A pszichológia ott van a tankönyvekben, ám ha a lélektani folyamatok életszerűbb ábrázolására vágyunk, akkor érdemes a figyelmünket a filmek felé fordítanunk, mert egy jó film tűpontossággal képes megjeleníteni azt, hogy mi, mikor, hogyan és miért történik egy ember lelkében.

Nem vagyunk filmesztéták, ezért csak laikusként mondhatjuk, hogy a francia filmek valahogy mindig másként hatnak ránk. Nem tudjuk azt sem, hogy az itt bemutatott alkotásokban fellelhető-e a francia filmes stílus, de azt tudjuk, hogy magukkal ragadtak az első pillanattól kezdve. Három, szerintünk teljesen más hangulatú francia filmet szeretnénk bemutatni, egyrészt azért, mert talán kevésbé ismertek, másrészt pedig azért, mert az viszont közös bennük, ahogyan a mindennapok szépségét és gyötrelmét egyszerűen, de hitelesen megrajzolják. A cél ezúttal nem egy hosszabb elemzés, hiszen épp kedvet szeretnénk csinálni a filmekhez, és abból a feltételezésből indulunk ki, hogy sokan még nem látták őket. Ha van rá mód, érdemes eredeti, francia nyelven, felirattal megnézni őket – más hangulatot kölcsönöz a francia nyelv.

Egyedül nem megy (Ensemble, c’est tout, 2007)

A három film közül talán ez a legkönnyedebb, ezért ezzel kezdjük, és aszerint haladunk tovább, hogy számunkra mennyire voltak érzelmileg telítettek. Az Amelie csodálatos életéből is ismert Audrey Tautou ezúttal egy Párizsban élő takarítónőt, Camillet alakítja, aki egyedül, szegényesen éli mindennapjait egy társasház cselédlépcsőjéből nyíló kis szobában, amikor találkozik a dadogó képeslapárussal, Philiberttel (Laurent Stocker). A férfi szintén magányos, ahogyan bérlőtársa, Franck, a szakács (Guillaume Canet) is. Mindhárman, bár más okokból, de eltávolodtak saját családjuktól. Camille csak anyjával tartja a kapcsolatot, akitől viszont sértő megjegyzéseken kívül nem számíthat másra. Philibert büszke felmenőire, de távol él tőlük, Franck pedig csak a betegeskedő nagymamáját látogatja, heti egyszer, a szabadnapján.

A cím magyar fordítása ezúttal telitalálat, hiszen a történet azt mutatja be, ahogyan három magányos ember egymásra talál, és a kezdeti konfliktusok után

elkezdenek családként funkcionálni.

Nem tudatosan, de kiosztják egymás között a szerepeket, és idővel Franck nagymamája is az új családjuk részévé válik. Sokáig működőképes ez a fajta együttélés közöttük, azonban Camille és Franck szép lassan elkezdenek közelebb kerülni egymáshoz. Vajon ki mit remél ettől az újfajta viszonytól, és meddig működhet így a felek által alakított új család?

https://www.youtube.com/watch?v=_hj3K9-YsKE

Mese a szerelemről (Mademoiselle Chambon, 2009)

Ha azt mondtuk, hogy az előbbi film esetében telitalált volt a magyar címadás, akkor itt muszáj megjegyeznünk, hogy a történet közel sem meseszerű. Habár első látásra két nagyon különböző ember szeret egymásba a kőműves férfi (Vicent Lindon) és a szabadidejében hegedülő pedagógus hölgy (Sandrine Kiberlain) személyében, a viszonyukból fakadó dilemmáik nagyon is valóságosak. A férfit szerető család várja otthon, azonban a Chambon kisasszonnyal történő találkozásokkor olyasmit tapasztal meg, ami hiányzik az életéből, és nem akar neki ellenállni.

A film nagyszerűen ábrázolja azokat az apró döntéshelyzeteket, amikor

bármelyik fél meghúzhatná a határt, mégis tesznek még egy lépést egymás felé,

míg aztán egy mindkettejük számára fájdalmas helyzet alakul ki. Mindezt sallang- és giccsmentesen teszi meg, sőt, a párbeszédeknek sincs túlzott jelentőségük. A karakterekben örvénylő érzelmeket nem szavak által, hanem nonverbális gesztusokkal, mimikával, könnyekkel és mosollyal, illetve a zene által hozza közelebb hozzánk a film. Egyfajta lassú csend jellemzi végig az alkotást, ám ebben a csendben hitelesen bontakoztatja ki a hűtlenség kínzó dilemmáit, a feszültséget, ami felüti a fejét a házasságban egy harmadik fél megjelenésekor, a megcsalt feleség magárahagyatottságát és nem utolsó sorban két ember szerelmének szépségeit, illetve fájdalmait.

https://www.youtube.com/watch?v=QX-9ad-naok

Oly sokáig szerettelek (Il y a longtemps que je t’aime, 2008)

A francia-német filmdráma témája nem a szerelem, hanem valami egészen más, és a tulajdonképpeni konfliktus kulcsa egészen a film végéig rejtve marad előttünk. Juliette (Kristin Scott Thomas) tizenöt éves börtönbüntetéséből szabadulva húga, Léa (Elsa Zylberstein) családjánál lel menedékre, azonban a nővér érkezése teljesen felborítja a családi egyensúlyt. Ellentétben az előző filmmel, ahol a belső konfliktusok többnyire a mélyből fejtették ki hatásukat, addig itt kíméletlenül a felszínre törnek a kezdetektől fogva. Gyakorlatilag

nincs olyan jelenet – különösen az elején – amikor ne lenne tapintható a levegőben lappangó feszültség

a szereplők között. Juliette depresszív és zárkózott, miközben Léa mindent megtesz, hogy közelebb kerüljön hozzá, viszont férje neheztel a börtönviselt családtag befogadásáért.

A helyzet aztán lassan konszolidálódik: Juliette és Léa között kimondódnak addig elfojtott érzések és családi titkok, Juliette kezd visszailleszkedni a társadalomba, miközben a családja is kezdi befogadni őt. Ezzel együtt végig előtérben van a nő börtönbüntetéséhez kapcsolódó traumája és azzal való küzdelme, míg a végén lerántják a leplet arról, hogy mi is történt pontosan tizenöt évvel ezelőtt. Egy gyönyörű film az anyaságról, Kristin Scott Thomas zseniális alakítása mellett.

https://www.youtube.com/watch?v=KPjV0kQvehY

 

Kiemelt kép forrása itt található