Hogyan válik gyógyítóvá a terápiás kapcsolat?

A személyközpontú pszichoterápia a 20. század második felében egy új korszakot indított el a lélek gyógyításában. Megváltoztatta a terapeuta és a kliens közötti kapcsolatról kialakított elméleteket, addigi tudást. A kliens nem mint beteg, hanem mint egyenlő fél lépett be a terápiás folyamatba. Mit köszönhet a pszichológia Carl Ransom Rogers elméletének? Mitől válik különlegessé a terapeuta és a kliens közötti kapcsolat? Cikkünkből kiderül.

A személyközpontú lélekgyógyászat a 20. század végén hódította meg a pszichológia tudományát és egyben egy új utat nyitott a gyógyítás módszerében. Megteremtője Carl Ransom Rogers, akinek személyisége és hatása talán csak Sigmund Freudéhoz hasonlítható. Számos nagy elméletalkotó munkásságában, teóriáiban párhuzamokat fedezhetünk fel saját személyiségfejlődésükkel, ez a motívum Rogers esetében is megjelenik: gyermekkorát a mély, támogató érzelmi kapcsolatok hiánya és a társtalanság jellemezte.

Rogers elméletének talán leghangsúlyosabb felismerése, hogy a segítő kapcsolatokban nem a választott módszer, hanem inkább a segítő személy a legfontosabb. A terápia hatékonysága nem valamilyen tanácsadói, terápiás módszernek, eljárásnak a függvénye, sokkal inkább attól függ, hogy mennyire képes a segítő személy megfelelő feltételeket biztosítani a másik személy számára, erőforrásainak kibontakozásához. Ezek az optimális feltételek a terapeuta magatartásának függvényei. A két személy közötti kommunikáció során a kliens ismerteti a segítő szakemberrel problémáit, érzéseit, viszonyát, tapasztalatát önmagával és a környezetével kapcsolatban. A terapeuta legfőbb törekvése, hogy ezeket az érzelmekkel átitatott közléseket minél jobban megértse: nemcsak azok tartalmi oldalát, hanem elsősorban érzelmi vetületét. Rogers számára terápiás tapasztalatainak növekedésével egyre inkább világosabbá vált, hogy a terapeuta legfőbb feladata ezen érzéseknek a visszatükrözése: mondhatni

a terapeuta egy „tükröt” tart kliense elé, amelyben ő hitelesen láthatja önmagát.

Empátia, feltétel nélküli elfogadás és kongruencia

A segítő kapcsolatokkal foglalkozó elméletek egyik fő tényezője, hogy olyan fogalmakat alkossanak meg, amelyek egyértelműek, mindenki számára ugyanazt jelentik. Rogers elméletében ezek az új, jól definiált és érthető fogalmak a terapeuta kommunikációját tárják fel. Több éves tanácsadói és terápiás tapasztalatainak eredményeképpen született meg az a három fogalom, amelyeket ma a gyógyító beszélgetés alapváltozóinak tekintünk: az empátia, a feltétel nélküli elfogadás és a kongruencia.

Az empátia fogalma pontosan együtt-érzést, „benne-érzést” fejez ki. Az empátiás megértésben döntő, hogy mindig a kliens saját szempontjai szerint nézzük a dolgokat: ahogy ő érez, ahogy ő látja az eseményeket, ahogy ő viszonyul önmagához és a világhoz. Az empátiás odafordulás és verbalizáció a beszélgetésnek szabad utat ad, de mégis közvetett módon irányítja azt. A terapeuta észrevételei, visszatükrözései a közölt anyag valamely aspektusát kiemelik és arra ösztönzik a személyt, hogy úgymond ezen a kiemelt útvonalon haladjon tovább. Ez az útvonal pedig pontosan az érzelmek, a kliens érzelmi közlései felé mutat.

A feltétel nélküli elfogadás legegyszerűbben megfogalmazva magát a terapeuta filozófiáját foglalja magában: a terapeuta beállítódását, felfogását az emberről, értékekről és magáról az életről. Rogers számára kirajzolódott munkássága során, hogy a segítő kapcsolat nem lehet eredményes, ha a terapeuta nem tud értéket látni a másik személyben, ha nem rendelkezik azzal a mély és megingathatatlan meggyőződéssel, hogy minden egyes ember értéket hordoz magában. Ez a viszonyulás csak akkor lehet terápiás értékű,

ha a terapeuta közvetíteni tudja a másik fél felé a személy benne lecsapódó pozitív értékeit.

Rogers leginkább terápiás munkája során tapasztalt kudarcai által fedezte fel és fogalmazta meg a kongruencia fogalmát: a terapeuta őszinte és hiteles viselkedése az eredményes közös munka elengedhetetlen feltétele. Pontos megfogalmazásban a kongruencia a személy önmagáról kialakított állandósult képe és a tapasztalatok – élmények, érzések, tettek – szubjektív összhangját jelenti. Egyben a lelki egészség alapfeltételét is jelenti. Inkongruencia akkor áll elő,

ha az énkép és a tapasztalatok között eltérés alakul ki, mely a lelki szenvedés forrását is jelentheti.

A terapeuta iránt megfogalmazott kongruencia-igény a lelki egészség alapvető követelménye. A gyógyító folyamat, ebből a megközelítésből tekintve az inkongruenciából kiinduló, kongruencia felé vezető lépések sorozatát jelenti.