagy még kisebbek) megint más kihívásokkal néznek szembe a mostani helyzetben. Sokan hazaköltöztek a szüleikhez, így újra gyerekszerepbe kerültek, úgy, hogy közben jobban értenek azokhoz a technológiákhoz, melyeket távmunka esetén már szüleiknek is használniuk kell. Ez is egy érdekes kettős szerep.
K.D.: Igen, az ifjú korosztály számára szemléletformáló lehet, hogy átél egy komoly nehézséget. Látják szüleiket küzdeni, tanakodni, aggódni, megoldásokat keresni és rátalálni azokra. Talán ez ráveszi a „gyerekeket”, hogy beszálljanak mindebbe. Vállaljanak felelősséget. Adják át azt, amiben ők járatosabbak, segítsenek szüleiknek helyreállítani a világháló-szolgáltatást, ha akadozik a rúter, beállítani azokat a programokat, melyek az otthonról végzett munkához szükségesek és növekvő mértékben szerepet vállaljanak minden otthoni feladatból. Ez könnyebb lesz úgy, ha eddig is szerepet vállalt és nehezebb, ha korábban – például szülei óvták, gyermeküket házimunkával nem terhelték – nem volt része hasonlóban. Sorsfordító lehet, hogy az a generáció, aki korábban nem tapasztalt komolyabb korlátozásokat, ritkán kényszerült érdemi lemondásokra, erőfeszítések nélkül részesült a középgeneráció anyagi javaiból, most megtapasztalja mindezt. Talán ők létre tudják hozni az oly régóta esedékes életmódváltást, a természetesebb, tudatosabb, puritánabb, fenntarthatóbb élet megteremtését, amit a felhalmozásba belekeseredett középgeneráció nehezebben hajt végre.
A jövő kérdése, hogy merre fordul a világ, mi lesz a járvány után. Ez talán minket, fiatal felnőtteket foglalkoztat legjobban, elég csak Greta Thunbergre vagy a FridaysForFuture megmozdulások átlagközönségére gondolunk.
Miben hallgassunk a tapasztaltabb generációkra, és mit nyújthatunk mi az ő számukra segítségül?
K.D. :A nagy forradalmakat (’48, ’56) általában az ifjú generációk indítják el, övék a lendület, a lelkesedés. A megvalósítás, a változások konszolidálása pedig rendszerint az aktív középgenerációé, övék az energia, a tapasztalat. A korábbi évtizedek megoldási kísérleteit, értékeit és történeteit pedig az aktív életszakaszának lezárultát megélő idősek adják át a többieknek, övék a megfontoltság, a higgadtság.
A kamaszok és fiatal felnőttek életfeladata, hogy kialakítsák saját identitásukat, önazonosságukat, világképüket, életmódjukat. Ehhez úgy fognak hozzá, hogy kapásból elutasítanak mindent, amit az idősebbek közvetítenek feléjük. A megtagadás bő évtizedre szól, aztán a felnőttkor hajnalán ráébrednek, mennyi mindenben követik a korábban oly gyakran kritizált, kifigurázott, hiányszemlélettel nézett szüleiket, nagyszüleiket, oktatóikat. Így hoznak létre saját szintézist, az antitézis feszültséget hozó útján át.
Minden generáció, így az ifjak felelőssége is, hogy hogyan gazdálkodnak az örökséggel.
A vagyonival, a kulturálissal és a szellemivel egyaránt. A mintákkal, példákkal, megoldási eszközökkel. A generációs mintákkal való gazdálkodás sok-sok önreflexiót kíván. Azokban az élethelyzetekben akadunk el mindannyian, melyekre egyáltalán nem kaptunk forgatókönyvet az idősebbektől vagy az ő megoldásaik nem használhatóak. A mi felelősségünk, hogy sorra vegyük, milyen mintákat kaptunk, és ezek közül melyek segítik életünket – ezekhez nagyon érdemes ragaszkodni. Mely minták olyanok, mint az aggodalom, vagy a hintaló – azaz nem visznek bennünket sehová – ezeket érdemes lerakni. De itt nem puszta megtagadásról van szó, azzal még nem vagyunk kint a vízből. Ezeket a mintákat át lehet írni vagy újat kell alkotni. Ha megfogadom, hogyan NEM fogok élni, az még kevés. Az fog csak segíteni, ha kitalálom, HOGYAN IGEN. Merjük használni az idősebbek példáit. Nagyszüleink életbátorságát, szüleink törekvéseit. Sok küldetésük segíti életünket – ezekre tekintsünk kincsekként. Ilyenek a „legyél boldog!”, „vidd többre, mint mi!”, „vigyázzatok egymásra”. Némely küldetésük pedig inkább korlát, mely akár akadállyá is nőhet, ezeket rakjuk le életutunk során. Ilyenek a „csak magadra számíthatsz!”, „ne mutasd ki az érzelmeidet!”, „Ne bízz senkiben”.
