„Hol jársz itt, ahol a madár se jár?” Avagy hova juthatunk el a népmesék által?

Földöntúli képességekkel rendelkező hősök játszótere, ahol végül boldogan élnek, míg meg nem halnak – mondaná a felnőtt a meséről, noha titkon végigizgulja gyermekével a legkisebb fiú próbatételeit az esti mese perceiben. Ráadásul ekkor még nem tudja, hogy táltos paripájára akár ő is rálelhet, és láthatatlanná tévő köpenyét is magára ránthatja, mielőtt megküzd a vérszomjas hétfejű sárkánnyal a királylány kegyeiért. Cikkünkben arra keressük a választ, hogy miért is szólítanak meg bennünket ezek a történetek, és mit hallhatunk meg, ha nyitott füllel és szívvel indulunk el az Óperenciás-tengeren túlra.

Nagy tévedés, hogy a népmesék csak gyermekeknek való történetek. A 19. századig kifejezetten felnőtt közönségek számára meséltek. Az archaikus kultúrákban a mesék olyan tudásanyag hordozói voltak, melyet az ifjúnak tovább kellett örökítenie az öregektől. A mese jelen volt azokban a rítusokban, melyekkor az egyik életszakaszból a másikba történő átlépést ünnepelte a közösség. S való igaz: a mesében minden benne van, ami maga az élet és ami az élethez kell. A szülőkről való leválásról, párkapcsolatról, életcéljainkról, konfliktusainkról, halálról és még számos egyéb élethelyzetről mesélnek ezek a történetek ősi nyelvükön, a szimbólumaikon keresztül. Megtanítanak arra, hogyan lehet az ellentmondásos érzelmekkel megbirkózni, elszakadni, elengedni, tartós kapcsolatot létesíteni, a lét mélyebb összefüggéseire rátalálni, s kitörni megszokásainkból. Az „élet receptes könyvét” kaptuk meg tehát elődeinktől.

Hogyan hatnak ránk a mesék?

Amikor átadjuk magunkat a mesének, hagyjuk, hogy hasson ránk a történet, s nem a tartalomra, értelmezésre koncentrálunk görcsösen, gyakorlatilag egyfajta módosult tudatállapotba kerülünk. Ez az állapot a jobb agyfélteke aktivizálódásával jár együtt, mely szerveződésének egyik fő jellemzője a képiség. Képeken, szimbólumokon keresztül nyitja meg a tudattalanunkban nyugvó érzések, emlékek birodalmának kapuit. A mesék pedig képzeletünkhöz szólnak.

A puszta mesehallgatás lélekrendező folyamatokat képes elindítani

azzal, hogy fellazult tudattalanunkra hat szimbólumaival.  Az előhívott képek által képesek megszólítani érzelmeinket. Szimbólumai mentén nemcsak egyéni, de a kollektív tudattalanunkban rejlő tartalmakat is elérhetjük, azaz mindazt a kincset, mely az emberiség tapasztalatait őrzi. Valóban ott vagyunk tehát, „ahol a madár se jár”. A mesékben saját elakadásainkra ismerhetünk, s csak rajtunk múlik mit „főzünk a receptből”.

Mi történik az Óperenciás-tengeren túl?

• Útnak indulás

„Az Óperenciás-tengeren túl, ahol a kurta farkú malac túr”, ott rátalálhatunk az emberi lélek legrejtettebb helyszíneire, konfliktusaira, szorongásaira, küzdelmeire és felszabadulására is. Naivitás azt hinni, hogy a mesékben minden magától működik és a csoda a válasz minden gyötrelemre. A mesékben végig tenni kell azért, hogy valami „működjön”. Ha idillinek tűnő állapottal is indít, az bizony nem sokáig tart. Hősünk elindul, hogy szerencsét próbáljon, szerelmet keressen vagy egyszerűen, mert szülei kitaszítják az otthonából. Azaz egy stagnáló, megrekedt állapotot, mondhatni a komfortzónáját hagyja el a változás, fejlődés reményéért. Mindnyájunk számára ismerősek azok az élethelyzetek, amikor lelkünk mélyén tudjuk, hogy innen bizony el kell indulni valamerre, még akkor is, ha nem tudjuk, milyen veszedelmek várnak ránk az úton.

Mozdulni kell, mert érezzük, hogy valami nincs rendben.

Ezt a rendet keressük, amikor nem tudjuk, kik vagyunk igazán, mi a célunk az életünkkel, fogságban tartanak félelmeink, kiüresedett párkapcsolat tömlöcében várjuk a holdfény érkezését, esetleg munkahelyünkön változtunk kővé.

