Írd ki magadból, de ne versben mondd el! – Miért nem segít az írás a költőkön?

Sokan saját tapasztalatból, sokan szakmailag megalapozott kutatási eredményekből tudjuk, hogy a bennünk tomboló viharokat gyakran lecsendesíthetjük azzal, ha szavakba öntve papírra, dokumentumokba vagy telefon jegyzetre vetjük őket. Naplót írunk, történeteket mesélünk, verset írunk. Verset írunk? Lehet, hogy az mégsem olyan jó nekünk, mint elsőre gondolnánk?

Az írás terápiás munkában való alkalmazására vonatkozó szakirodalomban legtöbbször a kreatív írás (creative writing) és az expresszív írás (expressive writing) kifejezésekkel találkozhatunk, amiket többé-kevésbé szinonimaként értelmezhetünk. A téma vizsgálata az 1980-as évektől kezdve egyre nagyobb figyelmet kap, egyre több kutató kezdte, kezdi tanulmányozni, hogy hogyan és miért hat pozitívan testi-lelki egészségi állapotunkra, ha leírjuk az érzelmileg megterhelőbb élményeinket. Az egyik legmeghatározóbb elméletet és egyben módszert James W. Pennebaker amerikai szociálpszichológus dolgozta ki, akit a pszichotraumák feldolgozásával kapcsolatos kutatások inspiráltak a terápiás írás vizsgálatára (Pennebaker elméletét részletesebben lásd a korábbi cikkünkben). Ő az expresszív írás kifejezést használja, mely fogalmat úgy definiálja, mint egy mélyen önreflektív, erős érzelmi töltetű írást, amely közvetlen hatással van a pszichés egészségi állapotunk javulására. Módszerében egészen direkt szabályokat is megfogalmaz, melyek kitérnek az írás gyakoriságára, időtartamára, struktúrájára és a fizikai körülményekre is, így a folyamat egyfajta rendszeres írásgyakorlatként értelmezhető.

Pennebakerhez hasonlóan hiába kutatták már többen a terápiás írást, pontos magyarázatot még nem talált a tudomány arra a kérdésre, hogy hogyan is gyógyít, azonban néhány sarkalatos pont már kezd körvonalazódni. Ezek pedig

A jelentésadási folyamat, a perspektívaváltás és az érzelmi töltés viszonylagos semlegesítése.

Alapvető fontosságú a traumatikus esemény szavakká formálása, mondhatni lefordítása az élmény szintjéről a nyelv szintjére. Ezzel képessé válunk arra, hogy azt, ami addig a fejünkben, lelkünkben kavargott, most kézzel fogható és kezelhető valamivé változtassuk és értelmet találjunk neki. Ahhoz, hogy ezt elérjük, nagyon fontos a szöveg narratív, elbeszélő jellege. Vagyis az, hogy koherens és lineáris történetszerűen, „eleje-közepe-vége” struktúrával, minden – az esemény szempontjából fontos – oda vonatkozó információval kiegészítve legyen megfogalmazva.

Kutatási eredmények bizonyították, hogy azok az írók, akik egyes szám első személyű helyett első szám harmadik személyű nézőpontból írtak, jobb mentális egészséggel voltak jellemezhetők. A perspektívaváltás más aspektusból közelítve úgy is sokat segíthet, hogy a leírt szöveget külső szemlélőként visszaolvasva már másképp tudjuk értelmezni azt, mintha csak a saját gondolatainkban látnánk.

Végül pedig az érzelmi telítettség kérdését vizsgálva Ullrich és Lutgendorf arra az eredményre jutott, hogy azoknál mutatkozott a legnagyobb mértékű gyógyulás, akik érzelmi és kognitív tényezőket egyaránt leírtak egy traumatikus élményükkel kapcsolatban, míg azok, akik csak az érzelmeikről írtak, több pszichés és fizikai tünetet mutattak. További kutatási eredmények is igazolják a kognitív tartalmakra vonatkozó szóhasználat fontosságát, az érzelmeket tekintve pedig nem meglepő módon a pozitív tartalmúak többségét a negatívakhoz képest.

