„Hazám, hazám, te mindenem…” – A magyarság kollektív nemzeti identitásáról

Nincs karikás ostorunk, nem vagyunk betyárok és nem hordunk bőgatyát. Legalábbis, a legtöbbünk már nem. Itt élünk Európa szívében, és több millió emberrel osztozunk egyvalamiben, ez pedig a kollektív nemzeti identitás. Cikkünkben górcső alá vesszük a magyarság azonosságtudatát szociálpszichológiai fogalmak és kutatások segítségével. Nemzeti érzelmeket néhol felkavaró szembenézésre invitálunk benneteket, hogy közelebb kerüljünk saját válaszainkhoz arra a kérdésre, hogy „mi a magyar?” 

Az olaszok hangosak és jól főznek, a németek szorgalmasak és precízek, az angolok hűvösek és udvariasak: mindannyian ismerünk hasonló, különböző nemzetekre vonatkozó sztereotip vélekedéseket. Talán eszünkbe is jutnak további példák annak ellenére, hogy még sohasem találkoztunk az adott nép egyetlenegy tagjával sem. A közgondolkodásban és a köznyelvben egyaránt elevenen élő elképzeléseket összefoglaló esszéisztikus irányzatot nemzetkarakterológiának nevezzük. A témával kapcsolatos első pszichológiai kutatások fő kérdése volt, hogy van-e az egyes népeknek valamilyen specifikus tulajdonsága, amelyben összességében eltérnek más nemzetektől. Létezik-e olyan, hogy nemzeti karakter?

Ahány nép, annyi szokás?

Bizonyosan nem. Bár a képlet mégsem ilyen egyszerű! A nemzet, ahogyan Anderson fogalmaz, egy „elképzelt politikai közösség”, amelynek vizsgálatakor nem eshetünk abba a hibába, hogy az egyén és a csoport jellemzői közé egyenlőségjelet húzunk. Nem minden magyar szereti a gulyáslevest vagy a pirospaprikát. Számtalan ilyen sztereotipikus gondolat mégis időtállóan jelen van társadalmunkban. Hogy jobban megértsük a jelenséget, vizsgáljuk meg közelebbről a kollektív identitás fogalmát!

Mindennapi életünk számos társas kategória mentén szerveződik – pl. nő vagyok, férfi vagyok – amelyek egy-egy csoporthoz való tartozásunkat erősítik. Ilyen társas kategória a nemzeti csoport is, ahol az adott nép tagjai osztoznak egyfajta identitásban. Ennek következményeként bizonyos helyzetekben – általában csoport-releváns helyzetekben – a tagok között hasonló gondolkodási, érzelmi minták figyelhetőek meg.

Egy vérből valók

Egyénenként változik, hogy ki milyen személyes jelentéssel tölti meg ezt az azonosságtudatot. Függ például attól, hogy az illető társas kapcsolatait mennyire hatja át a kollektív identitás, mennyire tudja megélni a kapcsolódást a csoporton keresztül, illetve hogy a személyes sors és a nép sorsa között mennyire érez hasonlóságot.

Azok a csoporttagok, akik elfogadást és megbecsülést tapasztalnak a közösség által, erősebben kötődnek,

tehát fontosabb lesz számukra a nemzeti identitás, és fordítva. A kötődésen kívül beszélhetünk glorifikáló azonosulási formáról, amelyet a saját csoport felsőbbrendűségébe vetett hite, valamint a csoportnormákhoz való kritika nélküli alkalmazkodás jellemez.

A nemzeti identitást David és Bar-Tal elmélete szerint alapvetően három lényeges tartalomra bonthatjuk:

• közös kultúra és nyelv,
• kollektív emlékezet,
• földrajzi terület.

A nemzeti identitás kialakulása olyan alapvető szocializációs folyamatokon keresztül kezdődik el, mint amilyen az anyanyelv elsajátítása. Később a nemzet észrevétlenül, szinte folyamatosan hat ránk jelképek, szimbólumok mindennapos használatán keresztül, mint amilyen a zászlók a sporteseményeken vagy a történelmi alakok arcképe a papírpénzen. Ezt nevezzük banális nacionalizmusnak.

A kollektív emlékezet működését legegyszerűbb egy kérdésen keresztül szemléltetni:

„Nekem miért fáj Trianon, ha át sem éltem?”

Valóban nem éltük át személyesen, viszont ahhoz a csoporthoz tartozunk, amelynek tagjai átélték, és átörökítették emlékeiket, fájdalmaikat generációkon keresztül. Ez a társas emlékezet szelektív, torzított formában őriz eseményeket, személyeket a múltból. Nem a valós történelem, sokkal inkább a nemzet narratívája saját magáról, amelyet a jelen társas igényei szerint konstruál. A harmadik identitást építő tartalom az a földterület, általában az ország, amelyhez a népet történelmi, érzelmi kötődés fűzi. A nemzet háza, vagyis hazája, ahonnan identitása valamilyen formában származtatható.

