Elteltek az ünnepek, és a hosszabb családi látogatásokból visszatérő fiatal felnőtt klienseim közül sokan egy hasonló, érdekes jelenségről számolnak be. Szemükben dühöt, frusztrációt látok, zaklatottak. A nagyváros pörgésében kialakított önálló életükből a szülői házba térve hirtelen egy régi, jól ismert szerepben találták magukat. Egy olyan szerepben, ami már szűkös, kényelmetlen, akár fullasztó is, mint egy rég kinőtt kabát, mégis valahogy levehetetlenül rájuk került a szülőknél töltött idő alatt. Közben feszít a felismerés: „Ez már nem is én vagyok! Miért nem fogják fel, hogy felnőttem?”. A jó hír az, hogy átformálhatjuk, miként tekint ránk családunk. De mégis hogyan csúszunk vissza felnőtt fejjel gyerekstátuszba, és miként indíthatjuk be a családi viszonyrendszer változását? Heller Csilla krízistanácsadó szakpszichológus írása.
Felnőttként a gyerekszobánkban
Fiatal felnőttként, ha hazalátogatunk, általában régi gyerekszobánkban alszunk, akkor is, ha már párunkkal érkezünk. A szoba, a minket körülvevő tárgyaink, ha át is rendeződtek az idők során, mégis rengeteg emléket idéznek fel. Előfordul, hogy ezek az emlékek nem csak nosztalgikus távolságban derengenek, hanem nagyon is élőként vannak jelen. Egy-egy korábbi, kamaszkori sérelmet vagy félelmet újra realitásnak érzékelünk, mintha visszazuhantunk volna akkori működésmódunkba. Felnőtt fejjel hirtelen a gyermek félelmei, fájdalmai szólalnak meg. Az akkori, jóval éretlenebb, stresszkezelő eszköztárunkkal szemléljük az újra feltörő érzéseinket. Ez rendkívül ijesztően, frusztrálóan képes hatni a már új közegéből érkező felnőttre.
Egyszerre lesz felnőtt és gyerek,
ez a kettő pedig mintha szöges, kibékíthetetlen ellentétben állna egymással.
Visszazuhanva a kamaszszerepbe
A kamaszkor egyik fő feladata a napirend, az időbeosztás, az értékrend kialakítása. Így a kamaszgyerek és a szülő közötti konfliktusok zöme is ebből származik. Ha a fiatal felnőtt visszacsúszik ebbe a szerepbe, hazalátogatása során könnyen ugyanezen konfliktusok kellős közepén találhatja magát, mintha az idő szemernyit sem haladt volna előre. Sok kliensem számol be arról, ahogy
hazatérve újra azok a szabályok vonatkoznak rá,
mint amikor még otthon lakott.
A szülő által meghatározott időben és program szerint kell este megérkeznie, lefeküdnie, reggel pedig nem szabad sokáig aludnia. Az étkezés is újra központi kérdéssé válhat. A szülő ismét elvégez olyan tevékenységeket a fiatal felnőtt helyett, ami gyerekként természetes, ma viszont már kényelmetlen, zavarba ejtő lehet. Előfordul az is, amikor a szülő ugyanúgy bemegy felnőtt gyermekéhez, még a fürdőszobába is, ahogy kisgyermekkorában tette, jelezve ezzel a határok teljes elmosódottságát. Mindez a szülőnek megszokott, fel sem tűnik, míg a fiatalnak már nagyon kellemetlen.
A szülő és felnőtt gyermeke közti érzelmi viszonyulás is felöltheti a kamaszkorban megélt mintázatot, hiába van jelen immár két felnőtt. Az egyik felülkerekedik, bírál, véleményez és mindenek fölött: még mindig nevel. Mi pedig újra elővesszük kamaszkorunk túlélő stratégiáit, akárcsak tizenévesen. Ellenkezünk, hevesen visszaszólunk, vagy nagyot nyelünk, és újra átéljük kamaszkorunk kielégítetlen szeretetéhségét, bizonytalanságát, kitaszítottságát, meg nem értettségét, valamint az elfogadásunk iránti vágyat.
Felbecsülhetetlen ajándék, ha elidőzhetünk felnőtt fejjel a szülői ház biztonságot nyújtó falai között. Rendkívül szerencsés, aki átélheti ezt. Ám ez akkor lesz csak valóban pihentető, ha sikerült nem csak fizikailag, gazdaságilag, hanem érzelmileg is leválnunk szüleinkről, megharcoltuk, kialakítottuk felnőttségünk új határait, megéltük az átrendeződéshez kötelezően kapcsolódó kisebb-nagyobb családi kríziseket,
újradefiniáltuk szüleinkkel felnőtt-felnőtt viszonyunkat.
