Bonyolult kérdés, hogy ki miért alapít családot. Kis sarkítással kijelenthetjük, hogy évezredekig azért volt gyerekük az embereknek, mert nehéz volt ezt elkerülni. Másrészt a vérvonal továbbélése, a tudás átadása is fontos volt történelmi és egyéni szinten egyaránt. De mit tudunk ma erről mondani? Milyen okok és vágyak húzódnak meg a gyermekvállalás mögött, és melyek azok, amelyek tévútra vezethetnek?
Ha az elmúlt néhány száz évet nem számítjuk, a nők egyetlen lehetősége arra, hogy maradandót alkossanak, a gyermekszülésben szinte ki is merült. Az elmúlt évszázadban azonban óriásit fordult a nők helyzete, társadalmi megítélése és általános lehetőségei. A nyugdíj és a szociális támogatások rendszerének köszönhetően azért már semmiképpen sem kell gyereket szülni, hogy időskori megélhetését biztosítsa egy házaspár. Ráadásul a gyermektelenség is sokkal kevésbé stigmatizált, mint korábban: egy 2012-es felmérés szerint például minden ötödik angol nő nem vállal gyermeket, míg az édesanyjuk generációjában ez az arány egy volt a kilenchez.
Kutatások bizonyítják, hogy
minél iskolázottabb a nő, annál kevésbé valószínű, hogy gyermeket vállal.
A férfiak esetében a gyermekszületés inkább több munkához vezet, mint amennyit egyébként dolgoznának. A nők számára azonban alaposan megnehezítheti a karrierben való előrejutást, ami könnyen vezethet a későbbi gyermekvállaláshoz vagy a tudatos gyermektelenséghez.
Esküvő, nászút, gyerek
Egy másik szempont a házasságba mint intézménybe vetett hit megingása. Sokan ugyanis kizárólag házasságban tudják elképzelni a szülést, így az esküvő megléte vagy hiánya a gyermektelenség egyik legmegbízhatóbb bejósló tényezője. A fenti elképzelésnek lehet némi létjogosultsága, hiszen
azok a gyerekek, akiknek nevelésében mindkét szülő kiveszi a részét, jobban teljesítenek a mindennapi életükben,
a házasság adta stabilitás pedig tovább javítja az esélyeket.
Vizsgálatok szerint a házasságban nevelkedő gyerekek kisebb valószínűséggel esnek áldozatul fizikai vagy szexuális bántalmazásnak, jobb egészségnek örvendenek és kevesebb érzelmi-, magatartásbeli zavar jelentkezik náluk. (Bár mindez valószínűleg inkább abból fakad, hogy általában milyen típusú és erőforrásokban mennyire gazdag leendő szülők döntenek az esküvő mellett.)
Amennyiben tehát az egyébként szívesen gyermeket vállaló felnőttek nem találnak megfelelő partnert, vagy bármilyen okból késik a házasságkötés, úgy csúszhat a családalapítás ideje is. Másokat a szüléssel járó fizikai fájdalom és testi változások riasztanak el, vagy attól tartanak, továbbörökítenek majd egy meglévő genetikai betegséget.
Drága gyermekem
Ráadásul gyermeket vállalni nem éppen olcsó mulatság. A HVG számításai szerint „az egyke gyerekekre 18 éves korukig akár 70 millió forintot is áldozhatnak a családok, a háromgyerekeseknél viszont 38 millió forint körül lehet egy-egy gyermek felnevelésének költsége”. Az anyagiakon kívül számos egyébről is lemondunk. A barátokkal töltött időt, a spontán utazásokat és a romantikus esték egy részét koszos pelenkákra, évekig tartó kialvatlanságra és egy jó eséllyel kibírhatatlan kamaszra cseréljük le, bízva abban, hogy áldozataink hosszú távon megtérülnek, felnőtt gyermekünk pedig boldog és kiteljesedett tagja lesz a társadalomnak.
A gyerek mint a szülő boldogságának záloga
A gyermektelenséget elítélő, sokszor vallási alapokon nyugvó narratíva hajlamos leegyszerűsíteni a dolgokat. Bizonyára mind hallottunk már olyan mondatokat, hogy kizárólag a családalapítás teljesítheti ki az emberi életet, a nő célja és értelme, hogy utódokat hozzon a világra, a vállalt gyermekekkel pedig sokkal boldogabb lesz az életünk, mint nélkülük.
A pszichológiai szakvélemények azonban nem ennyire fekete-fehéren látják a kérdést. Bár évekig tartotta magát a nézet, hogy alacsonyabb szubjektív jóllét jellemzi a szülőket, mint a velük egykorú, gyermeket nem vállaló felnőtteket, manapság inkább amellett érvelnek a kutatók, hogy
hosszútávon mind a családot alapítók, mind pedig a gyermektelenek
azonos mértékben elégedettek az életükkel.
Mert bár a szülők jóval magasabb fokú stresszről, ugyanakkor nagyobb boldogságról is számoltak be ezekben a kutatásokban.
