Hogyan változtatja meg a viselkedés a vélekedésünket? – A kognitív disszonancia redukció nyomában

Mi, emberek, rendkívül változatosan vagyunk képesek becsapni önmagukat. Persze ezt nem tudatosan, szánt szándékkal tesszük, hanem elménk működése segíti ezt elő. A gondolataink, a véleményünk nem mindig állnak összhangban azzal, amit cselekszünk, pedig mi szeretjük azt gondolni, hogy igen. Úgy vélekedünk, hogy olyan tevékenységekben veszünk részt, amelyeket szeretünk is csinálni, olyan ételeket eszünk, amiket szeretünk, olyan emberek társaságát keressük, akiket kedvelünk. Általánosságban ez igaz is, azonban vannak kivételek szép számmal. Vajon ezek a kivételek hogyan hatnak ránk?

Megesik időnként, hogy a vélekedéseinkkel ellentétesen cselekszünk. Például nem szeretünk szemetelni, ám mégis úgy adódik, hogy el kell dobnunk a szemetet; vagy diétázás közben megdézsmáljuk az édességkészletünket; esetleg olyan időszakban, amikor éppen spórolunk, megvásároljuk azt a szép, ám teljes mértékben felesleges táskát.

Amikor az elveink, érzéseink nem egyeznek meg azzal, ahogyan viselkedünk, megjelenik bennünk egy rossz érzés. Ezt a belső feszültséget, aminek ez az ellentét az oka, kognitív disszonanciának nevezzük. Az elménknek valahogyan el kell érnie, hogy csökkentse ezt a feszültséget. És hogyan is teheti meg ezt?

Legegyszerűbben talán úgy, hogy megváltoztatja a vélekedésünket. Leon Festinger (1957), aki sokat foglalkozott a kognitív disszonancia jelenségével, írta le elsőnek, hogy

ha össze nem illés van a viselkedésünk és gondolkodásunk között, és ez feszültséget okoz, akkor azt a véleményünk megváltoztatásával lehetséges oldani.

Azonban hogy ez a vélemény megváltoztatásáig eljusson, bizonyos feltételeknek teljesülnie kell. Először is, mint fentebb már említve volt, a cselekvésnek és a vélekedésnek ellentétesnek kell lennie. Minél fontosabb valaki számára az adott vélekedés, annál erősebb lesz benne a feszültség érzése. Például ha valaki úgy gondolja magáról, hogy ő becsületes, és mégis csal egy vizsgáján, vagy büszke arra, hogy ő mindig rendet tud tartani otthon, és mégis inkább leül és tévét néz, amikor rendetlenség veszi körbe.

Másodszor fontos az, hogy az illető úgy érezze, hogy önszántából viselkedett úgy, hogy megszegje saját szabályait. Ha azért cselekedett, mert kényszerítették, akkor nem fogja érezni ezt a belső feszültséget. Viszont ha erőszakellenes, de azért ütött meg valakit, mert védte magát, tehát rá volt kényszerítve, akkor az megfelelő indok, hogy ne érezze gondolkodásmódját veszélyeztetve. Ide tartozik az is, amikor valami nagy jutalom érdekében cselekszünk elveink ellenére, tegyük fel, megírunk egy saját vélekedésünkkel ellentétes fogalmazást, nagyobb pénzjutalomért cserébe.

A disszonancia pszichés és fiziológiás hatásai

A disszonanciának kellemetlen érzést kell okoznia, a hatásnak fiziológiai szinten is meg kell jelennie, és a személynek össze kell kapcsolnia ezt a belső feszültség érzésével. Tehát ha megvettük a spórolás ellenére azt a divatos táskát, akkor tudnunk kell, hogy azért érezzük rosszul magunkat, mert megvettük a táskát, és nem azért, mert a bevásárlóközpont mesterséges fényei rossz hatással vannak ránk.