A tízmillió szabadságharcos országa

De milyen is a magyar ember? Rónay Jácint, első „nemzetjellem-kutatónk” a 19. században haza- és szabadságszerető, lobbanékony, örömteli népnek írta le a magyart. Ez a karakter valószínűleg mindenki számára ismerős: a magyar virtus, vendégszeretet és fényűzés, nagy vigadások, szenvedélyes temperamentum. Szeretnénk, ha mások így gondolnának ránk, és mi is szeretünk magunkra így gondolni.

Ez egy szívünkhöz közelálló, különleges kép, amely talán kárpótol sok mindenért, mert a valóság igazából egy kicsit másképp fest. Kopp Mária és munkatársai Hungarostudy néven országos reprezentatív mintán vizsgálták a magyar emberek egészségi állapotát, beleértve a lelki tényezőket is. Az utánkövetéses kutatásból kiderült, hogy a magyarok családszeretőek ugyan, de a családon kívüli világban nem igazán bíznak senkiben. „A biztonságot mindenek fölé helyezik, ami nem meglepő, mivel leküzdhetetlenül szoronganak.” – írja Kopp.

„Balsors, akit régen tép”

Igaz lenne Koestler mondata, hogy „magyarnak lenni kollektív neurózis”? Kétségtelen, hogy neurotikusabbak vagyunk, mint nyugat-európai társaink. Közép-Kelet-Európában a biztonságkeresés igénye, míg Nyugaton inkább az autonómia, bizalom, kockázatvállalás értékei kapnak nagyobb hangsúlyt a társadalomszerveződésen belül is.

Miért félünk, szorongunk, és „miért fáj nekem Trianon” még mindig?

Nemzettudatunkban a régebbi szenvedéseknek identitásformáló ereje és szerepe van. Azért ragaszkodunk ezekhez, mert általuk éljük meg magyarságunk jelentős részét. Trianon, '56, holokauszt. Gondoljunk csak bele! Az összes iskolai rendezvényen ott lebeg október 23-a után november 4, ’48 után ’49 és Arad. Augusztus 20-a kivételével mindegyik nemzeti ünnepünk negatív, holott ünnepelhetnénk a pozsonyi csatát, vagy a páneurópai pikniket és a rendszerváltást is. Ezt nevezzük kollektív áldozati tudatnak, amelyben az a csoport valósága, hogy sorozatos bántásnak van szándékosan kitéve más, agresszív népek által. Egy magát kiszolgáltatottnak, sebzettnek érző nép esetében pedig értelemszerű a negatív lelkiállapot, ami számos kellemetlen statisztikával is együtt jár.

Magyarországon a legmagasabb világszinten a tüdőrákos, daganatos megbetegedések száma, rendkívül magas az öngyilkosság, a dohányzás és az alkoholfogyasztás okozta halálozások száma. Az ország fejlettségi szintjéhez viszonyítva rengeteg az erőszakos bűncselekmény, és alacsony a születéskor várható átlagos élettartam. Ladányi János szociológus szerint a fenti statisztikák rávilágítanak egy „önpusztító nemzeti habitusra”, amely az áldozati tudattal együtt kitermeli az egészségkárosító magatartásformákat Magyarországon.

A sírva vigadó királyfi kivagyisága

Ne csodálkozzunk. A magyar negativizmus lépten-nyomon szembejön velünk nemzeti örökségeink között sétálva. A Himnusz, amelynek fő feladata a nemzeti érzés felébresztése, az identitás megerősítése, a lelkesítés lenne, tele van destruktív, negatív töltetű szavakkal és képekkel, mint amilyen a balsors, a bűnhődés, a hontalanság, a hamvveder vagy a rabság. Bibó szerint

„a Himnusz a magyar nép tudattalanja”,

amelyből kiolvasható, hogy a költő Istent okolja mindenért, míg a népet bűntelen áldozatként mutatja be.

Egy kutatócsoport több ország himnuszait összehasonlítva arra az eredményre jutott, hogy kapcsolat van az öngyilkossági ráta és a himnuszban található szavak érzelmi minősége között. Minél több negatív szó szerepelt a himnuszban, az öngyilkossági ráta annál magasabb volt az adott országban.

Több hit, kevesebb panaszkodás

Most, hogy megismertük, mit kezdhetünk ezzel a negatív identitásképpel? Maradjunk a „kicsit sárgább, kicsit savanyúbb, de a miénk”-filozófia mellett, vagy létezik más opció? Máté-Tóth András elmélete rávilágít, hogy ez a magyar áldozatiság valójában nem hungaricum, hanem a kelet-közép-európai régió sajátja. A környező országokkal osztozunk történelmi traumáink nagy részében, és alapvetően keresztény kulturális örökségünkben is. E két hasonlóság értelmében

a sebzett identitásra tekinthetünk úgy is, mint egy rosszul alkalmazott túlélési stratégiára,

amelyben az önzetlenség, az elfogadás, a bizalom és a hit keresztény értékeiről az áldozatiságra tolódott a hangsúly.

Széchenyi hasonlót tanácsol, amikor arról ír, hogy a magyarnak „meg kell tanulnia hinni és hihetni egymásnak”. És persze nem csak hinni, bízni, hanem szembenézni saját hibáival, s azokért felelősséget vállalni. Nem áldozatnak lenni, hanem elég bátornak, ha úgy tetszik, harcosnak és szabadnak. Szabadságharcosnak.