Három lecke Irvin D. Yalomtól – könyvajánló

Irvin D. Yalom közismert pszichiáter és pszichoterapeuta immáron 88. életévében örvend kiváló testi és lelki egészségnek. Hivatását a mai napig gyakorolja. Az egzisztenciális pszichológiát megalapozó szakember élete során több, a pszichológia témaköreit érintő könyvet írt szakmai, valamint regény formában. Utolsónak szánt könyve, az Úton önmagamhoz – Egy pszichoterapeuta emlékiratai önéletrajzi könyvként készült. Jelen cikkünkben Yalom életművén keresztül három jelentős pszichológiai aspektust mutatunk be.

Érdekes és izgalmas Yalom életútját végigkövetni könyvében. A szakember olyan részleteket fed fel személyes életéből, amelyekre eddig nem engedett rálátást. Korábbi könyveit olvasva minden alkalommal az a benyomásunk támadhat, hogy Yalom egy zseni, aki a szakmát olyan könnyedséggel és emberségességgel műveli, ami csodálnivaló. Lenyűgözhet bennünket éleslátása, az újdonságokra való nyitottsága, forradalminak számító meglátásai a gyakorlati pszichoterápiában. Yalom könyveit olvasva azon kaphatjuk magunkat, hogy elkezdjük őt idealizálni. Éppen ezért lehet tanulságos kézbe venni Yalom új könyvét: rádöbbenhetünk, hogy ő is ember, aki éppen olyan problémákkal küzd, mint bármelyikünk.

Az idealizálás

Amikor felkeresünk egy pszichológust, hogy segítsen elakadásunk megoldásában, és kövesse végig változásunk folyamatát, a kapcsolat egyoldalú abból a szempontból, hogy a terapeuta életéről vajmi keveset tudunk. Mi szeretnénk változni, és ehhez életünk számos területébe belátást érdemes engednünk segítőnk számára. Fordítva viszont ez nem működik: a pszichológus nem meséli el nekünk az életét, problémáit. Emiatt úgy tűnhet számunkra, mintha ő egyedülállóan tökéletes és problémamentes lenne. Hajlamosak lehetünk többet gondolni róla, mint amilyen valójában.

Yalom a könyvében szót ejt az idealizálásról, méghozzá arról az állapotról, amikor az idealizálás hasznos a kliens számára. Élete közepétől kezdve több országban is ismertté, népszerűvé vált, sokan ennek köszönhetően keresték őt fel problémáikkal. Az egyébként is megbecsült szakember idealizációs szintje olyan magas lett az emberek szemében, hogy csupán ezt kihasználva tudott segíteni néhány kliensén: mint maguk fölött álló pozitív személyiség, engedélyt adott klienseinek a változásra. Nekik éppen erre volt szükségük, hogy erőt kapjanak problémáik megoldásához.

Előfordulhat olyan helyzet is, amikor az idealizálás negatívan hat ránk. Ez akkor történhet meg, ha alacsony az önbecsülésünk, és túl nagynak látjuk a szakadékot magunk és a pszichológusunk között az idealizálás szemüvegén keresztül. Azt gondolhatjuk, hogy a pszichológus sokkal jobb ember nálunk. Ilyenkor az önmagunkról alkotott aktuális énképünk, amely az eddigi tapasztalatainkból épül fel, túlságosan eltér az ideális énképünktől, amelyet vágyott tulajdonságaink alkotják. Az ideális énkép ösztönzőleg hathat személyiségünk fejlődésére, amely a számunkra fontos személyek értékeivel való azonosulások eredményeképpen formálódik. Ha túl nagynak értékeljük a különbséget az aktuális és a mások szemszögéből ideálisnak tartott én között, az csalódást, elégedetlenséget, szomorúságot, frusztrációt okozhat bennünk. Úgy érezhetjük, hogy az elvárásoknak nem tudunk megfelelni és emiatt nem vagyunk szerethetőek (Kőrössy, 2004). Ebben az esetben a terapeuta dolga észrevenni kishitűségünket, és segíteni bennünket abban, hogy elfogadjuk saját magunkat olyannak, amilyenek vagyunk, illetve hogy közelebb kerülhessünk a vágyott énképünkhöz.

