Barkóczi Noémi fiatal alkotóművész, animátor és énekesnő. Jelenleg a harmadik lemezén dolgozik. Dalaiban „felemelő mélabús” stílusban találkozhatunk elkápráztató pszichológiai folyamatokkal. Interjúnkból kiderül, mik inspirálják és hogy milyen kapcsolatban áll a pszichológiával. Érdemes velünk tartani!
Festőnek készültél, végül pedig animátor és zenész lettél. Mikor és honnan derült ki számodra, hogy alkotni szeretnél?
Szerintem ott kezdődött, hogy a környezetemben hamar előjött, főleg a szülőktől és nagyszülőktől, hogy én nagyon érzékeny vagyok. Rosszabb esetben ez úgy hangzott el, hogy túlérzékeny vagyok. Valahogy ez hozta magával azt az érzést, hogy akkor kik is azok az érzékenyek? Egy óvónénim volt, akivel eléggé rokonlelkek lehettünk. Festett és bábszínészkedett is. Ő egy olyan figura volt, hogy azt gondoltam,
„fú, ilyen is lehet valaki, így is lehet élni.”
Bár óvónőként dolgozott, de szerintem ő abszolút egy művészember volt. Ő volt számomra a példakép, hogy ebbe az irányba induljak el.
Egy tavaly készült Mi van Benned videóban azt mondtad, a zenélést abbahagytad, amikor nem élvezetből csináltad már, nem élted át a flow-t. Mikor találkoztál újra az élménnyel?
Akkor, amikor egy kicsit elengedtem ezt. Nagyon jó tapasztalat volt, hogy hogyan élem meg azt, ha nem zenélek.
Mi van akkor, ha nem ragaszkodom ehhez annyira?
Azt gondoltam, hagyom szépen lassan akkor visszajönni az életembe, amikor már azt érzem, hogy nincs rajta teher. Amikor már nem az egész lényemet érinti az, hogy zenélek-e vagy sem, hanem titokban, magamnak tudok újra zenélni, mint ahogy kezdtem. Szóval azt az érzést kerestem, ami a kezdetekkor volt bennem. Kellett hozzá az is, hogy elköltözzek, és legyen egy saját szobám. Nagyon kis lakásban éltünk a barátommal. A saját tér hiánya teljesen elvette azokat az időket, amiket fejben szöszöléssel tudtam volna tölteni, ami utána átmehetett volna dalírásba.
Azt is mondtad ebben a videóban, hogy nem érzed magad jónak abban, amit csinálsz. Ez mennyiben változott?
Ez nagyon hullámzó. Amikor most újra elkezdtem dalokat írni, akkor nagyon megörültem neki, hogy ez nekem megint megy. Utána meghallgattam, amiket felvettem, és megint elindult bennem ez az „elég jó-e" gondolat. Erre folyamatosan próbálok figyelni. Ha megjelenik, próbálok nem belemenni, vagy úgy megközelíteni, hogy mi okozhatja ezt az érzést? Nyilván van egy reálisabb oldala is, hogy esetleg tényleg nem olyan jó. Amit tudok rajta változtatni az az, hogy javítom a szöveget, javítom a dalt. Egy ponton túl azt is látnom kell, hogy nem biztos, hogy meg kell szabnom magamnak egy bizonyos szintet, amit magamtól elvárok, mert nem garantált, hogy meg tudok felelni neki. Ha folyamatosan már az elején abbahagyom, mert nem elég jó, akkor sosem lesz belőle semmi. Próbálok magammal elnézőbb, engedékenyebb és kedvesebb lenni.
Mi segít abban, hogy kedvesebb legyél magaddal?
Járok egy önismereti csoportba, amely öt-hat hetente van. Egy hétvégét arra szánunk, hogy beszélgetünk magunkról. Mindenki elmondja, hogy mit él át. Mindig ugyanazok az emberek vannak ott, már látjuk egymás folyamatait. Ez nagyon sokat segít, mert így rálátásom van a lelki folyamataimra. Mindig leírom, hogy mi zajlik bennem, és ezt nagyon jó visszanézni. Ezek mind olyan dolgok, melyeket elmismásolok magam előtt, de ha már leírtam tíz alkalommal, akkor egy ponton túl csak komolyan kell vegyem, és el kell kezdenem vele foglalkozni. Ez egy emlékeztető, hogy ne csússzak vissza. Ha mégis visszacsúszok, akkor így van egy visszajelzés arról, hogy már megint abban vagyok, amiben nem szeretnék lenni. Emellett meditálok, bár azt nem annyira gyakran, de nagyon szeretném a napi rutinom részévé tenni. Azt tapasztalom, hogy egyszerűen meg kell tanulnom észrevenni, amikor jönnek a rossz berögződéseim és akkor nem csak sodródom majd velük. Ha nem veszem észre őket, akkor megyek velük a végtelenségig. Továbbá a baráti beszélgetések is nagyon fontosak, az ő visszajelzéseik és a segítő hozzáállásuk is sokat segít. Kell egy ilyen fegyvertár szerintem, nekem legalábbis nagyon, ami által napi szinten odafigyelünk magunkra.
