Hagyni a dagadt ruhát másra? I. rész – a kötődő nevelésről

Sok a tény és talán még több a tévhit a kötődő neveléssel kapcsolatban. Nagy port kavar az interneten szörföző, különböző elveket valló anyukák táboraiban az évekig történő szoptatás, sok helyen még mindig furcsán néznek a babakocsi helyett kendőben hordozó „ősasszonyokra”. Mik ezek a nagy indulatok olyan dolgok körül, amelyek egy bizonyos nézet szerint a legmélyebb emberi kapcsolatot, az anya-gyermek kötődést hivatottak elősegíteni?

A háromóránként szoptató „ősanyázó” és a pocakcsengettyűs, éjjel-nappal hordozó „rosszanyázó” csoport is fellélegezhet: az igazság, mint oly sokszor, valahol az arany középúton lehet. (Lehet, mert a tutit – ha ugyan meg lehet –, mégsem mondta meg még senki a gyermeknevelésről.)

Nem a kötődő neveléssel van baj, hanem sok esetben a fogalom félreértelmezésével.

Az tény, hogy az élet első ezer napja kiemelten fontos a kötődés és egyéb tényezők viszonylatában is. A biztonságos kötődés és az egészséges önértékelés kialakulásához figyelembe kell venni a baba igényeit, ez pedig egy válaszkész és elérhető anyát feltételez. Egészséges esetben minden édesanya egy szerető, kötődő kapcsolatot igyekszik kialakítani gyermekével, a kötődő nevelés kapcsán mégis hevesek a viták.

Ki nevel kötődően?

A kötődő nevelésről valójában nem sok dolog jutott a köztudatba, leginkább a feltűnő külsőségek vagy az eltúlzott végletek: együtt alszanak, mint a majomcsalád, óvodás korú gyermekeket is szoptatnak, hordozzák a babákat, mint a törzsi kultúrákban, és 0-24-es anyaszolgálat címszó alatt a nők elhanyagolják a házimunkát, a szociális kapcsolataikat, végső soron önmagukat is. Nagy mellénnyel mondhatja az ellentábor, hogy „bezzeg nagyanyáink”, meg hogy „amikor a szülőágyról egyenesen visszamentek a kapa mellé”, és gondolatait összegezheti, hogy „elvégre mi is felnőttünk”. Bowlby, a kötődéselmélet megalkotója leszögezi:

egy gyermek akkor is kötődik az édesanyjához, ha az elhanyagoló, esetleg bántalmazó.

Maga a kötődés tehát nem attól alakul ki, hogy egyszerűen „másra hagyjuk a dagadt ruhát” – mint ahogy ez történt az idézett költőnknél is.

Attachment parenting

A kötődő nevelés fogalma Sears nevéhez köthető. Munkáiban azt tartja szem előtt, miként lehet a tudatos családtervezés, valamint a születő család életmódja és szokásai által szorosabbá, kiegyensúlyozottabbá és egészségesebbé tenni a kapcsolatot szülő és gyermek között.

A kötődő nevelésnek nyolc alapelve van:

1. Testileg, lelkileg felkészülni a várandósságra, szülésre és a szülőségre.
2.  Szeretettel és tisztelettel viszonyulni az etetéshez.
3.  Érzékenyen válaszolni.
4.  Használni a gondoskodó érintést.
5.  Fizikai és érzelmi értelemben is biztonságos alvást biztosítani.
6.  Következetes és szerető gondoskodást nyújtani.
7.  Pozitív fegyelmezést gyakorolni.
8.  Törekedni a személyes és a családi élet közti egyensúlyra.

Hogy hol van itt szó az éveken át tartó szoptatásról vagy akár a babakocsi mellőzéséről? Sears a saját honlapján ír ugyan a hordozás előnyeiről, valamint az anyatej és a tápszer összehasonlíthatatlanságáról, de

ezeket nem mint szabályt említi, hanem mint eszközt vagy módszert arra, hogy megfelelhessünk az alapelveknek.

Ő maga is leírja, hogy ezen ajánlásoktól eltérően is nevelhet valaki „kötődően”.

A kötődésről

Az anya és gyermeke közti kapcsolat egyedülálló az emberi viszonyok között, éppen ezért nem meglepő, hogy kialakulására több elméletet is alkottak. Ha kötődésről van szó, aligha  kerülhetjük ki a híres fejlődéslélektanász, Bowlby nevét, ugyanis hozzá fűződik a kötődéselmélet alapkoncepciójának leírása. Korábban a kötődést mint egy másodlagosan kialakult jelenséget írták le, tehát inkább érdekszeretetként említették. Az analitikus felfogás az volt, hogy a babák azért kezdenek kötődni édesanyjukhoz, mert ő képes a túlélésüket biztosítani. A tanuláselmélet képviselői az éhség kielégítésére helyezik a hangsúlyt: szerintük a kötődés egy tanulási folyamat eredménye, vagyis a csecsemő megtanulja, hogy éhsége csillapítását anyjától várhatja. Bowlby ezzel szemben a kötődést elsődleges folyamatként írja le, amely

„bioszociális ösztönként” készteti arra a babákat, hogy gondozójukkal szoros kapcsolatot alakítsanak ki.

