Halálnak halálával halni – avagy hogyan néz szembe lelkünk a veszteségekkel?

Életünk során elkerülhetetlen, szomorú tapasztalat, hogy elveszítünk egy számunkra fontos személyt. A halál emberi mivoltunkkal járó valóság, amelyet nem lehet megkerülni; mégis rengeteg tabu és tagadás övezi napjainkban is. Vajon miért nem akarunk szembenézni az elmúlással? Miért félünk a haláltól? Tabukat döntögetve körbejárjuk a gyászoló lélek kérdéseit, és felfedezzük, milyen válaszokat kínál pszichénk a veszteségek feldolgozására.  

Ha a halálról van szó: félünk, és ez teljesen természetes emberi reakció. Nem ismerjük a halált, idejét és természetét sem tudhatjuk biztosan. Ezek mind rajtunk kívülálló, kontrollálhatatlan körülmények, amelyek a bizonytalanság érzését keltik bennünk. Az ismeretlentől, a bizonytalantól pedig félünk. Többek között ez a reakció játszódik le bennünk szerettünk elveszítésének megtapasztalásakor.

Valaki másnak a halála eszünkbe juttatja saját mulandóságunk érzését.

Ezzel szembenézni mindig nehéz. Különösen egy olyan helyzetben, amelyben egy hozzánk közelálló személy elvesztése emlékeztet minket. A félelem legyőzésének egyik módja lehet, ha megpróbáljuk megismerni a folyamatot, amely lejátszódik bennünk egy ilyen nehéz és feszültségekkel terhelt helyzetben.

Ha megismerjük érzéseinket, gyászunkat, a halál kétismeretlenes egyenletéből már ki is vettük az egyik ismeretlent; nevezetesen saját érzéseink és élményeink oldalát. 

Verena Kast megfogalmazásában „gyásznak nevezzük azt az érzést, amelyet valamilyen érték elvesztésének az élménye vált ki belőlünk”. Ez egy egyéni reakció, amely minden ember esetében másképp mutatkozik meg. Ugyan fontos kiemelni, hogy a gyász mindig egyedi és személyes, a szakirodalom megkülönböztet bizonyos gyászfolyamatokat.  

A normál és a komplikált gyászfolyamat

A normál gyászfolyamat általában egy évig tart. Ez idő alatt a gyászoló személy lélekben végigjár olyan szakaszokat, amelyekben a szenvedés és hiány állapotától a megnyugvás, megbékélés érzéséig jut el. Előfordul azonban olyan élethelyzet is, amikor ez a rendezettség felborul. Ez történik a komplikált gyászfolyamat során.  

A veszteség feldolgozása ilyenkor több évet is igénybe vehet, a személy nem tud túljutni a veszteségen és az elhunyttal kapcsolatos érzelmein. Ez az állapot a depresszióhoz hasonló tünetekkel jár; üresség, érzelmi beszűkültség, a jövőorientáció hiánya, illetve továbblépési képtelenség jellemzi. Mégis fontos megkülönböztetni a két fogalmat, hiszen a komplikált gyász esetében egy adott eseményhez köthetők a tünetek, míg a depresszióban szenvedők mentális háttere és kiindulópontja teljesen eltérő. A komplikált gyász feldolgozásában érdemes szakember segítségét kérni, hiszen pszichológus támogatásával értelmezhetővé válnak a gyakran nem tudatosuló érzelmek is.  

A komplikált gyász gyakran nem sokban különbözik a normál gyászfolyamat fázisai során megtapasztalt élményektől; eltérések leggyakrabban az intenzitásban, időbeli eltolódásban, a szakaszok felcserélődésében és esetleges elmaradásában mutatkoznak meg. Az alábbiakban megismerkedünk a normál gyászfolyamat során megtapasztalt lélektani fázisokkal. 

Az érzelmi sokk fázisa

A halálhírre adott első, automatikus reakció nem a szomorúság, hanem a sokkhatás. A szomorúság egy lassan fejlődő érzelem, amelyet általában gyorsabban aktiválódó ösztönös reakciók előznek meg. Az érzelmi sokk fázisában bénultság, kiüresedettség tapasztalható, vagy éppen ellenkezőleg, intenzív érzelemvihar, amelyet a gyászoló nem képes kontrollálni. Mindkét folyamat leírható egyfajta kezdeti reagálási képtelenségként a halállal szemben. A sokk tarthat néhány perctől néhány óráig – ritkább esetben napig –, amíg lassan tudatosulnak az aktuális teendők, az intenzív érzelmi beszűkültség pedig lassan felenged. Ez jelenti a második szakasz kezdetét. Itt szembesülünk azzal a ténnyel, hogy „az élet nem áll meg”, hanem megy tovább és mi maradtunk.