Természetesen jó okok is vannak a gyermekvállalásra, van azonban néhány igazán káros is. Mutatjuk a legszélsőségesebbeket, avagy pszichológiai szempontból milyen okból nem megfelelő döntés gyermeket a világra hozni:
- Azért, hogy valaki szeressen. Főleg fiatal, esetleg nehéz helyzetben lévő anyukákra jellemző, hogy – kissé sarkítva – társaságot szülnek maguknak. Saját szüleik elutasítása vagy rossz, szeretet nélküli párkapcsolatok vezethetnek idáig. A valódi probléma pedig az, hogy a szeretet iránti igény a gyermekre tevődik át, aki így érzelmi elsősegélyként funkcionál a saját szülője számára.
- Azért, mert valaki ezt várja tőled. Nem számít, ki az: az unokázni akaró anyukád, a házastársad, vagy a társadalmi nyomás. Gyereket csinálni élethosszig tartó felelősség, és ahhoz, hogy ezt vállalni tudd, minden szinten a magadénak kell érezned a döntést. Jó szülőnek lenni túl nagy meló ahhoz, hogy bárki más elvárásai hosszú távon inspirálhassanak. Azok a gyerekek, akiket „kötelességből” hoztak a világra, gyakran számolnak be arról, hogy míg fizikai szükségleteik megfelelően ki voltak elégítve, az érzelmi életükben súlyos hiányokat szenvedtek.
Nem lesz jó vége, ha mások kedvéért vállalunk gyereket. - Azért, mert mindenki ezt csinálja. Sok nő tart attól, hogy kevesebb lesz a többieknél, kevésbé lesz „nőből”, ha tudatosan a gyermektelenség mellett dönt. Tavaly nagy port kavart a női princípumról és a nők helyéről szóló elhíresült politikai vita, amelyben Bagdy Emőke is kifejtette gondolatait. Végül több mint száz pszichológus és egyéb segítő szakember írta alá az ő véleményével szemben azt a szakmai állásfoglalást, amely kimondja, „a kliensnek kell meghoznia saját döntéseit, meghatároznia saját céljait azon közösségen, társadalmi közegen belül, amelyben él”.
- Azért, hogy értelmet adj az életednek. Annak ellenére, hogy a családalapítás valóban új fókuszt és célokat teremt az ember életében, ez önmagában nem elegendő ahhoz, hogy egy új életet hozzunk a világra. Nem a gyerek dolga, hogy jobbnak vagy teljesebbnek mutassa az életünket, mint amilyen valójában.
- Azért, hogy továbbvigye a neved/gondozza az örökséged. A dinasztiák fenntartása, a területek és egyéb javak családon belül tartása, valamint annak igénye, hogy valamit hátrahagyjanak magukból, a történelem során rengeteg gyermek születéséhez vezetett. Ez azonban nem jelenti azt, hogy érzelmi vagy pszichológiai szempontból is megalapozottak ezek az érvek. Hasonlóan a négyes ponthoz, a szülők ilyenkor saját maguk kiterjesztésének látják a gyermeküket, akinek önálló véleményét és vágyait gyakran hagyják figyelmen kívül. Kizárólag az számít, hogy jó fényt vessenek a családra, ami hatalmas nyomást jelent az utódok számára és komoly önértékelési gondokhoz vezethet.
A gyerekek önmagukért jönnek a világra, nem azért, hogy a szüleik esetleges hibáit helyrehozzák. - Azért, hogy megmentsd a házasságod. Annak ellenére, hogy minden tudományos bizonyíték az ellenkezőjére mutat, sokan még mindig reménykednek abban, hogy a gyermekáldás megjavíthat egy rossz párkapcsolatot. Természetesen ennek éppen az ellenkezője az igaz. A tévhitekkel ellentétben a gyermek érkezése (különösen az elsőé) pszichológiai szempontból inkább krízis, mint a felhőtlen öröm állapota a családi rendszerben. A gyerekkel megjelenő új kihívások pedig csak fokozzák a már meglévő feszültségeket. Különösen igaz ez akkor, ha a pár korábban nem beszélte meg a gyerekneveléssel kapcsolatos nézeteit és elvárásait.
A jó hírünk azonban az, hogy nem sokat számít az eredetileg nem éppen megfelelő motiváció, ha hajlandóak vagyunk őszintének lenni magunkkal, és vállaljuk a családalapítással járó kőkemény önismereti munkát. Nem kell a tökéletességet hajszolni: ha jelen vagyunk, gyermekünknek lehetősége van arra, hogy megtapasztalja önmagát az adott pillanat teljességében, és ez bőven elég az optimális fejlődéshez. A gyerekek abból szereznek ismereteket saját magukról, ahogy mi kommunikálunk velük. Ha a múlton rágódunk vagy aggódunk a jövő miatt, fizikailag a gyerekünkkel vagyunk ugyan, de pszichésen magára hagyjuk őt.
Nem az a fontos tehát, hogy saját énünket megszüntetve minden percben elérhetőek legyünk a számára. Az sem érdekes, ha eredetileg nem megfelelő, rossz okokból vagy kényszerhelyzetből vállaltuk a gyermeket. Az egyetlen, ami igazán számít, hogy ha már viszont velünk van, tudjuk áthelyezni a fókuszt a saját érzelmi szükségleteinkről az övéire.