Szakaszolása szerint a csecsemők három hónapos kortól különböztetik meg édesanyjukat, családtagjaikat idegen emberektől. Konkrét kötődési viselkedés – valamint a szeparációs szorongás – csak a hetedik hónaptól jelenik meg.

Az elveszett boldogság nyomában

Sok helyen Jean Liedloff – Az elveszett boldogság nyomában című – könyvét tekintik az irányadónak a kötődő nevelésben, amely a kontinuum-elv szerint tekint az első időszakra. Liedloff törzsi kultúrákat vizsgált, ahol a gyermekek hordozásával biztosítják az anyák az állandó testi kontaktust. Mivel életvitelük röviddel a szülés után közel a régi kerékvágásba tér vissza, babáik biztonságos közelségből tudják megfigyelni a tevékenységeket.

Anisfeld (1990) is végzett kutatásokat a hordozóeszközök használatáról Amerikában, amelyek arra az eredményre jutottak, hogy néhány hónap hordozás után az anyák válaszkészebbek voltak, babáik pedig egyéves kor körül valószínűbben kötődtek biztonságosan anyjukhoz. Liedloff megfigyelései egy csodálatos kultúrába engednek betekintést, ugyanakkor figyelembe kell vennünk, hogy ezekből a szokásokból rengeteget tanulhatunk, ám nem tudjuk – és nem is feltétlenül szükséges – őket teljes mértékig a saját kultúránkba átemelni.

A jelszó: igény szerint

Sok gyermeknevelési témában olvasni az „igény szerinti” kifejezést. Főleg a kötődő neveléssel kapcsolatban ászértékű a szófordulat: igény szerint szoptatunk, alszunk együtt, hordozunk, táplálunk hozzá stb.

Fontos ugyanakkor tisztázni, hogy kinek az igényeiről van szó.

„Modern anyukaként” könnyű ilyenkor beleesni a csapdába, és nem csupán a baba és a család igényeit figyelembe venni, hanem inkább a Facebook-csoportok árgus szemekkel figyelő szupermamijainak elvárásaihoz igazodni.

A searsi kötődő alapelvek gyakorlatilag nem egy új, eddig ismeretlen nevelési irányzatot tárnak az olvasó elé, csupán – generációnk igényeinek megfelelően – pontokba szedve olvashatjuk a Winnicott által megalkotott „elég jó anya” fogalmat. Ebbe beletartozik a frusztráció is. Mivel jelen tudásunk szerint az egészséges személyiségfejlődés részei a kisgyermekkorban elszenvedett apróbb frusztrációk, felfoghatóak ezek is a baba igényeiként. Egy gyermek, akit szülei túlságosan óvnak, és nem hagyják, hogy problémákkal szembesüljön, szükségszerűen a megoldásokat sem találhatja meg. Ennek eredménye lehet a felnőttkori önállótlanság. Ez a folyamat kapcsolatba hozható a helikopterszülőséggel, valamint a bumeránggyerekséggel, amit cikkünk következő része taglal majd. A hangsúly tehát mindkét fél igényén van, és még inkább a kettő közti egyensúlyon.

Összegzés

Összevetve a fentieket elmondhatjuk tehát, hogy egyrészt maga a kötődés kialakulása nem függ a nevelési módszerektől, másrészt a

család – és ebben természetesen benne foglaltatik a baba és mindkét szülője, valamint a testvérei –

igényeihez való igazodás nem feltétlenül jelenti a köznyelvben elterjedt „kötődő nevelés” módszereihez való igazodást. Ami biztos, hogy a kötődő nevelés egy eléggé új keletű és kevésbé megfogható fogalom. Ebből kifolyólag viszonylag kevés valid kutatás áll rendelkezésünkre ahhoz, hogy generációs vagy akár csak hosszú távú hatásait be lehessen jósolni. Ha egy szülőpár – és a folyamatban szintén aktív szerepet betöltő gyermekük –  kialakít egy életstílust, amelyben senki elvárásai nem sérülnek, és a családtagok igényei nagyjából azonos súllyal esnek latba, egy megtartó, szerető családi légkör lesz az eredmény, akár babakocsit, akár hordozókendőt használnak.