A kontrollált fázis

Ekkor egy érzelmi váltás következik be, amely a valósággal való szembenézés esetében elengedhetetlen. A kontrollált fázisban nagyon erős érzelmek jelenhetnek meg – düh, vádaskodás, ingerlékenység –, amelyeket mégis kontroll alatt kell tartani, hiszen a mindennapok teendői megkövetelik a fegyelmezettséget. A belső érzelemvilág – kétségbeesés, fájdalom – és a tényleges cselekedetek (például háztartási munkák, családfenntartás, temetés szervezése) közötti ellentét miatt gyakran álomszerűnek tűnik a valóság, olyan élménnyel párosulva, mintha nem is az adott személy végezné a feladatokat. Ez a derealizáció és deperszonalizáció élménye, amely gyakran tapasztalható ebben a szakaszban. A kontrollált fázis általában a temetésig tart. Ezután következik egy érzelmileg sokszínű és viharos időszak, a tudatosulás fázisa. 

Itt a személynek szembe kell néznie az eddig kontroll alatt tartott összes érzelemmel, megélni a szeretett személy okozta hiányt a mindennapokban is.

A tudatosulás fázisa 

Az eddig kontroll alatt tartott érzelmek közé tartozik a saját halál miatti szorongás, az elhunyttal szemben érzett esetleges bűntudat („én tehetek róla"), vagy éppen harag („nem volt elég jó szülő”). Megjelenik a szomorúság, a mély bánat és magány érzése; az öröm is az elhunyt hiányára emlékeztet, hiszen már nincs ott, hogy jókedvünket megosszuk vele. A sokszínű érzelmek gyakran egymás ellentéteiként egyszerre jelennek meg – például a bűntudat és a harag –, ambivalenciát okozva ezzel, amely jelentős lelki terhet jelent ebben a szakaszban. Az emberekkel való kapcsolódás terén ugyanez a kettősség tapasztalható: a társas támasz ebben az időszakban egy nagyon érthető és vágyott szükséglet, ugyanakkor a visszahúzódás, az egyedüllét ugyanolyan szükségletként jelenik meg.

Megjelenhetnek az elhunyttal kapcsolatos hallucinációk is: a gyászoló személy hallani véli elvesztett szerettének hangját, látni véli arcát, alakját. Ezek teljesen természetes jelenségei a gyászfolyamatnak, hiszen tudatunknak az érzékelés különböző modalitásai mentén is fel kell tudnia dolgozni az elmúlás valóságosságát.

Gyakran a gyász különböző fizikai tünetek mentén manifesztálódik:

alvászavar, fejfájás, mellkasi fájdalom, gyomorszorítás, torokszorítás formájában. Ezek mind a szomatikus distressz tünetei, amelyek azt jelzik, hogy szervezetünk éppen egy megterhelő folyamaton megy keresztül. A különböző fizikai tünetek, látási, hallási hallucinációk a tudatosulás szakaszában fordulnak elő, a későbbi szakaszok során már nem jellemzők. 

Az átdolgozás szakasza

A negyedik fázis az átdolgozás szakasza. Ez egy hosszabb, több hónapig tartó időszak, amelyben a már csendesülő érzelmek hullámzása mellett a fokozatos elfogadás és belenyugvás jelenik meg. Gyakran ebbe az időszakba esnek különböző évfordulók: az első karácsony a szeretett személy nélkül, vagy az elhunyt születésnapja. Ezekben a helyzetekben lehetősége van a gyászolónak megélni fájdalmát egy már kevésbé elviselhetetlen élmény szintjén. A gondolkodás középpontjában még mindig az elhunyt személy áll, de már fokozódik az elfogadás és a nyitottság az új élmények irányában. Később ez a nyitottság felerősödik, és jóformán eltűnik a fájdalom az elhunyt személyre való emlékezés során.  

Az adaptáció szakasza

Amikor már képesek vagyunk fájdalom nélkül visszaemlékezni szerettünkre és fájdalom nélkül beszélni róla, vagy jókedvűen, anekdotikusan emlegetni, akkor tudhatjuk, a gyászfeldolgozás utolsó fázisához érkeztünk, az adaptáció szakaszába. Az élet már nem tűnik kilátástalannak, megjelennek a jövővel kapcsolatos tervek, hosszútávú célok elérése, az egész gondolkodás jövőorientálttá válik. Képesek lettünk személyünkbe építeni a veszteség fogalmát és tapasztalatát anélkül, hogy személyiségünk csorbát szenvedett volna. Épp ellenkezőleg,

a gyászfolyamaton való túljutás élménye egy nagyon erős személyiségfejlesztő tapasztalat lehet.

A veszteség feldolgozására képes szelf már könnyebben tud megküzdeni az élet adta nehézségekkel, az esetlegesen előforduló későbbi veszteségekkel, hiszen lássuk be, az élet valahol így működik. Tele veszteségekkel és ajándékokkal, megérdemelt és meg nem érdemelt történések sorozatával. Racionalitásunk gyakran kevés az élet adta irracionalitással szemben. Amit viszont megismerhetünk, az mi magunk vagyunk. Lényünk és lelkünk, veszteségek és örömök örökös megtapasztalói.