Ajánlanád másnak a pszichológushoz járást?
Abszolút ajánlanám. Nagyon sokat beszélgetünk erről a barátaimmal is arról, hogy mennyire fontos az önmagunkon való dolgozás. Vagy csak alapvetően az, hogy tisztában legyünk a saját folyamatainkkal.
Sok olyan esetet látok, ahol egyszerűen az rombol, hogy az ember nem tudja, mi van benne, milyen ő, mit honnan hoz.
A rombolás szerintem jó szó rá, nem tudjuk megállítani, amivel nem vagyunk tisztában belső folyamatainkkal, és ha mégis, még úgy is nehéz lehet. Mindenkinek meg kell találnia azt az embert, aki tényleg jó neki. Biztos, hogy nem minden pszichológus feltétlenül jó. Azt látom, hogy az emberek egyszerű megoldásokat szeretnének, lelki dolgokban is, ami szerintem nem nagyon létezik, vagy én nem találkoztam vele. Ez egy munka, de legalábbis annak érződik sokszor.
A Nem vagyok itt lemez hallgatása közben felsejlik az én-idegenség, a társas magány, a félelem, egy régi szerelem ködfátyola, a várakozás és az önsajnálat. Mi ihlette ezeket a dalokat?
Azok a helyzetek ihlették, amikben voltam, amilyen érzéseim, gondolataim voltak. 99%-ban magamról írom a dalokat. Ezen amúgy szeretnék változtatni. A dalszerzésnek, szövegírásnak van egy ilyen áldásos tulajdonsága, hogy kívülről bele lehet helyezkedni mások helyzetébe is, de az a legegyszerűbb, ha az ember magából ír. A következő lépés az, hogy kicsit elvonatkoztat ettől. Például a Linóleum EP-n van az Át az éjszakán, ami inkább egy helyzetdal. Alapvetően azt a fajta életet nem éltem soha, hogy azért megyek el szórakozni, hogy valakit összeszedjek. Ettől függetlenül át tudom érezni. Úgyhogy erre is van példa, de általánosságban arról írok, amivel éppen küzdök.
Olyan pszichológiai jelenségeket írsz le, mint a kínzó gondolatokkal való harc (akár egy depressziós fázisra jellemző állapotban) („És most itt ül a mellkasomon, / Kezemet hiába nyújtogatom / Itt van érzem, de el nem kaphatom”), vagy mint az önszeretet hiányából adódó kodependens törekvések. („Elmentem keresni más valakit, szeressen ő magam helyett, fúrok a paplanba még egy helyet.”) Ezek tudatosak? Te is tudod így értelmezni?
Az „itt ül a mellkasomon”-t nem abból az érzésből írtam, hanem abból, amikor az ember egy pillanatra kívülről látja az életet. Ebben van egy ilyen disszociáló érzés. Ám valójában ez egy kiemelkedés. Emlékszem, hogy az óvodában többször volt velem ilyen, aztán nagyon sokáig nem. Ez csak egy ilyen pillanat, én pedig ezt próbáltam megragadni. Azért szeretem a dalokat, mert lehet, hogy másnak meg mást jelenti, de neki is ad valamit. Ezért nem is akarok túl konkrét lenni, mert mindenkinek az jön le belőle, amivel éppen dolga van, ami neki akkor fontos. Konkrétan pszichológiai jelenségekről még nem írtam, mert az mindig nehéz, ha nagyon meghatározom magamnak a témát. Ha konkrétan megvan, hogy miről szeretnék írni, az kicsit olyan nyögvenyelős lesz, úgyhogy általában ez valahogy úgy történik, hogy vannak bizonyos dolgok, amelyek foglalkoztatnak, azokat átszűrögetem magamon és ez valamilyen formában megjelenik a dalban, de nem annyira konkrétan. Biztos, hogy a pszichológiai témák benne vannak a dalokban, csak nem tudatosan.
