Háború vagy béke?- versengésre vagy együttműködésre lettünk teremtve, melyik tesz boldogabbá?

Vajon tényleg az a legsikeresebb életstratégia, ha másokon átgázolva minden helyzetből győztesként kerülünk ki? A neuropszichológia és a Biblia szerint nem. De akkor mi a másik út, mi tesz minket valójában boldoggá? 

Manapság sok egymásnak ellentmondó üzenettel találkozunk. Gyakran hallhatjuk, hogy csak akkor leszünk igazán boldogok és sikeresek az életben, ha elsősorban a saját érdekeinket érvényesítjük. De emellett arra is buzdítanak minket, hogy legyünk jó csapatjátékosok, és érzékenyek mások szükségleteire. Ezek után felmerülhet bennünk a kérdés, hogy egyáltalán érdemes-e azon gondolkodni, hogy a versengés vagy az együttműködés stratégiája elégíti-e ki jobban alapvető emberi motivációinkat.

Joachim Bauer német pszichiáter, agykutató szerint igen. Ugyanis érzelmi jóllétünket, élettel való elégedettségünket alapvetően befolyásolja, hogy a hétköznapokban hogyan látjuk önmagunkat, és milyen szándékot tulajdonítunk másoknak. Ezekre pedig általános emberképünk nagy hatással van. Már a Bibliában is többször szerepel az egymás iránti törődés fontossága, és a békeszeretet, mint a boldogság forrása. De vajon tényleg az együttműködés, a gyengébbek felkarolása a legsikeresebb életstratégia? Hiszen már szinte születésünktől fogva azt tapasztaljuk, hogy folyamatosan versenyhelyzetekben kell megfelelünk…

Valójában mi motiválja az embereket?

II. János Pál pápa szerint: „… az ember egyedül nem tud létezni, csak mint kettőnek az egysége, tehát csak egy másik emberi személyhez kapcsolódva. Az Isten képmása szerinti személyiség tehát kapcsolatban lévő létet, egy másik „énnel” való kapcsolatot is jelent”. A kereszténységgel egybehangzóan Joachim Bauer agykutató is úgy gondolja, hogy legalapvetőbb emberi motivációink magját az egymással való együttműködés, törődés és a másik értékeinek elismerése és felismerése adja.

Azt, hogy mi jutalmazó számunkra, azt a biológiailag meghatározott motivációs rendszerünk jelzi, amelynek központja a középagyban helyezkedik el. A középagy centrális pozíciója gyors és hatékony információáramlást biztosít a többi agyterülettel (főleg az érzelmi központokkal). Ha motivációs rendszerünk működésbe lép, dopamin szabadul fel a szervezetünkben, amely mintegy doppingszerként hat, kellemes izgalmi állapotot kelt bennünk, és cselekvésre késztet. Érdekes, hogy a dopamin nem csak arra sarkall, hogy megmozduljunk, de nélküle izmaink sem tudnának megfelelően működni. Olyan betegségek esetén, amelyekben dopaminhiány lép fel, nemcsak, hogy kevesebb motivációja van az embernek megmozdulni, de fizikailag is kevésbé tudja tagjait mozgatni. Röviden összefoglalva a motivációs rendszerünk tart minket életben, segítségével állítunk magunk elé (rövid- vagy hosszútávú) célokat, és közreműködésével érjük el őket.

Thomas Insel agykutató szerint semmi sem képes motivációs rendszerünkre (ránk) természetes körülmények között akkora hatást gyakorolni, mint az embertársaink szeretete és elismerése iránti vágy.

Sőt, nem csak a személyes kapcsolataink motiválnak minket ily módon, de a társadalmi együttműködés bármely formájára való lehetőség jelentős dopaminfelszabadulással jár az agyban.

Ha nem kapunk elég elfogadást, figyelmet és szeretetet, akkor agyunkban a motivációs rendszerünk kikapcsol. A kiközösítés, a szeretetlenség és a társas izoláció motivációs rendszereink összeomlásához, egyes gének kikapcsolásához, céltalansághoz és apátiához vezet.

Miért fejlődött ilyen nagyra az agyunk?

Nemcsak a motivációs rendszerünk, de az egész agyunk fejlődését meghatározta az együttműködő, tiszteletteljes kapcsolatokra való szükségletünk. Érdekes módon agyunk a testméreteinkhez viszonyítva sokkal nagyobb, mint más emlősöké. Ez elsősorban annak köszönhető, hogy a gondolkodást végző részének, a neocortexnek az aránya szaporodott fel. Míg a neocortex az agy teljes térfogatának 80%-át is kiteszi az embereknél, addig ez az arány más emlősöknél legfeljebb 50%-ot érhet el (sőt, van olyan emlős, amelynél ez a szám csupán 10%).

De vajon miért is van szükségünk ekkora agyra, min gondolkodunk ennyit? Dunbar szociális agy hipotézise szerint, azért váltunk ilyen intelligenssé, és azért ilyen vastag a neocortexünk, hogy kezelni tudjuk és átlássuk a szövevényes kapcsolatrendszereinket. Azonban kapcsolataink száma nem korlátlan. Körülbelül 150 embert tudunk aktívan számon tartani. Ez a szám más főemlősöknél jóval alacsonyabb. Dunbar és munkatársai megfigyelték, hogy érdekes módon ezzel arányosan kisebb a neocortexük is.

Egységben az erő?

Az együttműködés fontosságára már az Ószövetségben felhívta az emberek figyelmét a Szentírás: „Jobban boldogul kettő, mint egy: fáradozásuknak szép eredménye van. Mert ha elesnek, az egyik ember fölemeli a társát. De jaj az egyedülállónak, mert ha elesik, nem emeli föl senki.” (Prédikátor 4,9-10). Majd Jézus Krisztus megváltó keresztáldozatával a kereszténység egyik alappillérévé vált a versengés, a harc és erőszak helyett egymás szeretete, felkarolása. Az együttműködés, a szeretet és az elfogadás iránti biológiai szükségletünk felismerése a szociálpszichológiában is egyre nagyobb hangsúlyt kap.

Számos kutatásról, amelyek azt voltak hivatottak bizonyítani, hogy az ember alapvetően versengő természetű, és az egymás elleni harc teszi boldoggá, kiderült, hogy visszaélést követtek el alatta. Ilyen például az elhíresült Rablóbarlang kísérlet, amelyben Muzafer Sherif és munkatársai azt akarták bizonyítani, hogy két véletlenszerűen kialakított, táborozó gyermekcsoport között spontán módon versengés, agresszió alakul ki. Abban azonban, hogy a fiúk között konfliktus törjön ki, a felnőttek aktívan közreműködtek: nyíltan bátorították őket az agresszióra, sőt a kísérlet egy korábbi verziójában eltörték az egyik csapat zászlórúdját, majd azt hazudták, hogy a másik csoport tette.

A mai kutatások egyre inkább rámutatnak az együttműködés és az egymás iránti szeretet jelentőségére. Giles és munkatársai kimutatták, hogy minél több barátja van egy idős embernek, annál kevésbé valószínű, hogy a következő tíz évben elhalálozik. De a társas támogatás nem csak idős korban hosszabbítja meg az életet. Barth és munkatársai kutatása alapján a szeretetteljes szociális kapcsolatok a szívkoszorúér-betegek életkilátásait is növelik. Ezen kívül Robies és munkatársai rámutattak arra is, hogy a boldog házasságban élők nemcsak elégedettebbek, hanem jobb fizikai egészségnek is örvendenek, mint rossz párkapcsolatban élő társaik.