Győzelem bármi áron? – Morális viselkedés a sportban, II. rész

Habár általában szeretünk úgy tekinteni a sportolókra, mint akik nemcsak fizikai teljesítőképességük tekintetében, hanem morálisan is az átlagember fölött álló hősök, a valóság sajnos gyakorta ellentmond ennek. Ahogy Maria Sharapova, korábbi világelső teniszező velősen összegezte: „Nehéz egyszerre teniszezni és Teréz anyát játszani”. A játék hevében pedig gyakran megesik, hogy a versenyzők nem pusztán a proszociális viselkedés kívánalmait hagyják figyelmen kívül, hanem kifejezetten vétenek a játék szabályai ellen. Cikksorozatunk első részében azt jártuk körül, hogy milyen pszichológiai mechanizmusok teszik lehetővé, hogy a normaszegő sportolók megőrizhessék pozitív énképüket és felmenthessék magukat cselekedeteik következményei alól. A folytatásban most azt vizsgáljuk, hogy értékeink és céljaink hogyan függnek össze a morális viselkedéssel.

Mit tennél meg a győzelemért? Ez az a kérdés, amit minden sportolónak fontolóra kell vennie a pályafutása során. Feltételezhetően a versenyzők nagy része azt válaszolná, hogy bármit megtenne. Ez alatt azonban van, aki azt értené, hogy bármit, amit a szabályok megengednek, mások viszont akár olyan eszközök bevetését is megengedhetőnek tartanák a győzelem érdekében, amik morális értelemben kifogásolhatók. Ezek közé tartozik a szabályok szándékos áthágása, vagyis a csalás, de a magyarra nehezen fordítható „taktikázás” (gamesmanship) is. Utóbbiról akkor beszélhetünk, ha egy játékos olyan módszereket alkalmaz, amelyek ugyan nem szabályellenesek, de az ellenfél megzavarását, kizökkentését célozzák. Ilyen kevéssé etikus húzás lehet például az ellenfél kigúnyolása, a szándékos időhúzás az ellenfél ritmusának megtörése érdekében, a sérülés tettetése vagy a látványos ünneplés, ha a másik fél ront. Ezt a fajta „trükközést” – mivel nem sérti közvetlenül a szabályokat – általában maguk a sportolók is sokkal kevésbé tekintik aggályosnak, mint a konkrét csalást, de összességében mindkét magatartásforma az antiszociális viselkedés kategóriájába sorolható.

Azt, hogy egy játékos mennyire hajlamos az efféle viselkedésre, számos tényező befolyásolja. Meghatározó többek közt, hogy az egyén értékrendszerében az erkölcsiség, a kompetencia vagy a státusz áll a legelőkelőbb helyen. A morális értékekre nagy hangsúlyt helyező sportoló számára valószínűleg az engedelmesség, a becsületesség, a sportszerűség előrébb való, mint a készségek magas foka és tökéletesítése, amit egy kompetencia-fókuszú versenyző abszolút prioritásnak tekintene. Másoknak viszont az lehet az elsődleges motivációja, hogy a győzelem által jobbnak bizonyuljon másoknál és fenntarthasson magáról egy pozitív képet, ami egyfajta tekintélyt, státuszt vagy rangot kölcsönöz neki.

Ezek az értékviszonyulások egyértelműen hatással vannak a sportolók proszociális és antiszociális viselkedés iránti attitűdjeire, vagyis arra, mennyire tisztelik a társas konvenciókat és szabályokat, illetve mennyire hajlandók áthágni azokat az előnyszerzés érdekében.

Az értékek azonban nem feltétlen közvetlenül, hanem gyakorta közvetetten, az úgynevezett célorientációkon keresztül fejtik ki hatásukat. A kompetenciát elsődleges értéknek tekintő sportolók feladat-, míg a státusz-értékekre fókuszálók egó-orientáltak lesznek. Előbbiek számára a sikert saját maguk korábbi teljesítményének meghaladása, a feladat minél magasabb szinten történő végrehajtása jelenti, míg az utóbbiaknak az a fontos, hogy ellenfeleik legyőzése által

nyertesként kerülhessenek ki a társas összehasonlításból.

Mindezek tükrében aligha meglepő, hogy a feladatorientált sportolók – mivel nem az a céljuk, hogy bármi áron felülkerekedjenek riválisukon – nagyobb valószínűséggel rendelkeznek proszociális attitűddel, és sportszerűbben is viselkednek a pályán, mint az egó-orientált versenyzők, akik antiszociális attitűdjeik révén hajlamosabbak átlépni a morális viselkedés határait, és inkább elfogadják a csalást és a sportszerűtlenséget. Ők ennélfogva nyilvánvalóan többször fognak élni a morális önfelmentés stratégiájával, ami lehetővé teszi, hogy erkölcsileg kifogásolható tetteik dacára megőrizzék pozitív énképüket.

A fenti összefüggéseket Lucidi és munkatársai (2017), valamint Mallia és munkatársai (2017) eredményeit alapul véve az alábbi ábra szemlélteti:

Habár a szociálpszichológiai kutatások tanúsága szerint az attitűdök gyakran igen kevéssé jelzik előre a tényleges viselkedést (azaz attól, hogy egy sportoló elméletben nagyra tartja a sportszerű viselkedést, még korántsem biztos, hogy a pályán is ennek megfelelően nyilvánul meg), a fentebb idézett vizsgálatokban az antiszociális attitűdök egyértelműen bejósolták a normaszegő magatartást (azon belül is elsősorban a csalást). 

Összességében tehát elmondhatjuk, hogy ugyan különböző közvetítő változókon keresztül, de alapjában véve az értékeink határozzák meg, hogyan viselkedünk a sportpályán, s mennyire tartjuk tiszteletben a játékok írott és íratlan szabályait. Ezeknek az értékeknek a formálásában pedig

elsődleges szerep jut az edzőknek.

Egy spanyol kutatócsoport 2013-as vizsgálata kimutatta, hogy az edzők játékosokra gyakorolt befolyása jóval erősebb ezen a téren, mint a szülőké: míg a feladatorientált légkör sportszerűségre, az egó-orienált motivációs környezet antiszociális viselkedésre ösztönözte a sportolókat. Vagyis a megfelelő morális klíma megteremtésével az edzők gyakorlatilag képesek lehetnek rá, hogy játékosaikat „beoltsák” csalás ellen.

Érdemes tehát ezt szem előtt tartva dolgozniuk, hiszen a kutatási eredmények alapján ők azok, akik sportszerű és szabálytisztelő hozzáállásukkal elősegíthetik a játék tisztaságát és a proszociális viselkedést.