Hogyan alakult az előző századokban a személyes élettér, kik éltek egyáltalán együtt, egy fedél alatt?
S.K: Nehéz erre a kérdésre röviden felelni, hiszen a parasztházak mérete, kényelme időben, térben és természetesen a társadalmi helyzetnek megfelelően is nagy eltéréseket mutatott. Az életkörülmények szempontjából meghatározó volt az is, hogy a háztartást egy nukleáris család vagy szülők és felnőtt házas gyermekeik közösen alkották-e.
Nemcsak a családon belüli szigorú hierarchia, a szinte éhezésig fokozódó szűkösség, de a saját tér hiánya is nehezítette az életüket. A nők a fűtetlen kamrában aludtak, sajátjuknak csak ágyukat és ládájukat tekinthették. Benn a házban szinte mindig kevés volt a hely a nagy létszámú családoknak – ma a hasonló körülményeket lakhatási szegénységnek nevezzük A férjek itt látogatták meg őket éjszakánként, és ha volt, itt feküdt mellettük bölcsőben a kisbabájuk is. Ezért is mentek ki a férfiak gyakran az istállóba, ólaskertekbe aludni, töltötték szabadidejüket szívesen házon kívül, kocsmában, különféle egyletekben. A nők sokféle háztartási munkával húzódtak ki a szabadba, tornácra, udvarra, ház elé. A gyerekek meleg téli ruha, cipő híján is kimentek a házból játszani.
A közös, nagyobb háztartások ugyanakkor egyfajta biztonságot is nyújtottak: az idős, beteg, munkaképtelen embereknek is megadták a minimális életfeltételeket.
Mik lehettek az áldásai és örömei egy több generációs összezártságnak az előző századokban, és mik lehetnek ezek ma?
S.M.: A nagy családok együttélése a gyerekeket alkalmazkodóvá, fegyelmezetté tehette. Kicsi koruktól kezdve hozzászoktak ahhoz, hogy az igényeik, vágyaik csak később vagy egyáltalán nem teljesülnek. Szórakoztatásukat nem a felnőttektől várták, magukban vagy egymással játszottak. Többnyire rendelkezésükre állt egy-egy idős nagyszülő, rokon, de a gyerekekkel mai értelemben vett foglalkozás vagy az iskolai feladataikban való segítségnyújtás nem volt gyakorlat.
Persze az életet a házban a sokféle családi interakció mégis mozgalmassá tette. A szemük előtt zajlott a nagy paraszti háztartás sokféle tevékenysége, az állatok gondozása, a tüzelés, a főzés, a kenyérsütés vagy a téli napok sajátos férfimunkái: a szerszámok, munkaeszközök rendbetétele, faragás, kosárfonás. A paraszti élet sajátossága a folyamatos munkavégzés volt, a kétkezi munka mellett pedig a beszélgetésnek, történetmesélésnek mindig megvolt a lehetősége. A téli bezártság sem volt teljes, egyházi és családi ünnepek, disznóvágás, lakodalom, névnapok színesítették a sötét hétköznapokat. A vasárnapi templomlátogatás is egyfajta ünnep és közösségi élmény volt, mely lehetőséget adott a hétköznapokból való kilépésre.
K.D.: Együttműködést tanulhatunk, alkalmazkodást, egymásra figyelést, személyes jelenlétet – hiszen erre vagyunk utalva. A „digitális bennszülött” generációk talán a „digitális bevándorló” korúaktól tudják igazán átvenni a személyes jelenlét értékét, a biztonság jelentőségét. Az idősebbek pedig az ifjabbaktól tanulhatnak rugalmasságot, alkalmazkodást.
A biztonságérzet megteremtése és a rugalmas alkalmazkodás ugyanis a családok két legfontosabb feladata.
Sokkal inkább megéljük most, hogy egymásra vagyunk utalva. Sokkal inkább kiderül, hogy amire „alapként”, „természetesként” „minimumként” tekintettünk, azt olykor erőfeszítés, szervezés, alkalmazkodás eredményeként hozhatjuk létre – vagy úgy sem. Sokkal nagyobb a kitettség, a tétlenségre kárhoztatottság fokozza a feszültséget, frusztrációt, keserűséget, aggodalmat. Mindenki felelőssége, hogy ezt ne egymáson verjük le, ne egymás felé fordítsuk. A közösen átélt, túlélt, megoldott krízis erősítheti a kapcsolatokat, közelebb hozhat. Krízisben lenni „maga a pokol”, ám utána erősebbé válhatunk – mi magunk és családunk is.
***
Ha úgy érzed, segítségre lenne szükséged, fordulj Terápiás & Tanácsadó Központunk szakembereihez. Most ki sem kell mozdulnod a négy fal közül! Vedd igénybe online pszichológiai tanácsadásunkat.
A Mindset Pszichológia csapata továbbá MENTÁLIS AKCIÓTERVÉN belül eseti pszichológiai tanácsadást is hirdetett, amely díjmentesen vehető igénybe.
Források:
A borítókép innen származik.