• Szembenézés belső szörnyeinkkel

Aki rálép az útra, az bizony hamar sűrű erdő közepén, barlang mélyén, tó fenekén találhatja magát, ahol vérszomjas szörnyetegek veszélye leselkedhet rá. Meggyengült énképünk, függőségeink, mérgező kapcsolataink, az elköteleződéstől vagy éppen elengedéstől való félelmeink mind-mind ott lapulnak a sötétségben, arra várva, hogy ismét visszalökjenek kővé vált állapotunkba. S ez így van jól. A változás félelmetes dolog, s ha nem kellene szembe néznünk belső fenevadainkkal, sosem szabadulnánk életproblémáink börtönéből.

Hogyan is néz szembe a mese ezekkel a szörnyekkel? A mesehős próbatételeknek van kitéve: egészen az Alvilágig kell eljutni vagy éppen az Üveg-hegyre felmászni, találós kérdéseket megfejteni, értékes tárgyat megszerezni vagy egyenesen a sárkánnyal megküzdeni. Életbátorságát, rátermettségét bizonyítja, amikor szembe néz a kihívásokkal, melyek gyakran lehetetlennek tűnnek. Szorongásaink tudatosításáról, majd önmagunk félelmei mentén való próbára tételéről van itt szó: nem hívjuk fel szüleinket minden áldott nap, hogy beszámoljunk nekik időtöltéseinkről vagy az első beszélgetést kezdeményezzük párunkkal arról, hogy valami nincs rendben a kapcsolatunkban.

• Találkozás segítőinkkel és küzdelem az ellenféllel

A hős végül nincs egyedül ezekben a helyzetekben, hiszen segítőkkel találkozik útja során. Felbukkanó táltos paripa, öregasszony vagy éppen varázstárgyak állnak a rendelkezésére a küzdelemben, általában egy velük való jó tettért cserébe. Ezek az állatok, emberek és tárgyak tulajdonképpen a hős képességeinek megszemélyesítői. A segítők pedig bennünk, hétköznapi hősökben is ott vannak felismeretlen formában. A mese abban is segít, hogy tudattalanunkban rátaláljunk és kapcsolatba lépjünk azokkal a képekkel, melyek az elfeledett vagy még nem használt képességeinket őrzik, legyen szó kitartásról, találékonyságról, nemet mondásról, áldozatvállalásról, elfogadásról, türelemről, megbocsátásról vagy hűségről.

Hiszen amiről képed van, arra képes vagy.

A segítőtársak viszont csak akkor mutatják meg magukat, amikor a hős elhatározza, hogy megküzd az ellenféllel. Elszántságra, bátorságra és kiaknázatlan belső erőinkre van szükség, amikor egy kardcsapással vágjuk le a sárkány hét fejét. A bejárt út, a sikeres küzdelem természetesen nem maradhat jutalom nélkül. Az elnyert királyság, a királylány keze, a vagyon visszaszerzése egyfajta lélektani gazdagodás, az önmagunkra való rátalálás, céljainkhoz fűzött reményeink beváltásának szimbóluma.

Mitől hős a hős?

A szegény legény, a menekülő királylány vagy a halász nem született hősök. Tetteik, bejárt útjuk teszi őket azzá. Példát azzal mutatnak, hogy folyamatosan mozgásban vannak, cselekszenek és nemcsak álmodoznak. Tapasztalásra, felelősségre sarkallnak. A jelenben élnek és bíznak önmagukban. Tudják, hogy nekik kell megtalálniuk a megoldásokhoz vezető kulcsokat, s be kell nyitniuk bizonyos ajtókon, mire rálelnek arra, amit keresnek. S noha egyedül indulnak a rengetegbe, rátalálnak segítőikre, s nem restek azok támogatását kérni a küzdelmes helyzetekben. Az út végére pedig olyan képességekre tesznek szert, melyekkel az indulás pillanatában nem rendelkeztek.

Fontos, hogy a mesékkel való lelki munka során nem univerzális értelmezések keresése a cél. Hanem az, hogy mit jelent számunkra az adott történet, a hős cselekedetei, a helyszínek, az ellenfél tulajdonságai vagy a segítő képessége. S az is megeshet, hogy a mi utunk nem is onnan indul, ahonnan a hősé. A mese segít abban, hogy felismerjük konfliktusainkat, lelki elakadásainkat. Amiről képünk van, ami megnevezhető, az máris veszít szorongáskeltő hatásából. A szimbólumok mentén képesek vagyunk feltenni kérdéseinket és megtalálni a válaszokat is rájuk: hova tartok, mi az én vágyam, ki az ellenfelem, ki az én belső segítőm vándorlásom, küzdelmeim során. Így kerekedhet a történből történet az út végére. Ha nem hiszed, járj utána.