Hogyan segíthetünk jól? – A segítő kapcsolatok pszichológiája

Olyan sok lehetőség van segítséget adni másoknak, mégsem tudjuk sokszor, hogyan segíthetünk úgy, hogy ne ártsunk. Gyakran a család az első segítője a nehézséget megélő személynek, és előfordul, hogy legnagyobb szeretetük ellenére sem tudnak megfelelően közelíteni a problémához. Mégis, hogyan lehet jól segíteni? 

Mitől függhet, és milyen jellemzői lehetnek egy valódi segítő kapcsolatnak?

Először definiáljuk, mit értünk segítő kapcsolaton! Ez egy olyan kapcsolat, amelyben legalább az egyik félnek szándékában áll elősegíteni a másik fél növekedését, érettebbé válását, fejlődését. Ez a fél lehet személy, vagy akár csoport. Ilyen kapcsolatok lehetnek a szülő-gyermek kapcsolat, jó esetben a tanár-diák, tanácsadó-kliens, vagy pszichiáter-beteg kapcsolat is.

A segítő személy attitűdjét vizsgálva egybehangzó vélemények születtek a szakirodalomban. Baldwin azt találta, hogy az elfogadó-demokratikus szülők gyermekei felgyorsult intellektuális növekedéssel tanultak, érzelmileg stabilak voltak, közkedvelt vezetőkké váltak. Azonban az aktívan elutasító szülők gyermekei leginkább bizonytalanokká, agresszívekké váltak. Ezek a megfigyelések egyéb kapcsolatokra is kiterjeszthetők voltak. Tehát,

ha a segítő elfogadó attitűddel áll a másik emberhez, ezzel elősegítheti a másik ember önmegvalósítását.

Skizofrén betegek orvosait vizsgálta Whitehorn és Betz egy másik kutatásban. Két egyenlő számú csoportot képeztek, megkülönböztetve a betegek gyógyításában sikeres és sikertelen orvosokat. A sikeres orvosok a betegek személyiségét, és a skizofrénia személyes hatásait figyelték meg, így személyes, bizalmi kapcsolatot alakítottak ki a betegekkel.

A kliens oldaláról Heine és munkatársai vizsgálták meg a segítő kapcsolatokat, megerősítve az előző pontban leírtak helyességét. A betegek sokkal elfogadóbbak voltak a közvetlen, őszinte, bizalmas segítővel szemben. Tanulmányokban foglalták össze, hogy a sikeres segítők érzékenyek a kliens gondolataira, érzéseire, attitűdváltozásaira.

Ha a terapeuta a megértés iránti vágyát kommunikálja sokszor a kliens felé, növeli a bizalmat.

Seeman a kapcsolat érzelmi oldalát vizsgálta, és azt találta, hogy a terápia sikere nagymértékben függ a kliens és a terapeuta között kialakuló erős és állandóan fejlődő kölcsönös szeretettől és megbecsüléstől. Dittes pszichogalvanikus bőrreflex vizsgálatot alkalmazott a klienseken, és azt tapasztalta, hogy a terapeuta felől érkező kis fenyegetettség érzése is hatalmas védekező mechanizmusokat indít be a klienseknél.  Összefoglalóan megállapíthatjuk tehát, hogy a segítő kapcsolatok nagyban függenek a segítő attitűdjétől, és hogy a segített ezt hogyan érzékeli. 

Tegyünk fel néhány kérdést akár magunknak is azzal kapcsolatban, hogyan, milyen módon tudjuk a legjobban segíteni embertársainkat? 

1. Tudok-e úgy létezni, hogy a másik személy érezze, bízhat bennem, építhet rám, e szavak legmélyebb értelmében?
2. Tudok-e olyan módon kommunikálni, hogy azt is pontosan, félreérthetetlenül közöljem a másikkal, hogy én magam valójában ki vagyok és milyen vagyok?
3. Megengedhetem-e magamnak, hogy pozitívan érezzek a másik személy iránt, hogy szimpátiát, gondoskodást, szeretetet, érdeklődést, megbecsülést mutassak iránta?
4. Elég szilárd-e az önbecsülésem ahhoz, hogy egy másik személytől függetlenítsem magam? 
5. Eléggé biztonságban érzem-e magamat ahhoz, hogy ne zavarjon a másik személy  önállósága? 
6. Megengedhetem-e magamnak, hogy teljesen azonosuljak a másik személy érzésvilágával, értelmezéseivel, hogy olyan szemmel láthassam a világot, ahogyan azt ő teszi?
7. Elfogadó lehetek-e a másik személy minden olyan arculatával kapcsolatban, amit megmutat nekem?
8. Képes vagyok-e a szükséges érzékenységgel cselekedni a segítő kapcsolatban, ahhoz, hogy viselkedésemet ne veszélyforrásként érzékelje a másik személy?
9. Meg tudom-e a klienst szabadítani a külső értékelés veszélyétől?
10. Képes vagyok-e elfogadni, hogy a másik ember személyisége most is fejlődik, vagy valamilyen módon megköti a múlt?

Talán picit beleláthatunk abba, hogy nem is olyan egyszerű a segítő szakmai lét. Természetesen a legjobb segítők sem tudnak minden kérdésre „igen”-nel válaszolni, ezt Rogers is beismerte. Ez megnyugtatóan hathat számunkra, hiszen tökéletesen segítő ember talán nem is létezik. Itt is megmutatkozik, hogy 

az ideális segítő egyáltalán nem tökéletes, hanem önmaga megismerésén keresztül válik egyre hatékonyabbá.

Saját életünk és lelkünk megismerése által sokak életére lehetünk pozitív hatással, ha erőforrásainkat jól, hatékonyan és megfelelően használjuk. Mielőtt mindenkinek segíteni szeretnénk, tudnunk kell, hogy a segített nagymértékben ki van szolgáltatva a segítőnek. A nem megfelelő segítség nyújtása pedig akár hosszútávon is befolyásolhatja a segített önképének és betegségének alakulását.

Akik maguk is szeretnének segítőkké válni, és ezért hajlandóak lépéseket is tenni, legfőképpen saját lelkük építésére, saját elakadásaik felszámolására kell nagy hangsúlyt helyezniük. Ez az út rögös, de aki segítőként szeretne kliensekkel, vagy akár betegekkel foglalkozni, vagy csak szeretne szülőként jól kommunikálni és megfelelően funkcionálni szeretteivel, nem kerülheti el a szembenézést a saját nehézségeivel. Soha nincs késő megtenni az első, majd az azt követő lépéseket.