A család egy rendszer: ragaszkodik a régi, jól bevált működéséhez
A rendszerszemléletű családterápia a családot egy jól körülhatárolt, hierarchikusan rendeződő rendszerként írja le, melynek tagjai erős hatással vannak egymásra. A család működését belső szerepek és szabályok biztosítják. Ezáltal mindenkinek pontosan meghatározható pozíciója, feladatköre, dolga van. Létezésének fenntartása érdekében a rendszer természetéből fakadóan ellenáll a változásoknak, kibillenés esetén pedig törekszik az előző, jól működő állapot visszaállítására.
A kiröppenés előtti családokban a szülő nélkülözhetetlen gyermeke számára, az élete függ tőle, akár kisgyermek, akár tizenéves. Ez a ráutaltság több mint húsz év alatt fontos alapjává válik a szülő identitásának, nem csoda, ha nem sikerül egyik pillanatról a másikra letennie.
A szülő mindent (jobban) tud.
Érzi ezt az óvodás, a kisiskolás, akinek a szülő viselkedése és mindenhatósága még megkérdőjelezhetetlen. A kamasznak is szüksége van erre az érzésre, hogy aztán rá tudjon cáfolni, és ezáltal felfedezhesse saját önazonosságát. Felnőtt fejjel viszont már egészen más viszonyulásra vágynánk, és nagy teherként éljük meg a még mindig mindent jobban tudó szerepben megrögzött szülők szemrehányásait.
A rendszer tehát ellenáll, pedig a változás az új életciklus beköszöntével mindenképpen szükségszerű. Az átalakulást minden esetben krízis előzi meg, így nem szabad megijednünk tőle, inkább tudatosan kell készülnünk rá, akár kiröppenő fiatalok, akár szülők vagyunk. Ha a helyzet megérett a változásra, a késleltetés vagy tudomásul nem vétel csak gerjeszti a konfliktusokat, nehezebbé teszi a családi rendszer átfordulását a következő életszakaszba. Nem érdemes megúszni. Krízis, viharzás nélkül nincs új családi életciklus sem.
A változást a fiatalnak kell beindítania!
Ha a régi működésmódot már meghaladtuk, kellemetlenné, kényelmetlenné vált, nem a szüleinktől kell várnunk a változtatást. Ne feledjük: születésünkkor nekik is drasztikus, új rendszert kellett kialakítaniuk legjobb tudásunk szerint. Noha történtek kisebb-nagyobb krízisekkel járó életciklusváltások a csecsemőkorunk, óvodáskorunk, iskolába lépésünk vagy kamaszodásunk idején, a kiröppenésünkkel most kell eddig sosem látott módon átalakulnia a rendszernek.
A szülő és az általa kialakított családi rendszer biztonságérzetét veszélyeztetheti ez a felforgató változás, így
a fiatal felnőttnek a feladata lépni,
és felvállalni új igényeit. Az új felállás várhatóan viharokkal tarkítva alakítja ki új arculatát. Nem ritka a szoros közelségből történő hirtelen szélsőséges eltávolodás sem. Ne ijedjünk meg ettől, a nagy kilengés után általában újraközeledés tapasztalható. Érdemes tudatosan és érzékenységgel megtalálni azt a közelséget, úgy meghúzni az új határokat, ami mindkét fél számára kényelmes és elfogadható.
Fontos újradefiniálni a kapcsolatot:
kijelölni a feladatokat, megbeszélni az újfajta, most már kölcsönös támogatás és gondoskodás módját, megkeresni az eddig felfedezetlen kapcsolódási pontokat. Izgalmasabb, szebb feladat ez, mint hinnénk. Ha vállaltuk a konfliktust és szabad utat adtunk a fejlődésnek, sikeresen megágyaztunk az új életciklusnak, akkor lassan kirajzolódnak az új, immáron felnőtt-felnőtt szerepek, amiben újra harmonikus élmény lesz minden családtag számára az együttlét.
A szerző Heller Csilla, krízistanácsadó szakpszichológus, relaxációs terapeuta, család-és párterapeuta-jelölt, a Lisznyai Pszicho-Műhely tagja.
