Mindannyian éltünk már azzal a megoldással, hogy ha homokba dugtuk a fejünket, nem kellett foglalkoznunk életünk problémáival. Kapcsolati nehézségek esetében hangzik el gyakran a mondat: „Amiről nem tud, az nem fáj.” Az érzelmek, gondolatok terén azonban hiába próbáljuk a bennünk lévő tartalmakat a nemlétig tagadni, rejtegetni magunk elől, azok így is, úgy is kifejtik hatásukat.
Számos kliens mesél olyan történeteket, amelyekből kiderül, az adott helyzetben nem figyeltek oda a gondolataikra. „Nem szoktam gondolkozni” vagy „túl fájdalmas volna ezzel foglalkozni”, mondják. Sokszor az „az amit nem látok, az nem létezik” elv alapján viszonyulnak nehézségeikhez. A traumatikus helyzetekben, mint a támadások, rablások vagy balesetek, a tudatunk valóban azzal véd bennünket, hogy lekapcsolja a gondolkodásért felelős agyterületeket. Így az életünket fenyegető veszélyhelyzetekben testünk gyorsan, hatékonyan tud reagálni.
Hasonlóan ahhoz, ahogyan agyunk blokkolja a fájdalom receptorokat súlyos sérülések esetén, ugyanezt megteszi az intenzív, negatív érzelmeinkkel is, hogy megvédjen bennünket életünk egy-egy emocionálisan kritikus időszakában. Amikor tudatosan elvágjuk magunktól az érzelmeinket az olyan, egészséges élettel együtt járó krízisekben, mint egy hozzátartozó halála, veszekedés a partnerünkkel, vagy munkahelyünk elvesztése, azt testünk és lelkünk egyaránt megszenvedi.
A legtöbbünket arra kondicionáltak gyermekkorunkban, hogy hagyjuk figyelmen kívül érzelmeinket, mivel a környezetünk a legtöbb érzelemmel kapcsolatban tiltásokat fogalmaz meg, bizonyos érzéseket nem mutathatunk ki. „Ne sírj, ez katonadolog!” – hallják sokszor a fiúgyerekek például. Érzelmeink ignorálása egy tanult reakció, amit a társadalom nagy része tévesen úgy ítél meg, hogy
ez az egészséges, vagy ez az, ami valakit erőssé tesz.
Az alábbi jelekre érdemes odafigyelni, melyek arra utalnak, szétkapcsolódtunk érzelmeinktől:
- Túlzottan el kell terelnünk figyelmünket, hogy önuralmunkat megőrizzük,
- Állandóan elfoglaltak vagyunk, teszünk-veszünk, rohanunk, miközben negatív gondolatainkkal igyekszünk nem törődni,
- Inkább nem beszélünk egy-egy megterhelő eseményről, csak hogy ne kelljen a nem kívánatos érzelmeinkkel szembesülni,
- Elkerüljük az olyan helyeket, embereket és tárgyakat, amik egy nehéz érzelmekkel terhelt szituációra emlékeztetnek,
- Az érzelmi vagy lelki fájdalmat alkohollal, vagy más tudatmódosító szerrel tompítjuk.
Függetlenül attól, hogy milyen mítoszaink vannak a témával kapcsolatban, az érzelmek nem múlnak el csak azért, mert szőnyeg alá söpörjük őket. Épp ellenkezőleg,
elnyomásuk felerősíti a nem kívánatos stresszhatásokat,
illetve az adott érzelmek intenzitását. Ha folyamatosan menekülünk az érzések elől, az komoly hatást gyakorolhat mind testi-lelki működésünkre, mind kapcsolatainkra. Az érzelmek elfojtása az alábbi kondíciók rizikóját növeli: diabétesz, szívroham, memóriaproblémák, depresszió, izomfeszülés, szorongás, immunrendszer gyengesége, fertőzésekre való fogékonyság stb.
Nagy bátorságot igényel, hogy az addig elnyomva tartott érzelmeinkre rá merjünk tekinteni, és szabadjára tudjuk őket engedni. Sokszor az sem egyszerű, hogy a megélt érzéseket egyáltalán szavakká formáljuk. Mindazonáltal egészséges lelki működésünk fenntartásához szükséges, hogy feldolgozzuk és megmutassuk az érzéseket, ezáltal enyhítve a belső fájdalmat, melyet okoznak.
Az érzelmekkel való munkához az alábbi módszert April Wright módosította Deepak Chopra tanításai nyomán:
- Válasszunk ki egy élethelyzetet, és írjuk le, mi történt. A megfogalmazott narratívánk térjen ki arra is, mit éreztünk az események közben. Használjunk olyan kifejezéseket, mint: harag, nyugtalanság, szorongás, hibáztatás, féltékenység, gyász, szégyen, bűntudat, szomorúság stb.
Amikor a kiválasztott eseményt idézzük fel, igyekezzünk megélni a leírt érzelmeket, próbáljunk figyelni arra, hol és hogyan érezzük őket a testünkben. Elképzelhető, hogy valamilyen fizikai érzés formájában jelenik meg, mint izomfeszültség, diszkomfortérzet, fájdalom (leggyakrabban gyomor és fejfájás).
- Következő lépésként írjuk le a környezetünk reakcióit a történtekre, illetve azt, hogyan reagáltunk ezután.
- Írjunk egy másik narratívát, de ezúttal a másik résztvevő (pl. aki megbántott minket) perspektívájából. Próbáljuk minél jobban beleképzelni magunkat a helyébe. Írjuk le, mit érezhettek, mit gondolhattak, miért tehették azt, amit, és hogyan érezhették magukat az eset után.
- Legvégül írjuk le az eseményeket úgy, mintha riportot készítenénk. A külső megfigyelő szerepéből, nézőpontjából vizsgáljuk meg, hogyan mesélnénk el ezt a történetet az olvasóink számára. Igyekezzünk minél részletesebben, minél objektívebben megírni az eseményeket.
- Osszuk meg valakivel ezeket a történeteket, aki fontos nekünk: lehet családtag, jó barát, vagy akár terapeuta. A lényeg, hogy empátiával viszonyuljon irántunk.
- Találjunk ki egy rituálét, melynek segítségével megszabadulunk ezektől a történetektől. Elégethetjük, széttéphetjük, lehúzhatjuk a WC-n. Miközben megszabadulunk az írásoktól, vizualizáljuk a fájdalmat, szomorúságot, ahogyan távozik belőlünk.
A meditálás, vizualizáció és számos légzéstechnika is segítségünkre lehet abban, hogy megdolgozzuk fájdalmas érzéseinket. Ha szükséges, ne szégyelljük ehhez pszichológus segítségét kérni, aki szaktudásával segítséget nyújthat problémáink feldolgozásában.
A szerző Hátszegi Eszter pszichológus, pár- és családterapeuta jelölt, a Lisznyai Pszicho-Műhely tagja.
