A szülők számára a gyermek kamaszkorba lépése az egyik legnehezebb feladat. Hirtelen nem értik, mi történt legféltettebb kincsükkel, mitől lett olyan bosszantó a nemrég még édes apróság. Megérteni, mi is ilyenkor egy fiatal feladata, és megérteni a változó szülői szerepet erőt próbáló feladat, de kétség kívül siker esetén mindkét fél személyisége fejlődik.
A szülőkről való leválás az a pubertás korban kiéleződő folyamat, amelyben a gyermek egyre önállóbbá válik, hogy felnőttkorára társas értelemben véve kompetens személlyé váljon, aki képes felelősséget vállalni önmagáért és viselkedéséért. A szülők nehezen élhetik meg azt, hogy véleményük kevésbé számít, az lehet az érzésük, hogy gyermekük meg akarja őket kerülni. Holott pszichológiai értelemben arról van szó, hogy a gyermekkorban kialakult kötődések feloldására van szükség ahhoz, hogy kamaszkorban a fiatal tudjon nyitni és bizalmas kapcsolatot kialakítani kortársaival. Ez pedig elvezet ahhoz, hogy felnőttkorában megfelelően tudjon egy partnerhez kötődni.
Remo H. Largo, a Zürichi Gyermekkórház fejlődéstani osztályának vezetője szerint amikor serdülőkorba ér egy gyermek, az egészséges kapcsolat megtartásához partneri viszonnyá kell átalakítani az addigi szülő-gyermek kapcsolódást. Tulajdonképpen a szülő elveszti gyermeke feltétel nélküli szeretetét, ami egy nehéz érzés, és azt igényli, hogy a szülő megváltoztassa a gondolkodását és érzelmi viszonyulását is. Ha ehelyett szemrehányásokat tesz gyermekének, akkor fennáll a veszély, hogy az még inkább elfordul tőle.
A leválási folyamat gyakran a szülőknek fájdalmasabb mint a gyermeknek. Elbizonytalanodnak és magukat okolják az érzelmi eltávolodás miatt. Sőt, elutasítást élnek meg emiatt, ami szomorúságot és dühöt vált ki belőlük. Ha jól halad a folyamat, a kamasz fokozatosan távolságtartóbb és önállóbb lesz, igényli a magánélete tiszteletben tartását. Ugyanakkor továbbra is örül a szülő közelségének, csak már egy más módon, erőteljesebb határokat definiálva. Largo Kamaszkor c. kötetében kifejti, hogy a gyermekkor alá-fölérendelt kapcsolatának partneri kapcsolattá formálása csak kevés családban megy nagyobb konfliktusok nélkül. Tanácsadási folyamatban az is fontos jel, ha elmarad a lázadás, hiszen ez arra is utalhat, hogy a leválás sem történt meg.
Az eltávolodás miatti szomorúság mellett a féltékenység érzése is megjelenik általában a szülőkben. Nehezen teszik magukban helyre, hogy a kamasz helyettük a barátaival akar szórakozni. Az sem segíti a negatív érzéseket, hogy a fiatalokhoz való viszony néhány évig egyirányú utcához hasonlít, azaz amikor minden rendben van, alig hallanak felőlük, amikor viszont baj van, azonnal segítségre szorulnak. A kapcsolat kölcsönösségének hiányát nehéz elfogadni, pedig az ajtó nyitva hagyása sokat segít a bizalmi kapcsolat megőrzésében.
A gyermek elvesztésétől való félelmet érdemes a szülőnek a helyén kezelnie. A legtöbb család esetében ez csak egy átmeneti időszak, amelyet követően a gyermek és szülő újra közeledni fognak egymáshoz, de ehhez először saját személyiségüket fel kell építeniük. Ennek az életszakasznak a hossza pedig változó, csakúgy mint az intenzitása: van akik néhány évre akár el is tűnnek, de olyanok is, akik hosszú évek alatt, de nagyobb törés nélkül válnak le. Ami fontos, hogy a szülők ne próbálják meg kisajátítani a fiatalt, mert akkor még inkább eltávolodnak, hiszen ebben az életszakaszban az önállósodás a legfontosabb fejlődési folyamat számukra.
Vannak olyan gyerekek, aki szüleik eltúlzott ragaszkodása miatt sosem válnak igazán önállóvá. Egy szemléletes példa érzékelteti, mi különbözteti meg az igazi elengedést az érzelmi zsarolástól: ha a szülők minden hazalátogatásnál örülnek és ezt kifejezik, ugyanakkor sosem éreztetik, hogy elvárják, azaz jogot formálnak a rendszeres látogatásokra. Nem követelik meg a telefonhívásokat sem.
Érdemes szem előtt tartanunk, az hogy mennyire lesz jó a viszony a szülő és a felnőtt gyermeke között, attól függ, hogy milyennek élte meg a gyermek a gyermekkorát, és hogy a szülők és a gyermek mennyire jól állták ki a serdülőkor próbáit. Ez utóbbi a szerző szerint attól függ, miképp tudják a szülők kezelni a szeretetvesztést és a félelmeiket, valamint tudnak-e kritikusan ránézni saját élethelyzetükre és aktívan dolgozni életük újratervezésén.
