Hogyan tükröződnek sémáink a gyereknevelésben?

A család az elsődleges közeg, ahol érzelmeink, önértékelésünk és megküzdési stratégiáink kialakulnak. Nemcsak az számít, hogy mit kapunk a szüleinktől – gondoskodást, figyelmet, szabályokat –, hanem az is, hogyan éljük meg mindezt. Egy friss kutatás arra világít rá, hogy a szülők érzelmi működésmódja, pontosabban a korai maladaptív sémáik jelentős hatással lehetnek gyermekeik pszichés fejlődésére is.

A család alapvető szerepet játszik abban, hogy a gyermek a függő gyermekkorból önálló felnőtté váljon, kialakuljon benne az önállóság, önbecsülés és megküzdési képesség. A szülők felelősségtudata és önbizalma tükröződik a gyerekekben is, és hatással van a társadalmi beilleszkedésükre. A nevelési módszerek mély és tartós hatást gyakorolnak a gyermek személyiségére, viselkedésére, érzelmi és kognitív fejlődésére.

Cikkünkből kiderül:

1. Hogyan alakulnak ki a korai maladaptív sémák, és miért fontos, hogy felismerjük őket saját magunkban?
2. Milyen mechanizmusokon keresztül öröklődhetnek tovább ezek a sémák a szülőről a gyermekre és mi szakíthatja meg ezt a láncot?
3. Mit tehetünk szülőként nap mint nap azért, hogy tudatosabbá váljunk, és egészségesebb érzelmi mintázatokat adjunk tovább gyermekeinknek?

Mit nevezünk „korai maladaptív sémának”?

A „séma” egy olyan mélyen gyökerező hiedelem önmagunkról és a világról, amely gyermekkorban alakul ki, és egész életünket végigkísérheti, gyakran tudattalanul.

A kutatások szerint a szülői nevelés lehet az egyik legmeghatározóbb tényező abban, hogy ezek a sémák hogyan alakulnak. Amikor a szülők figyelmesek, megbízhatóak és érzelmileg elérhetők, segítenek abban, hogy egészséges személyiséget alakítsunk ki. De ha elhanyagolnak, túlkritikusak, ridegek vagy akár bántalmazóak, az érzelmi szükségleteink kielégítetlenek maradnak, ezáltal sérülékeny, torz önkép, valamint tartós lelki nehézségek alakulhatnak ki bennünk.

Meglepő lehet, de még a bántalmazó szülőkhöz is hajlamosak vagyunk ragaszkodni. Gyermekként ugyanis ösztönösen úgy próbáljuk megőrizni a kapcsolatot a szüleinkkel, hogy alkalmazkodunk hozzájuk, akkor is, ha ez azzal jár, hogy elhisszük: „megérdemlem, hogy ne szeressenek”, vagy „valami baj van velem”. Ez a belső alkalmazkodás segíthet elviselni azt az érzelmi űrt, amit a szülői szeretet hiánya okoz.

Öröklődő sémáink?

A vizsgálat kimutatta, hogy ha egy szülőnek sok és erős maladaptív sémája van, az növeli annak valószínűségét, hogy gyermeke – a későbbiekben – hasonló sémákkal küzdjön. Ez a kapcsolat azonban nem automatikus, több tényező közvetíti:

1. A szülő megküzdési stílusa is számít. Különösen a „túlkompenzáló” viselkedés (pl. maximalizmus, kontrollálás, elvárások erőltetése) az, ami összefüggött a gyermek negatív élményeivel.
2. A gyermek emlékei a nevelésről kulcsszerepet játszanak. Nem maga a szülői viselkedés számít igazán, hanem az, ahogyan azt a gyermek átélte és megőrizte emlékeiben. Például egy rideg, érzelmileg távolságtartó szülő miatt a gyermek elutasítottságot élhetett meg, ami sémaként rögzülhetett benne.
3. Az elkerülő szülői viselkedés (pl. problémák elkerülése, érzelmek elnyomása) nem bizonyult jelentős magyarázó tényezőnek ebben a vizsgálatban – legalábbis enyhébb formájában. A kutatók azonban nem zárják ki, hogy súlyosabb esetekben (pl. elhanyagolás, szerhasználat) ez is fontos tényező lehet.

