Hiteles krónikás vagy nagy történetmesélő? – avagy a konstruktív és rekonstruktív emlékezet II. rész

Cikkünk első részében megismertük az emlékezeti rendszerünk konstruktív torzításait. Azokat a hibákat, amiket memóriánk az észleléskor, emlékeink kódolásakor vét. Memóriánk azonban nem csak konstruktív, hanem rekonstruktív természetű is. Ez röviden azt jelenti, hogy emlékeink előhívásakor azok tartalma mindig módosul egy kicsit. Későbbi tapasztalataink fényében oda nem illő információkat elvetünk, másokat hozzáillesztünk. Cikkünk második részében ezeket a mechanizmusokat mutatjuk be. Végül pedig igyekszünk néhány, az igazságszolgáltatás számára hasznos tanácsot megfogalmazni.

Mindannyian rendelkezünk sémákkal, például arról, hogy mit kell tennünk, ha étteremben szeretnénk ebédelni, és ezeknek megfelelően asztalt keresünk, étlapot kérünk, rendelünk. A sémák abban segítenek nekünk, hogy gyorsan és gazdaságosan hozhassunk döntéseket, hiszen nem kell minden egyes alkalommal mindent újra megfigyelnünk, megtanulnunk, kitapasztalnunk.

Ennek azonban megvan a hátulütője is, kognitív rendszerünk ugyanis előszeretettel használja ezeket a sémákat arra, hogy emlékeink fehér foltjait kitöltse. Ha például olyan történetet olvasunk, melyben valaki étterembe megy, később hajlamosak vagyunk olyasmire is emlékezni, hogy evett, vagy fizetett, akkor is, ha ilyesmi a történetben nem szerepelt.

Emlékezeti rendszerünket nem csak a saját természete, de a kívülről érkező információk is félrevezethetik. Elizabeth Loftus és John Palmer kísérlete találóan mutat rá erre. A vizsgálat résztvevői egy közlekedési balesetről szóló filmet néztek meg, majd két csoportra osztották őket. Mindkét csoportnak kérdéseket tettek fel, mindössze egy apró különbséggel. Az egyik csoporttól azt kérdezték, milyen sebességgel haladhattak az autók, amikor a koccanás történt, míg a másik csoportnál az ütközés szót használták. Az egyik eredmény az volt, hogy az „ütközéses” csoport jelentősen magasabbnak ítélte meg az autók sebességét.

Az igazán érdekes megfigyelést azonban a „Látott-e üvegcserepeket?” kérdés hozta, melyet egy héttel a film megtekintése után tettek fel. Mivel a filmen nem voltak üvegcserepek, a helyes válasz a „Nem” lett volna, mégis számos résztvevő felidézett ilyen képet. Azok közül ráadásul, akiket „ütközésről” kérdeztek, jóval többen emlékeztek üvegcserepekre, mint azok akik „koccanásról” kellett beszámoljanak.

Ezen a ponton fontos felhívni a figyelmet arra, hogy a gyermeki emlékezet különösen érzékeny az efféle sugallatokra. Az ő beszámolóik érzékeny területet jelentenek, hiszen ha bűnesetek kapcsán hallgatják meg őket, a kérdezők korántsem biztos, hogy tisztában vannak azzal, hogy már pusztán a kérdéseikkel olyan mértékben befolyásolják őket, hogy később lehetetlen szétszálazni a történetek valós és utólag konstruált elemeit.

Retrospektív eltérés

Amennyiben az idők során megváltozik a szemléletünk valamiről, hajlamosak vagyunk jelenlegi vélekedésünknek megfelelően emlékezni. Egy vizsgálatban például egy hiteles személy a gyakori fogmosás előnyeiről tájékoztatta a résztvevőket, míg a kontrollcsoport figyelmét a gyakori fogmosás hátrányaira hívták fel. A vizsgálati személyek ezután hajlamosabbak voltak úgy emlékezni, hogy az elmúlt két hétben gyakrabban mostak fogat, szemben a kontrollcsoporttal, akik viszont éppen, hogy ritkább fogmosásról számoltak be.

Emlékezhetünk-e olyasmire, ami soha nem is történt meg?

A rekonstruktív emlékezet egyik szélsőséges megnyilvánulása, amikor olyasmire emlékszünk, ami egyáltalán nem történt meg. A science fiction művek kedvelt motívuma, hogy időnként „hamis emlékeket” ültetnek valakibe, így az álemlékek léte már önmagában is kissé ijesztőnek, de legalábbis a tudományos fantasztikum határának tűnhet. Az álemlékek ugyanakkor nagyon is valósak, létrejöttük természetes folyamat eredménye.