A dalokat a keserédesség, ez a „felemelő mélabús” stílus hatja át. Ez honnan ered?
A családban kaptam egy állandó jelzőt, amely a mimóza volt. Az apámnak is megadatott ugyanez, valószínűleg onnan vettem át. Ehhez még hozzájött az a tinédzserkori állapot, amin mindenki keresztülmegy. Ez a „szerelmesnek lenni a sötétségbe picit” és a Tim Burton filmek, ilyesmi. Sokáig azonosultam ezzel a szereppel. Az utóbbi időben azonban azt látom, hogy ez engem nem szolgál. Rengeteg olyan helyzetben visszatart, melyekbe amúgy bele is ugorhatnék, hogyha nem ragaszkodnék annyira ehhez a mélabús stílushoz. Egy picit próbálok is elrugaszkodni, a szövegek szintjén is szeretnék. Sok olyan visszajelzést kaptam, hogy ez jóleső, jó hallani, hogy más is van ilyen helyzetben, de emellett egy kicsit azt is érzem, hogy ez egy ponton túl dagonyázássá válik és ezt nem szeretném csinálni. Általában, ha leülök dalt írni, az kicsit ebben az állapotban levő dolog. Úgyhogy ezzel kell szerintem trükközni, hogy ne csak abból jöjjön a dalírás, amikor van ez a fajta „hú, de mélyen érzek dolgokat” állapot, szeretném más oldalról is megközelíteni ezt.
A Köd a Nappaliban című dal egy régi szerelemről szól. Van, aki úgy értelmezi ezt a dalt, hogy a depresszió jön be a nappaliba. Mit gondolsz erről?
Nekem nagyon tetszik. Szép, mert tulajdonképpen bármiről szólhat, ami régen a részed volt és aztán újra visszajön. Egy kicsit kísért, és kezdeni kell vele valamit. Úgy gondolom, ez iszonyú fontos, mert sokszor elfelejtjük, hogy a dolgok nem úgy működnek, hogy „jó, lerendeztem, kész, ott van”. Hanem az a dolog vissza fog jönni, és ha visszajön, akkor is tudnom kell majd vele kezdenem valamit.
Mi inspirálta a Linóleum lemezt?
Még nem csináltam concept albumot, amit amúgy nagyon szeretnék. Ahhoz, hogy úgy tudjak dolgozni, hogy már van alapvetően egy koncepció a fejemben, ami alapján írok, azt érzem, egy kicsit a dalírást gyúrni kell. Úgyhogy ezek inkább csak állapotok, melyekből dalok születtek. A nagy része a párommal való megismerkedésnek a története és annak a stádiumai, kivéve az Át az éjszakán című dalt, amit korábban is említettem. Bár azért én is megéltem a Tinder bugyrait, a keresést és reménykedést abban, hogy valakitől kapsz valamit, aztán megeshet, hogy nem, az benne van.
A Linóleum szövegei szintén pszichológiai folyamatok megragadásával kápráztatnak el. Olyan dalszöveg is van („Távolabb, menj távolabb, hogy újra megtaláljalak”), amely egy párterápiás helyzetben is elhangozhatna. Az önsorsrontás jelenségét is leírtad egyetlen sorral („Tönkremegy minden, ha úgy akarom”). Te is így értelmezed? Vagy ezek sem tudatosak?
Olyan szempontból tudatos, hogy felismertem, hogy távolságra van szükség egy nagyon erős kölcsönös függés után. Ennek a megélése után született a dal. Megint csak saját tapasztalatból építkezik. Az önsorsrontás? Abszolút élek vele, mint ahogy szerintem sokan, ki jobban, ki kevésbé. Ott, éppen akkor, ez így fogalmazódott meg.
Mit üzennél az olvasóknak?
Lépjenek rá az önismeret útjára, és tegyék meg az önvizsgálat felé vezető lépéseket. Az elején ijesztőnek tűnhet,
de utána jobb életet lehet élni és jobb kapcsolatba lehet kerülni önmagunkkal.
Ég és föld a különbség. Alkotóembereknek pedig különösen ajánlanám. Van egy ilyen kényszerképzet, hogy az alkotás a szenvedésből születik. Látok olyat, hogy valaki azért fél rendbe rakni magát, mert akkor egy fontos szenvedő része odalenne, ami szerinte a művészi oldala.
Kosztolányi is épp ezért nem ment terápiába.
Szerintem ez nincs helyén. Az alkotóknak üzenem, hogy lehet menni, csak izgalmasabb lesz tőle a művészet, nem pedig rosszabb.