Vegyük például a tanulmányban is szereplő 25 éves nő esetét, aki bulimiával és kényszeres személyiségjegyekkel küzdött. Ő magát állandóan feszültnek és megfelelési kényszeresnek írta le. Elmondása szerint sosem érezte, hogy elég jól teljesít, és apja állandó kritikája és kontrollja alatt állt. Később tudta meg, hogy apját gyerekként bántalmazták, és ő maga is súlyos sémákkal élt – ezeket túlkompenzálta a saját családjában, továbbadva így a láncban öröklődő mintázatokat.

Egy másik kutatás alapján a „családi tolakodás” volt a legerősebb előrejelzője annak, hogy valakiben mennyi és milyen maladaptív séma alakul ki. Ez az egyetlen tényező a sémák összmennyiségének közel 40%-át magyarázta. A leginkább érintett területek:

1. Elutasítottság és elszigetelődés érzése
2. Önállóság és teljesítőképesség megkérdőjelezése
3. Határok hiánya
4. Túlzott szigor, gátlások

A „családi tolakodás” lényege, hogy a gyermek úgy éli meg: a család túlságosan beleavatkozik az életébe, döntéseibe, mintha ő nem lenne különálló személy. Ilyenkor gyakran kialakul a „mi és ők” érzés, vagyis a gyermek nem érzi magát valóban a család részének. Ez mélyen beépülhet abba a hiedelembe, hogy „ha a saját családom sem fogad el, más miért tenne így?”, és megalapozhatja az elutasítottság sémáit.

Egy másik üzenet, amit az ilyen nevelési forma közvetít: „egyedül képtelen vagy boldogulni". Ez pedig aláássa az önállóságot, és hosszú távon kétségbe vonhatjuk a saját döntéseink és képességeink érvényességét.

Ha a szülők mindig kritizálnak, sosem elégedettek, egyesek idővel eljutnak ahhoz a látásmódhoz, hogy „ha úgysem vagyok elég jó, akkor azt csinálok, amit akarok”. Ez is egyfajta válaszreakció, ami a határok hiányára utaló sémákhoz vezethet.

Fontos azonban látni, hogy ezek az összefüggések nem mindenkinél egyformán működnek, például egyes fiatal felnőttek az egyetemre kerülve lázadnak a szülői kontroll ellen, de ez a lázadás később elcsitulhat, így az összefüggés változhat az életkor előrehaladtával.

Az apa szerepe: támogatás és kontroll

Az apai viselkedés szintén meghatározó. Az apai gondoskodás, vagyis ha az apa elfogadó, melegszívű, és büszke a gyermekére, csökkentheti az elutasítottság és az önállótlanság érzésének kialakulását.

Ha az apa elismeri a gyermek eredményeit, az hozzájárulhat az egészséges önbizalom kialakulásához.

Az apai autoritatív nevelés, vagyis amikor az apa figyelembe veszi a gyermek véleményét, de határozott kereteket is szab, szintén védelmet nyújthat az elutasítottság ellen. Ezzel szemben az apai tekintélyelvűség, amely gyakori büntetéssel, szigorral és megalázással jár, gyakran megalapozza az önkritikára, bűntudatra és túlzott önfegyelemre épülő sémákat.

Az anya szerepe: érzelmi kontroll

Az anyai viselkedés közül elsősorban az érzelmi (pszichológiai) kontroll mutatott szoros összefüggést a sémákkal, különösen az „idegenekhez való igazodás” sémacsoporttal. Ez akkor alakul ki, amikor a gyermek azt tanulja meg, hogy „csak akkor szeret az anyám, ha azt teszem, amit ő akar".

Az ilyen érzelmi zsarolás, amely gyakran bűntudatkeltéssel párosul, azt eredményezheti, hogy a gyermek felnőttként is mások elvárásait helyezi a saját szükségletei elé.

A szülők közti nevelési eltérések szintén hatással vannak a sémák kialakulására. Ha anya és apa eltérően viselkednek, és ezt nem oldják fel egymás között, a gyermek gyakran magára marad a kettősséggel. Ez elbizonytalaníthatja abban, hova tartozik, és kialakulhat az elutasítottság érzése.

