Számtalan taktikánk van arra vonatkozólag, hogy miképpen próbálunk hosszabb-rövidebb időre energiát nyerni magunknak: a különféle élénkítő szerektől kezdve, a relaxáción át, az aktív sportolásig, rengeteg mindent kipróbálunk. Létezik azonban egy praktikus személyiségfejlesztő módszer, amellyel megállíthatjuk energiáink elpocsékolását: az én-határaink újrahúzása.
Egy harmincas évei közepén járó férfi idősödő szüleivel él egy háztartásban. Éles eszű, de a beilleszkedés sosem ment számára könnyen. Munkahelyet munkahely után cserél, de valahogy mindig olyan közegbe kerül, ahol képességeit kigúnyolják, jellemét pellengérre állítják. Elege lett abból, hogy nem tud frappánsan visszavágni, még a nagyon sértő megjegyzésekre sem. Ilyenkor szinte lefagy, és mások sem kelnek védelmére.
Fiatal egyetemista nő. Gyakran a társaság középpontja, mégsem tud örülni ennek a szerepének. Azt érzi, hogy folyamatosan meg kell felelnie másoknak és, hogy minden negatív visszajelzés személyesen neki szól. Édesapja krónikus beteg, és gyakran vádolja azzal, hogy nem végez elég házimunkát, már ha egyáltalán hazamegy a régi otthonába. Emiatt folyamatos lelkiismeret furdalás gyötri.
Nem megfelelő határok = Energiahiány
Mi a szembetűnően közös ezeknek a klienseimnek a történeteiben? Az, hogy karaktereik mellékszerepet játszanak saját életükben, hiszen folyton
mások elvárásainak próbálnak megfelelni,
és nehezen választják szét azt, hogy hol kezdődnek a saját, és hol a mások érzései. Egyszerre élnek meg vágyat arra vonatkozóan, hogy szeressék őket, dühöt, hogy visszaélnek előzékenységükkel, valamint szomorúságot, hogy nem képesek hinni önmagukban.
Az ezekhez hasonló képlékeny határok két okból garantálják a belső energiahiány állapotát:
- Nem a saját, hanem mások észlelt szükségletei kerülnek a prioritási lista élére.
- A negatív visszajelzések gátak nélkül törnek be és kezdik uralni a hangulatot és az önértékelést. Ezzel gyakran együtt jár a kapacitáshiány is a pozitív élmények és érzések beengedésére és belső átélésére.
Tanuljuk meg kitenni a „Belépni tilos” táblát
Én-határaink olyan védelmi vonalak, amelyek segítenek minket abban, hogy szét tudjuk választani saját igényeinket és lényünket a külvilág hatásaitól és elvárásaitól. Ezeket a belső irányelveket és kereteket azért alakítjuk ki, hogy meghatározzuk önmagunk számára, hogy másoktól milyen viselkedést tartunk elfogadhatónak, valamint miképp fogunk reagálni, ha valaki átlépi ezeket a korlátokat.
Jó esetben kontrollálni tudjuk azt, hogy milyen impulzusokat engedünk határaink mögé és milyeneket közvetítünk környezetünk felé. Az elsődleges gondozótól való fokozatos leválás babakori időszakától kezdve alakulnak ki ezek a határok, amelyekre komoly befolyással bírnak emberi kapcsolataink.
Én-határaink ideális esetben egyszerre stabilak, átjárhatóak és láthatóak.
Persze ideális eset általában nincs, és mindannyian küzdünk azzal, hogy többé-kevésbé sérült védvonalainkat megerősítsük és mások számára észrevehetőbbé tegyük. Ezzel végső soron rengeteg energiát spórolunk meg önmagunk számára. De honnan tudjuk, hogy megsértették a határainkat? Amikor nem éri el a tudatosság szintjét a felismerés, akkor az is lehet, hogy sehogy. Ilyenkor ehhez hasonló magyarázatokat gyártunk: „én szeretek folyton szívességet tenni másoknak, még ha először nincs is kedvem hozzá”, „engem nem zavar, hogy elém tolakodnak, ha valaki ennyire sietett”, „végül is nem gond a rengeteg túlóra, legalább látják, hogy kitartó vagyok”. Van, akiben tudatosodik a határátlépéssel járó frusztráció, és tehetetlen dühöt él meg: „nem hiszem el, hogy már megint pofákat vágott, és nem tudtam mit lépni”, „remélem, jól megbünteti majd a sors, amiért így viselkedett”.
Mindenestre ilyenkor megengedjük, hogy megtörténjenek velünk a dolgok, hogy akaratunkon kívül betörjenek az én-határaink mögé. Kezdjük tehát kitessékelni a hívatlan vendégeket, stabilizálni a cölöpöket, és kiírni személyiségünk házának falára, hogy kit és mit várunk szeretettel és kinek tilos a belépés! De hogyan is kellene mindezt csinálni?
Tudatosítással és önelemzéssel megtehetjük az első lépést
Először is
kezdjünk el alaposabban odafigyelni arra, hogy különféle szituációkban mire is vágyunk igazán,
és, hogy ez a vágyott állapot vajon mennyire van közel, vagy távol a viselkedésünktől. Vegyük számba, hogy milyen belső negatív gondolatok törnek ránk, amikor éppen kifejeznénk egyet nem értésünket, vagy felvállalnánk igényeinket. Ilyen gondolatok tipikusan például, hogy: „meg fogom bántani”, vagy, hogy „nem vagyok elég jó ember”. Ezután azt próbáljuk meg elemezni, hogy milyen gondolatokkal magyarázzuk meg magunknak azt, ha valamit sokadjára is inkább rutinból, mintsem valódi érzéseinknek megfelelően reagálunk le, az „okos enged, szamár szenved” elv alapján.
A tudatosítás után figyeljünk befelé, hogy milyen érzésekkel jár mindez számunkra és mérlegeljük, hogy együtt akarunk-e ezekkel az érzésekkel élni, vagy készen állunk a változtatásra. Amennyiben ez utóbbi mellett döntünk, beszéljünk bizalmas kapcsolatainkban terveinkről, hogy ne legyünk egyedül, és végre elkezdhessük megtapasztalni saját magunkat. Ezen az úton hamarosan észrevesszük majd, mennyi belső energiánk van, amivel mi magunk gazdálkodhatunk. Mindezek után pedig akár a kávézás, akár a sportolás is igazán élvezetes tevékenységgé válhat.
A szerző Kovács Orsolya, tanácsadó- és iskolapszichológus, a Lisznyai Pszicho-Műhely tagja, humánerőforrás szakértő.