Ha megjelent a belső feszültség, amelyet az okozott, hogy gondolkodásunknak ellentétesen cselekedtünk önszántunkból, és ezt össze is kapcsoljuk, akkor igyekszünk a feszültséget valamiféleképpen enyhíteni. Mivel a viselkedést már nem tudjuk meg nem történtté tenni, a vélekedéseink alkalmazkodnak a történtekhez. Hogyan is történhet azonban ez az attitűdváltozás?

Csak azért is jó lesz

A kognitív disszonancia az oka annak például, hogy minél jobban meg kell küzdenünk valamiért, annál nagyobbra értékeljük. Gondoljunk csak arra, hogy ha tagjai vagyunk egy csoportnak, sokszor minél nehezebb volt bekerülni, annál értékesebb lesz számunkra, hogy oda tartozunk. Ezért tudnak a csoportokban a beavatási rituálék nagy hatással bírni a tagokra, mert meg kellett felelniük egy feltételnek, véghez kellett vinniük egy feladatot, és ha megszenvedtek volna, hogy tagjai legyenek egy olyan csapatnak, ahová amúgy nem is éri meg tartozni, akkor igencsak rosszul éreznék magukat. Előfordulhat, hogy valaki keményen tanul, hogy felvegyék annak az egyetemnek arra a szakára, amiről álmodott, és végül nem azt a tudást kapja, amit ő várt, nem is segítőkészek a tanárok, nem is kedvesek a társai, mégis isteníteni fogja azt az egyetemet, mert nagyon megküzdött azért, hogy ott lehessen.

Nagyon nehéz tudatosan elfogadni, hogy hiába küzdöttünk,

ezért hajlamosak vagyunk felértékelni azokat, amikért sokat kellett tennünk.

Fontos azt is éreznünk, hogy képesek vagyunk jó döntéseket hozni, még akár jelentéktelenebb témában is. Tegyük fel, hogy valaki vásárolni szeretne egy szép festményt a nappalija falára. Elmegy a boltba, talál is kettőt, amelyek tökéletesen illenek a kinézett helyre, színben is, témában is passzolnak. Azonban csak egyre van pénze, és némi gondolkodás után kiválasztja az egyiket, és meg is veszi. A másik is nagyon tetszett neki, még lehet, meg is fordul a fejében, hogy talán az jobb lehetne, de már mindegy. Hazaviszi a festményt, amit megvett, és felteszi a falra. Felfedezi, hogy észre sem vette, hogy a keret mintája mennyire hasonlít a díszpárnáéhoz, meg hogy a kép színei mennyire szépen harmonizálnak a fal színével. Rendkívül elégedett, legközelebb, mikor a boltban jár, ahol a festményt vette, meglátja a másikat, és megállapítja, hogy az mégsem illett volna annyira a falára.

Döntést hozni nehéz. Azonban sokszor kerülünk döntéshelyzetbe, és szükségünk van arra az érzésre, hogy mi igenis tudunk jól dönteni,

és hogy nehogy megbánjuk a döntésünket, hajlamosak vagyunk felülértékelni az általunk választott opciót. Mivel ha az elutasított alternatíva is vonzó, akkor megbánhatjuk a döntésünket, és ez okozhatja a már sokat emlegetett feszültséget.

Megeshet az is, hogy azért kell megváltoztatnunk a vélekedésünket, mert a viselkedésünket egyszerűen nem tudjuk mással igazolni. Biztos mindenkivel előfordult már, hogy elígérkezett valahová, ahová az égvilágon semmi kedve nem volt elmenni. Például egy végigdolgozott nap után nem biztos, hogy van még kedvünk elmenni a barátainkkal szórakozni, de már megígértük, hogy ott leszünk. Végül csak elmegyünk, és végigüljük a kicsit lapos estét, majd hazamegyünk, és lelkendezünk, hogy mennyire jó volt. Ennek az oka, hogy meg kell indokolnunk valamivel, hogy miért maradtunk ott a végéig. Hát milyen lenne már, hogy elmentünk úgy, hogy kedvünk sem volt, fáradtan, és még meg sem érte volna?

Ha kíváncsi vagy rá, milyen hatással lehet a kognitív disszonancia a párkapcsolatokra, itt olvashatsz róla.