Előfordulhat az is, hogy a gyermek túlságosan kötődni kezd az egyik szülőhöz, aminek ára az önállóság elvesztése lehet.

Miért fontos mindez?

A tanulmányok nemcsak az összefüggéseket igazoltak a szülői és gyermeki sémák között, hanem a mögöttes mechanizmusokat is feltárták.

A legfontosabb üzenet, hogy a szülői sémák nemcsak belső élmények, hanem olyan minták, amelyek akár generációkon át is öröklődhetnek, ha nem dolgozzuk fel őket tudatosan.

Ezért is kiemelten fontos a szülők önismerete és mentális egészsége. Az, hogy mit adunk át a gyermekeinknek, nemcsak a szavakon és tetteken múlik, hanem azon is, hogy hogyan küzdünk meg saját múltunkkal, sérelmeinkkel és sémáinkkal.

5 lépés, amivel megszabadulhatunk a tudattalan mintáinktól – önmagunkért és gyermekeinkért

Sokan hordozunk magunkban olyan régi, tudattalan mintákat, amelyek hatással vannak mindennapi életünkre, kapcsolatainkra, és legfőképp a szülői működésünkre. Ha nem figyelünk rájuk, könnyen továbbadhatjuk ezeket gyermekeinknek is. De van kiút: ha tudatosítjuk ezeket a reakciókat, megtörhetjük a láncot.

Íme öt lépés, amit együtt is gyakorolhatunk, hogy egészségesebb érzelmi örökséget adjunk át.

1. Vezessünk napi stressznaplót

Minden nap jegyezzünk fel egy stresszes eseményt: mi váltotta ki, hogyan éreztük magunkat, és mit csinálhatnánk másképp. Ha ezt rendszeresen megtesszük, felismerhetjük a visszatérő mintáinkat, és ráláthatunk arra, hogyan reagálunk automatikusan bizonyos helyzetekben.

2. Meditáljunk naponta tudatos jelenléttel

A mindfulness segít abban, hogy megfigyeljük a gondolatainkat anélkül, hogy elvesznénk bennük. Így, amikor észrevesszük, hogy egy negatív gondolati vagy érzelmi minta kezd kibontakozni, meg tudjuk szakítani azt – még mielőtt hatalmába kerítene.

3. Figyeljük meg, mikor váltanak ki belőlünk erős reakciókat gyermekeink

Vannak helyzetek, amikor gyermekünk viselkedése azonnali feszültséget vált ki belőlünk. Ha tudatosítjuk, mik ezek a „gombnyomások”, előbb-utóbb megtanulhatjuk felismerni és kezelni őket, ahelyett, hogy automatikusan reagálnánk.

4. Figyeljük meg gyermekünk érzékeny pontjait is

A gyerekek is már korán mutatják saját visszatérő reakciómintáikat, különösen, ha fáradtak, éhesek vagy nem érzik, hogy figyelnek rájuk. Ilyenkor lehetnek dühösek, szorongók vagy visszahúzódóak. Ha tudjuk, mi váltja ki ezeket, felkészültebben és megértőbben tudunk reagálni.

5. Legyünk teljes figyelmünkkel jelen a gyermekünkkel

Amikor a gyermekünkkel vagyunk, próbáljunk igazán jelen lenni. Ha elkalandozunk gondolatban, hozzuk vissza a figyelmünket a pillanatba. Sokszor éppen ez az őszinte, tudatos jelenlét segíti legjobban a gyermek viselkedésének, érzelmeinek rendeződését.

Emlékeztessük magunkat ugyanakkor arra is, hogy bár szülők vagyunk, elsősorban azonban emberek, a saját emberi hibáinkkal együtt.

Amikor megtanuljuk reálisan kezelni a szülői elvárásainkat, gyermekeink is elkezdenek minket nem egy tökéletes mércét képviselő személyként látni, hanem esendő, mégis szerethető emberekként. Ez pedig utat nyit számukra ahhoz, hogy boldog és egészséges felnőttekké váljanak, akik képesek elfogadni a saját hibáikat is.