Hogy ki a hibás? Én biztos nem! – a bűnbakkeresés pszichológiája

Bizonyára a legtöbbünkkel előfordult már, hogy a körülmények áldozatának éreztük magunkat – pont most kezd el esni az eső, amikor kilépek a házból; sosem tudnak időben jönni a buszok; biztos pikkel rám a főnök, hogy nem ajánl fel fizetésemelést! A bosszús és hibáztató mondatok különféle kellemetlen helyzetekben törhetnek ki belőlünk, melyekkel máris elhárítottuk magunkról a felelősség súlyát. Mi állhat mások hibáztatásának a hátterében? Mikor jogos, és mikor hátráltató? Létezik-e adaptívabb hozzáállás az adott helyzetekhez? Tekintsünk most a bűnbakkeresés mögé!

Ha egy kellemetlen, minket negatívan érintő élményre gondolunk, valószínűleg hamar elkezdjük visszafejteni az eseményeket, és okokat keresni, hogy miért is történt meg (vagy épp nem történt meg) az adott dolog. C. K. Morewedge 2009-es kutatása szerint

a rossz érzéseket keltő, negatív eseményekért hajlamosabbak vagyunk másokat okolni, míg a sikereket vagy pozitív kimenetelű tetteket szeretjük ösztönösen inkább magunknak tulajdonítani.

Így tehát sérelmeinkért gyakran vonhatunk felelősségre másokat, hibáztathatunk külső körülményeket. Egészen pontosan megfogalmazva, ilyen esetekben hiszünk abban, hogy rajtunk kívülálló körülmények, más emberek hibásak a mi balsorsunkért, vagy valamilyen módon felelősek és okolhatók egy kellemetlen történésért.

Amikor egy érzelmileg felfokozott állapotban másokat hibáztatunk, valóban jogosnak érezhetjük álláspontunkat. Mégis érdemes feltenni magunknak a kérdést: valóban csak egy rajtunk kívülálló dolgon múlhatott az, hogy elkéstünk egy találkozóról, vagy épp folyton veszekszünk a párunkkal? Ha pedig nem feltétlen minden helyzetben hibáztatunk másokat jogosan, miért tesszük ezt mégis?

         A hibáztatás okai

Az, hogy minden történés mögött a magyarázatot és az okokat keressük, alapvető emberi természetünkből fakad. Ha látjuk, hogy mi vezetett el az adott kimenetelig, akkor az bejósolhatóbbá válik, és mi magunk is kontrollálni tudjuk, hogy újra bekövetkezzen-e, vagy inkább előzzük-e meg. Például ha azt tapasztaltuk, hogy szomszédunk segítőkészen megöntözte virágainkat, amíg mi nyaraltunk, ezt a tettét magyarázhatjuk kedvességével és megbízhatóságával, ami megerősíthet abban, hogy majd máskor is lehet rá számítani, ha segítségre lesz szükségünk.

Ha átlátjuk az okokat, és ez a tudás a kontroll érzetét adja nekünk, biztonságban érezzük magunkat: hiszen semmi váratlan nem történhet velünk, pontosan tudhatjuk, hogy mikor mire számítsunk. Természetesen a valóságban nem mindig ilyen egyszerűek és kiszámíthatók a dolgok. Ám a biztonságérzetünkből való kibillenés igen fenyegető lehet, akár tudattalanul is, így ezt mindenképpen igyekszünk elkerülni.  Még úgy is, hogy a véletlen vagy mindenkitől független eseményekért is keresünk valakit, akit lehet okolni, hibáztatni.

A hibáztatás lehet egy próbálkozás a kontroll- és biztonságérzetünk fenntartására.

Ez a valaki gyakran egy másik személy. Hiszen

ha magunkat okolnánk, az a saját énképünket és önbecsülésünket veszélyeztetné, rongálná.

Legalábbis akkor, ha ezek gyenge lábakon állnak. Vannak olyan, tudattalanul működő mechanizmusaink, melyek az énünk védelmét szolgálják: hogy magunkat jónak, szerethetőnek és hatékonynak láthassuk. Azonban a személyiség fejlettségétől függően ezek a mechanizmusok lehetnek érettek vagy éretlenek. Az érett személyiség képes elviselni a kudarcot, és annak ellenére szereti és tiszteli önmagát, hogy időnként hibázik. Ezzel szemben

az éretlenebb személyiség inkább veszélyeztetve érzi magát a kudarcok miatt, és szoronghat attól, hogy felszínre kerül az, amit ő is hisz magáról: hogy nem elég kompetens, nem elég szerethető.

Ahogy azt már sejthetjük, az éretlen énvédő mechanizmusok nagyobb eséllyel vezethetnek hosszútávon különböző problémákhoz, torzításokhoz. Mások hibáztatása is ebbe a csoportba tartozik: én rendben vagyok, velem nincs baj, a környezetem hibás minden szerencsétlenségemért. Nem vitatom, hogy vannak olyan helyzetek, ahol valóban jogosan felelősségre vonhatók mások, ám ha mindig a bűnbakot keressük, az utalhat egy éretlenebb működésmódra.

Láthatjuk tehát, hogy a hibáztatásnak vannak hozadékai: erősítik a biztonságos világba vetett hitünket, illetve nem kell szembenéznünk a hibáinkkal, felelősségünkkel. Ám érezhetjük, hogy ezeknek az árát is meg kell fizetnünk.