Az egyik ilyen épp a híres svájci pszichológus Jean Piaget gyerekkori „emlékéhez” kapcsolódik. Piaget 15 éves koráig határozottan emlékezett rá, hogy két éves korában egy idegen férfi megpróbálja őt elrabolni dadusától a Champs-Élysées-n. Maga előtt látta, ahogy a gyermekrabló összekarmolja a dadus arcát, de fel tudta idézni a fehér sapkás rendőr képét is, aki végül ártalmatlanná tette a férfit. Minderre azért derült fény Piaget 15 éves korában, mert az említett dadus ekkor lépett be az Üdvhadseregbe, minek kapcsán meg kellett vallania egy régi bűnét. Ez pedig nem volt más, mint hogy az egész történetet ő maga találta ki, és még a saját arcát is összekarmolta a hitelesség kedvéért.

Piaget hamar rájött, hogy a történetet valóságosnak vélt elemekből valójában ő maga szőtte meg.

Nem csak anekdotákon, de tudományos alapossággal megtervezett kísérleteken keresztül is vizsgálhatjuk az álemlékeket. Wade és munkatársai vizsgálatában például arra kérték a résztvevőket, hogy egy családi fotóalbum alapján meséljenek gyerekkori emlékeikről. Azt azonban nem tudták a résztvevők, hogy a képek között szerepelt egy manipulált fotó is, melyen a vizsgálati alany édesapjával a hőlégballon gondolájában áll. A résztvevők először nem tudtak ezzel kapcsolatban semmit felidézni (ami nem meglepő, hiszen sosem utaztak hőlégballonnal), miután azonban néhány napig 5 percet azzal töltöttek, hogy emlékezni próbáltak, a vizsgálati csoport mintegy felénél jelentkeztek utazással kapcsolatos „emlékek”.

Térjünk vissza az igazságszolgáltatáshoz!

Ahogy a cikkünk első részében bemutatott példa is mutatja, az emlékezet konstruktivitása és rekonstruktivitása az igazságszolgáltatás területén jár a legsúlyosabb következményekkel. De hogyan kezeljük mindezek ismeretében a tanúvallomásokat? Szerencsére van néhány szempont, ami eligazít bennünket. Mivel a tárgyalóteremben lehetetlen ellenőrizni a tanúk állításainak igazságát (ha ez lehetséges volna, nem lenne szükség tanúkra sem), így gyakran előfordul, hogy egyedül a tanúk magabiztosságából következtethetünk az emlékek pontosságára. A kérdés tehát az, hogy mennyire bízhatunk ebben, képes-e előrejelezni a tanú magabiztossága az emlékek pontosságát? Ezt sajnos nem tudjuk egy egyszerű igennel vagy nemmel megválaszolni.

Egy 45 vizsgálatot magában foglaló kutatás eredménye szerint, amennyiben az emlék kialakulása idején kedvezőek voltak a körülmények – nem érte stressz a megfigyelőt, megfelelőek voltak a fényviszonyok, nem kapott utólag az eseményhez kapcsolódó információkat – akkor bízhatunk abban, hogy a tanú magabiztossága valóban az emlékek pontosságát jelzi. Amennyiben viszont rosszak voltak a feltételek az emlékek kódolásakor, már semmiféle kapcsolat nincs a magabiztosság és az emléknyom pontossága között. Ez azért lehet így, mert a rossz körülmények vakfoltot jelentenek az emlékezeti rendszer számára. Nézzünk egy példát!

Ha például éppen most úsztunk meg egy balesetet, valószínűleg nem emlékszünk majd olyan részletekre, hogy ült-e utas a másik autóban. Ez nem meglepő, hiszen az egész egy pillanat alatt lezajlott, nem beszélve arról, hogy mekkora érzelmi feszültséget okozott. Mivel viszont az esemény fontos számunkra, újra és újra megpróbáljuk felidézni, átgondoljuk, ennek során pedig apránként kitöltjük információval a fehér foltokat. Ebből a szempontból nincs is jelentősége, hogy ezek az információk véletlenszerűek, előzetes elvárásainkból fakadnak, vagy valamilyen utólag megszerzett tudásra épülnek, hiszen nem felelnek meg a valóságnak, és így az emlékkép sem lesz pontos.

A gyakorlatban mindez tehát azt jelenti, hogy a nyomozás során először is ellenőrizni kell, hogy az emlék kódolása idején milyenek voltak a körülmények. Amennyiben ezek megfelelőek voltak, és a tanú nem kapott az esemény után olyan információkat, melyek alapján tévesen rekonstruálhatja a történteket, a tanú magabiztossága jelezheti az emlék pontosságát. Amennyiben viszont rosszak voltak a körülmények, rendkívül körültekintően szabad csak figyelembe venni a vallomását, legyen bármilyen magabiztos is.