Mit kezdjek magammal, hogyan éljem hátralévő életemet? Mindannyiunk fejében megfordultak már ezek a kérdések. Kapunyitási, vagy életközépi krízis idején ezek a problémák égetőbbnek tűnnek, de nem csak a nagyobb változások küszöbén állva érdemes időt és energiát áldoznunk saját válaszaink meghatározására.
Bár a kérdésfelvetés inspirálóan hangzik, az igazság az, hogy mindennapi életünk sokkal inkább szól munkahelyi problémákról, anyagi nehézségekről, egzisztenciális küzdelmeinkről, párkapcsolataink igazgatásáról.
Az élet értelmének keresése könnyen háttérbe szorulhat a mindennapi teendők és gondok útvesztőjében.
Természetesen egyikünk sem tudhatja pontosan, mennyi időt tölt még ezen a Földön, de abban biztosak lehetünk, hogy az idő előrehaladtával egyre inkább tudatosul bennünk a gondolat: hátralévő életünk napról-napra rövidül. Ebből logikusan következik, hogy ahogy öregszünk, úgy változnak meg céljaink és az azokhoz fűződő viszonyunk is.
Hogyan változnak céljaink az idő múlásával?
A Science tudományos folyóirat hasábjain nemrég jelent meg Laura Carstensen elképzelése, az úgynevezett szocio-emocionális szelektivitás elmélet (a továbbiakban röviden SSE). Az elmélet lényege, hogy
motivációink és céljaink alakulásában döntő szerepe van annak, hogy milyen hosszúnak észleljük hátralévő időnket.
Az SSE jelenséget kutatva Carstensen azt fedezte fel, hogy a fiatalok inkább hajlamosak céljaikat a tudás megszerzése és az új élmények megtapasztalása köré szervezni, míg az idősebbek az értelemkeresést és a pozitív élmények megélését előtérbe helyezve választanak életstílust.
Vajon életkorunk tényleg ekkora befolyással van céljainkra nézve?
A helyzet azonban nem ilyen egyszerű. A kutatás eredménye szerint ugyanis az általunk észlelt hátralévő idő – vagyis az, hogy mit gondolunk, mennyit fogunk még élni - jóval többet nyom a latba, mint a biológiai életkor. A fiatalok ugyanis azt feltételezik, hogy sok idejük van még élni – így könnyebben használják energiáikat olyan tevékenységekre, amelyek átmenetileg kényelmetlenek vagy rossz érzéseket keltenek bennük, viszont hosszú távon kifizetődőek lehetnek. Ezzel szemben az idősek úgy gondolják, kevesebb idejük maradt – minek töltsék hát az időt ismeretlen, új élmények keresésével? Energiáikat inkább a már ismert területek és a meglévő kapcsolatok elmélyítésébe fektetik.
Amikor a kutatás során a fiatalokat arra kérték, képzeljék el, hogy életük megrövidül – akár háború, akár egyéb tényezők következtében –
céljaik az idősekéhez váltak hasonlóvá.
Ugyanígy, amikor az időseknek azt mondták, képzeljék el, hogy egy új orvosi eljárással jelentősen meghosszabbíthatnák az életüket –
a fiatalokéhoz hasonló hozzáállást részesítették előnyben.
Honnan tudhatom, mi az, ami igazán fontos számomra?
Az említett kísérletből is látszik, hogy nehéz felmérni, megbecsülni, valójában mi mennyire fontos számunkra. Középiskolai jegyzeteink között kutatva valószínűleg találkozhatunk azzal a jelenséggel, amikor a szövegek háromnegyedét kiemeltük. Ez azt jelenti, hogy majdnem minden leírt mondatot egyformán fontosnak ítéltünk. Az életünkhöz is hajlamosak vagyunk hasonlóan hozzáállni: napjaink egyformán fontos, kipipálandó teendőkkel vannak tele. Nem tudjuk elkülöníteni életünk elsődleges és másodlagos területeit, vagyis nem tudjuk meghatározni, mi igazán fontos számunkra és mi az, ami csupán kötelesség. Az ilyen stílusú életvitel megnehezíti az önreflexiót, az arra való időnkénti rátekintést, hogy valóban az általunk fontos értékek mentén éljük-e életünket.
Szerencsére van kiút a mindennapi rutin csapdájából: ez pedig az úgynevezett értékvezérelt viselkedés. Természetesen kötelességeink elől nem tudunk és nem is szabad elbújni, de az értékvezérelt élet szellemében világosabbá válhat, hogy mindennapi tevékenységeink hogyan illeszkednek hosszú távú céljaink rendszerébe.
Akár ki is próbálhatjuk a következő egyszerű józanító gyakorlatot.
A számítógépben hozzunk létre egy Excel fájlt, ebből formázzunk táblázattá egy egy oszlop széles, kilencven sor hosszú részt. Képzeljük el, hogy minden egyes cella életünk egy-egy évét jelképezi. Az aktuális életkorunk mellé tehetünk egy X-et. Ezután nézzük meg, hány cellánk van még hátra kilencven éves korunkig! Ha megszámoltuk, feltehetjük magunknak a legfontosabb kérdést: mit szeretnénk kezdeni a hátralévő időnkkel? A nap mint nap meghozott döntéseink egyeznek az értékrendünkkel, céljainkkal? Ha igen, milyen erőforrásokat, tapasztalatokat tudunk mozgósítani, hogy biztosan megvalósítsuk céljainkat? Ha nem, mit változtatnánk az életünkön?
Soha sincs késő ahhoz, hogy elkezdjünk változtatni. Akár ma. Hiszen ma kezdődik hátralévő életünk első napja.
A szerző Hátszegi Eszter, pszichológus, iskolapszichológus, a Lisznyai Pszicho-Műhely tagja, pár- és családterapeuta jelölt.