Az idealizálás okozta torzítás helyrebillentése a terapeuta feladata és felelőssége.

Ennek az egyik módja az, ha a terapeuta láttatni enged magából részeket, azaz transzparenssé válik, ezáltal tompítja tökéletességét szemünkben.

A transzparencia elve

Azzal, hogy Yalom élete utolsó szakaszában lerántja a leplet saját magáról, az egyik általa felfedezett legfontosabb szakmai „fogásra” hívja fel a figyelmünket: a transzparensségre. Ez annyit jelent, hogy a terapeuta abban az esetben, ha úgy ítéli meg, hogy hasznunkra válik, felfedhet a saját életéből momentumokat. Ezáltal szorosabb bizalmi kapcsolat alakulhat ki, amely elengedhetetlen a sikeres közös munkához. A terapeuta önfelfedése szemünkben hitelessé teheti a terapeutát.

A transzparensséghez tartozik az is, amikor a terapeuta saját élményvilágát osztja meg velünk a minket érintő kérdésekben, segítve ezzel a belső feltáró folyamatot. A terapeuta megfogalmazhatja, hogy ő hogyan lát bennünket vagy a terápiás folyamatot. Hangot adhat érzéseiről, amelyeket a terápiás interakció vált ki belőle (Süle, 2019). Ezek által rálátást kaphatunk arra vonatkozóan, hogyan hatunk más emberekre a környezetünkben, kapcsolódásainkban.

Példaképeink

Ahhoz, hogy valakit a példaképünknek tudjunk tekinteni, elengedhetetlen az idealizálás folyamata. Kisgyerekkorban a gyerek utánzással sajátítja el szülei viselkedését (Cole, 2003). A kisfiúk például fűnyíráskor apjuk mellett tolják a játékfűnyírót, a kislányok a konyhában „szorgoskodnak” édesanyjuk mellett. Később azonosítással tudjuk magunkba emelni a számunkra szimpatikus emberek viselkedését, értékrendszerét (Mérei, 1966). Ilyen módon tudják végigkísérni életünket példaképeink. Kamaszkorban megjelennek a zenesztárok plakátjai falunkon. Találkozhatunk olyan tanárral, akire felnézünk. Felnőttként pedig idősebb barátaink, főnökünk, szüleink, társunk lehet bálványozott szerettünk. Az azonosítás egyetlen hátránya, hogy

ha szeretünk valakit és azonosulunk vele, hajlamosak lehetünk minden nézetét megkérdőjelezés nélkül magunkévá tenni.

A piedesztálra emelt személyektől könnyebb elfogadnunk bármilyen javaslatot. Éppen ezért nagy a felelősségünk abban, hogy körültekintően válasszunk példaképet. Fontos észrevennünk, amikor olyan személyek hatása alá kerülünk, akiket első pillantásra nagyra tartunk, de nézeteik, értékrendjük nem szolgálják a fejlődésünket. Vegyük észre, hol vannak a saját határaink, mi az, ami egyezik a saját értékrendünkkel, vagy akár követendő számunkra. Talán a legnehezebb ezt akkor felismerni, amikor a szüleinkről van szó. Yalom kamaszkorában édesanyja egyetlen rosszul irányzott mondata olyan hatást tett fiára, aminek következtében többé már nem tudott felnézni rá, távolságtartó lett vele szemben.

Yalom könyvében azt is elárulja, egész életét végigkövette annak a hiánya, hogy saját maga számára mentort találjon, akit példaképnek tekinthet, és aki segít neki az útján. Ahogy halad előre életének elmesélésben, úgy döbben rá fokozatosan, mégis kik voltak azok, akik betöltötték életében ezt a szerepet.

Élete emberi, mint mindannyiunké: olykor vidám és vicces, olykor szorongás hatja át, nehézségek történnek benne. Példaértékű lehet számunkra egy olyan ember élettörténetét olvasni, aki hivatásán keresztül rengeteg embernek tudott segíteni.