Indiában még mindig a szülők választják ki gyermekük jövendőbelijét – kulturális betekintés az indiai hétköznapokba

Ha elgondolkodnál az életeden kulturális szempontból, valamint ha érdekelnek az indiai nők hétköznapjai, akkor mindenképp ajánljuk neked az alábbi filmet. A Minden, ami fénynek tűnik című film premier előtti vetítésén és az ezt követő beszélgetésen jártunk.

„A Minden, ami fénynek tűnik lírai gyengédséggel mesél női sorsokról az örök nyüzsgő és színes Indiában. A harmincas éveiben járó Prabha nővérként dolgozik Mumbaiban. Bár évek óta nem beszélt a Németországban dolgozó férjével, a kételyek gúzsba kötik, és nem engedik továbblépni. Lakótársa a nála fiatalabb Anu, aki hiába próbálja szerelmével megélni a szabadságot, hitbéli különbségeik megnehezítik kapcsolatuk kiteljesedését. A nagyvárost és a mindennapi élet forgatagát hátrahagyva, harmadik nőtársukkal, az özvegy Parvaty-val elutaznak egy szigetre, hogy szembenézzenek legnagyobb félelmeikkel: a gyásszal, elengedéssel és az elfogadással.

Payal Kapadia rendezőnő csodálatos alkotása, a Minden, ami fénynek tűnik harminc éve az első indiai film, amely a Cannes-i Nemzetközi Filmfesztivál versenyprogramjában debütált, ahol ráadásul elnyerte 2024-ben a fesztivál Nagydíját” – írják a filmről a forgalmazó, vagyis a Mozinet oldalán.

Házasság Indiában

Indiában még mindig a szülők választják ki a gyermekük jövendőbelijét.

Ám amiről keveset hallunk, hogy ez nem csak a hozomány alapján történik, sőt, a szülők azt keresik, hogy a gyermeküknek ki lesz a lehető legjobb pár külsőleg és belsőleg. Fontos a szülőknek, hogy passzoljanak a gyermekeik szokásai, például a táplálkozásuk, életmódjuk vagy akár az intelligenciaszintjük is. Továbbá lényeges, hogy egy nyelvet beszéljenek, hiszen több mint húsz fő nyelv van aktív használatban India különböző területein. Így történt ez Dhanya Seshan üzleti oktatóval is, aki Veiszer Alinda újságíró, műsorvezető film utáni beszélgetőpartnere volt. Dhanya több mint húsz éve hagyta el Indiát. A beszélgetésből kiderült, szülei választották neki férjét, akivel azóta is boldog családban élnek, két lányukkal. Éltek Svájcban is, de már jó ideje Magyarország az állandó otthonuk.

Dhanya elmondása szerint a valódi otthonának még mindig Indiát érzi, annak ellenére, hogy életében már többet élt Európában, mint Indiában.

Van azonban egy kevésbé rózsaszín oldala is az indiai házasságoknak. Mégpedig az, hogy sok esetben a férjek a nagy szegénység miatt kénytelenek más városba vagy épp más országba költözni, hogy anyagilag támogatni tudják a családjukat. Ilyenkor több hónapig vagy akár évig sem látják egymást a párok. Ez történt a film főszereplőjével is, akinek a férje évek óta Németországban dolgozik egy gyárban. Eleinte még telefonált, de a film alapján több éve nem hívta már feleségét. A film elején egy elektromos rizsfőzőt kap a főszereplő feltehetőleg a férjétől, de még levél sincs mellé csatolva, így csak a „made in Germany” (készült: Németország) felirat alapján következtethetünk arra, hogy tőle érkezett.

A film egyik főszereplője, Prabha. (fotó: Mozinet)

A film megmutatja Prabha szenvedését férje hiányától, valamint azt, hogy mekkora elvárás van a nőkön a „megfelelő viselkedés” szempontjából. Például, hogy egy férjes asszony nem igazán beszélgethet más férfiakkal, nem viselkedhet kihívóan.

Azért, hogy a nők becsületén ne eshessen csorba,

gyakran a hajadon lányok egy idősebb, tapasztaltabb nő mellett kapnak szállást – így történt ez a film másik főszereplőjével, Anuval is. A vetítés utáni beszélgetésből kiderült, hogy ennek nagy hagyománya van, gyakran a fiatalabb „nővérnek” szólítja az idősebb lakó- és/vagy munkatársat.

Osztálykülönbségek

India utolérte népességben Kínát! Sőt, egyes adatok szerint át is vette a vezetést a népesség tekintetében. Viszont az általános létfenntartás egyáltalán nem egyszerű Indiában. A filmben a szegényebb réteg mindennapjaiba nyerhetünk betekintést, amelynek tagjai – hiába dolgosak – nagyon szerény körülmények között élnek. Sőt, azt is láthatjuk, ahogyan a tehetősebb réteg embertelenül zsákmányolja ki a szegényebbeket. A filmben meg is jelenítik egy plakáttal, hogy bizonyos lakóházak csak bizonyos rétegbe tartozó embereknek járnak. Sokan kénytelenek az így is túlzsúfolt Mumbaiban dolgozni, mivel a kisebb falvakban még ekkora bevételre sem tudnak szert tenni.

Sokan maradtak a film utáni beszélgetésen is. Balról jobbra: Dhanya Seshan, Vadász Linda, Veiszer Alinda. (fotó: Komróczki Dia)

Pszichológiai szempontból a csoporthoz tartozás szükséglete alapvető vágyunk. Abraham Maslow amerikai pszichológus fejtette ezt ki a Szükséglet-piramis elméletében. Biztonságban és jól érezzük magunkat azáltal, hogy elmondhatjuk magunkról, tartozunk valahova. Az életünk során több csoporthoz is tartozhatunk. Például óvodában, iskolában, majd érdeklődési körünk, munkáink által is. És természetesen az elsődleges csoport, amihez tartozunk, az a közeli családunk. Ez egy természetes és protektív, vagyis védelmező közeg. A gond akkor kezdődik, ha ezek között a csoportok között vélt vagy valós megkülönböztetések által egyfajta rangsort alakítanak ki. Nagyon káros és veszélyes lehet, ha pusztán születési körülmények miatt ítélünk meg valakit. Minden ember egyedi és megismételhetetlen, valamint minden embernek joga van a megfelelő bánásmódhoz.

Tudatosítás

Számunkra a film ébresztőként szolgált arra, hogy átlássuk, más országok, kultúrák mennyire másképp működhetnek a miénkhez képest. Valamint hogy egy átlagember élete mennyire függ attól, hogy hova született. Dhanya Seshan, aki több mint húsz éve költözött el Indiából, azt szorgalmazza, hogy lányai megismerjék az ő származási kultúráját, de emellett az aktuális ország kultúráját is. Dhanya meghagyja gyermekeinek a választás jogát, hogy melyik kultúrából, mit és hogyan szeretnének továbbvinni.

A film utáni beszélgetést itt éred el, a Minden, ami fénynek tűnik című filmet pedig megnézheted a művészmozikban.