Gyakori, hogy a teljesen automatikus cselekvéseinkre később nem emlékszünk, például arra, hogy kihúztuk-e a vasalót, elzártuk-e a gázt, vagy bezártuk-e az ajtót, így később szorongunk rajta, hogy épp nem ég-e le a ház.
A fenti jelenséget egyrészt az okozza, hogy a sokszor ismételt, rutinos cselekvéseink kívül maradnak a figyelmi fókuszon, mert annyiszor csináltuk már, hogy anélkül is meg tudjuk tenni őket, hogy ez tudatosulna, ezáltal tud az agy spórolni a memóriakapacitásán, és még azt is megengedheti magának, hogy a gondolataink teljesen máshol járjanak közben. Ezért nem emlékszünk sokszor arra sem, hogy mi történt körülöttünk, miközben eljutottunk otthonról a munkahelyünkre. Másrészt ezek olyan cselekvések, amelyek
sokszor ismétlődnek, ugyanolyan formában, ezért nem tároljuk őket külön emlékekként.
Van például egy tapasztalatunk arról, hogy kihúzzuk a vasalót, de mivel ezt mindig ugyanúgy tesszük, nem tudjuk az emlékeinkben elkülöníteni, egy adott alkalommal kihúztuk-e, vagy nem.
Ebben segít a jelenfókusz, a mindfulness gyakorlása, hogy fejben minél inkább ott legyünk annál, amit éppen csinálunk. Emellett van egy egyszerű trükk is, amivel felhívhatjuk a saját figyelmünket a cselekvésre, és el is különíthetjük a többi, ugyanolyan alkalomtól. Ezekben a tipikus helyzetekben (amikor bezárjuk az ajtót, kikapcsoljuk a sütőt, kihúzunk valamit a konnektorból), gondoljunk vagy mondjunk ki hangosan egy furcsa, szokatlan szókapcsolatot, például szalmakalapos kutya, vagy zöld pöttyös víziló, mindig mást! A legjobb, ha egy kép is felidéződik bennünk, így könnyű előhívni később ezt a jelzőpontot, ami segít megbizonyosodni arról, hogy megcsináltuk, amit kellett. Persze az elején ez is gyakorlást igényel, mert pont az az egyik baj, hogy nem figyelünk, amikor ezeket a cselekvéseket végrehajtjuk, ezért eleinte rakhatunk emlékeztető cetlit is magunknak a konnektor vagy gáz mellé, hogy ne felejtsünk el gondolni valami furcsára. Ha pedig már szokássá válik, nincs több visszafordulás útközben, hogy vajon nem ég-e le a ház!