         Amitől megfoszt a hibáztatás

A bűnbakkeresés először is éket verhet közénk és más emberek közé. Az, hogy érezzük egy hozzánk közelálló ember elfogadását, támogatását, egy fontos tényezője életünknek és jóllétünknek. Ugyanakkor nem meglepő, hogy nemigen számíthatunk kedvességre és vigaszra valakitől, ha éppen őt hibáztatjuk; például hogy már megint nem vitte ki a szemetet, vagy hogy a nehéz természete miatt alakult ki a magas vérnyomásunk. Természetes, hogy ilyen megjegyzésektől más támadva érzi magát, és a támogató légkör helyett elszigeteltséget és magányt tapasztalunk majd.

Előfordulhat az is, hogy nem mindig a szeretteinket hibáztatjuk, hanem mondjuk a munkatársainkról, a bolti eladóról, vagy egy nem szimpatikus társadalmi csoportról panaszkodunk rendszeresen. Azonban ez is negatívan hathat kapcsolatainkra, hiszen ez a fajta magatartás nem éppen barátságosságról és kellemességről árulkodik.

Másrészről önmagunktól is elszigetel az, ha a hibáztatással másokra toljuk azt a felelősséget, amit esetenként mi is felvállalhatnánk.

Ha mindenért a körülmények vagy más emberek a hibásak, az azt jelenti, hogy velünk csak történnek a dolgok, amiknek passzív elszenvedői vagyunk. Ez a tudat szépen beépülhet a gondolkodásmódunkba, ami a tehetetlenség érzését táplálja majd. Egyre kilátástalanabb, egyre reménytelenebb érzések spiráljába kerülhetünk be így, amiből úgy érezhetjük, hogy nincs kiút, nem vagyunk életünk aktív alakítói. Összességében tehát kapcsolatainkra és saját mentális egészségünkre is hatással van a hibáztató attitűd.

Mindemellett fontos külön kiemelni azt is, hogy a jelenség másik oldala, az önhibáztatás és az áldozathibáztatás is hasonlóan káros lehet. Első esetben önmagunkat marcangoljuk, csak hogy az igazságos világba vetett hitünket, ideális világképünket megőrizhessük, ám ezért az önértékelésünkkel fizetünk, ami depresszív vagy szorongásos állapotokhoz vezethet.

Az áldozathibáztatás pedig egy eleve nehéz helyzetet ront tovább azzal, hogy nem ismeri el az elszenvedő traumáját, és indokolatlan bűntudatot helyez rá plusz teherként. Ilyen eseten természetesen jogosan felelősségre vonható az elkövető, sőt! Ám jelen cikk nem hivatott ezeket a jelenségeket hosszan kifejteni, csupán a téma megértéséhez fontos, hogy a hibáztatás ezen aspektusai is említve legyenek, és ne keverjük össze a bűnbakkereséssel.

A másokat hibáztató viselkedés és gondolkodásmód általában többünk értékrendjével ütközik, mégis rajtakaphatjuk magunkat a hétköznapokban, hogy időnként belecsúszunk – esetleg többször is, mint szeretnénk. Mit lehet tehát tenni, ha szeretnénk változtatni ezen?

Mit lehet tenni, ha szeretnénk változtatni a hibáztató attitűdön?

         A hibáztatástól a felelősségvállalásig

A bűnbakkeresés feladása tudatosságot igényel. Először is azt kell felismernünk, hogy az adott eseményért valóban felelősségre vonható-e a másik személy, vagy mindenkitől függetlenül, megelőzhetetlenül következett be, esetleg éppen mi magunknak is szerepünk lehet benne?

Ha egy szerencsétlenséget nem lehetett volna megelőzni, véletlenül történt meg, a hibáztatás és az okok keresése csak pillanatnyi enyhülést adhat a negatív érzésekből. Ilyen eset lehet egy bosszantó időjárásváltozástól egy veszteségélményig bármi.  Nem mindig könnyű, de ilyenkor nem érdemes magyarázatokat keresgélni: hosszútávon jobban segíthet, ha megéljük kellemetlen érzelmeinket, tudatosítjuk, hogy nem tehetünk semmit az ügy érdekében, majd figyelmünket más dolgokra fókuszáljuk, és megtanulunk együtt élni az adott helyzettel.

Amikor észrevesszük magunkon, hogy megint másokat hibáztatunk valami miatt, a tudatosítás második lépése, hogy megállunk egy pillanatra, és megpróbálunk mélyebbre nézni a felszíni mondatoknál. Vajon nem fedünk-e el valami mást a hibáztatással? Lehet, hogy valójában magunkat okoljuk, de mások felelősségre vonásával tompíthatjuk a bűntudatunkat…?

Érdekes lehet azt is végiggondolni, hogy vajon nekünk mi lehet a szerepünk abban az eseményben, amiért másokat hibáztatunk. Valóban csak áldozatok lennénk benne?

A legtöbb esetben, amiben először nem látjuk saját felelősségünket, egy kis továbbgondolás után felfedezhetünk olyan tényezőket, amiket mi is alakíthatunk.

Például lehet, hogy késik a busz, de mi is felkelhettünk volna korábban, hogy a korábbi járatot biztosan elérjük; vagy lehet, hogy párunk mindig veszekszik velünk, de időnként mi is felvállalhatnánk a kommunikációt ahelyett, hogy kimenekülünk minden ilyen helyzetből. Számos példát lehetne még hozni, de mindegyikben van egy közös pont: ha felismerjük saját aktív szerepünket az életünk alakításában, és felelősséget vállalunk döntéseinkért, máris a kezünkben lesz a fejlődés és a helyzet változtatásának lehetősége, ami nem csupán a megoldáshoz visz közelebb, de önbizalmunk és kompetenciaérzésünk is nagy eséllyel javulni fog.