Összegezve tehát „az egészséges író” egy koherens történetet mesél el, melyben felismeri és megfogalmazza negatív érzelmeit, de nagyobb hangsúlyt fektet a pozitívakra, figyelmet fordít a kognitív folyamatok megfogalmazására is, és mindezek által képes új megvilágításból szemlélni az átélt eseményt.

Akkor mi a helyzet a költészettel?

James C. Kaufman Why doesn’t the writing cure help poets? című cikkében azzal foglalkozott, hogy az expresszív/kreatív írás hogyan hat a költőkre, illetve a pszichés egészség szempontjából milyen különbségek mutatkoznak az elbeszélés- és a versírás között.

Az egyik legszembetűnőbb különbség természetesen a forma. Míg az elbeszélés hosszabb terjedelmű, egész mondatokat tartalmazó, rendszerezett írás, addig a vers általában rövidebb, egyértelműen fragmentáltabb és sokkal többféle struktúrát megengedő mű. Ezek a tulajdonságai pedig kevesebb teret adnak azoknak a terápiás hatásoknak a megteremtésére, amit már korábban a narratíva kapcsán taglaltunk. A versírás általában nem értelmező, nem perspektívaváltó és sokszor nem is felszabadulást kiváltó funkciót tölt be, annál sokkal impulzívabb, sokkal „szűkszavúbb”, kevesebb tényezőt felfedő műfaj.

A narratíva képes arra, hogy mentális erőforrásainkat felszabadítva le tudjuk tenni a minket nyomasztó terheinket, és új dolgok felé fordulhassunk, míg a vers nem mindig lendít át ezen a küszöbön,

sőt, sokszor megtart az adott problémán való rágódáson, ami továbbra is lefoglalja a belső energiáinkat, ezáltal pedig ronthatja a mentális egészségünket. Látóterünket nem tágítja, hanem éppen beszűkíti, és kifejezetten a konkrét élményre összpontosítja.

Kaufman nézete szerint ha az expresszív írás által felszínre hozott érzelmeinknek nem adunk keretet, nem rendszerezzük őket (amit a narratívával tudunk elérni), akkor egy újabb belső konfliktust és érzelmi frusztrációt élhetünk át, ami éppen az ellenkező hatás, mint ami a gyógyító írás eredeti funkciója lenne. Ezt az elméletét a következő ábra segítségével érthetjük meg jobban:

Mi volt előbb, a költő vagy a szomorúság?

Több kutatást is találunk arra vonatkozóan, hogy különbözik-e az írók mentális egészsége a populáció többi tagjáétól. Valóban vannak olyan eredmények, amelyek azt mutatják, hogy az írók gyakrabban küzdenek életük során valamilyen mentális zavarral. Pontosabban a kettő közötti kapcsolat úgy írható le, hogy a művészek, azon belül az írók, és különösen a költők körében találkozhatunk egyre több mentális zavarral, sőt öngyilkossági kísérlettel.

Az okokat keresve olyan megállapításokra juthatunk például, hogy a materiális, objektív, logikus szakmát folytató emberek stabilabb személyiségstruktúrával rendelkezhetnek, míg a szubjektív, emocionálisabb szakmát választók érzelmileg is instabilabbak lehetnek. Egy másik lehetséges magyarázat arra vonatkozik, hogy összefüggések vannak a kreatív produktivitás és az életkor között. A művészek életkoruk korábbi szakaszában vannak „szakmájuk csúcsán” például a tudomány területén dolgozókhoz képest. A költők pedig ugyanígy a regényírókhoz képest. Ezzel párhuzamosan számos mentális zavar – különösen a bipoláris depresszió – a fiatal felnőttkorban alakul ki legkorábban, így ez egy kifejezetten kritikus periódus. Néhány vizsgálat pedig egyező genetikai hátteret tulajdonít a kreativitásnak és bizonyos mentális zavaroknak.

Ezekből a feltételezésekből logikus az a következtetés, hogy maga a mentális állapot eredményezi a versírás iránti „igényt”, a töredezettségével, emocionális telítettségével, sokszor rapszodikusságával együtt. Kaufman felveti azt is – visszatérve a jelentésadás fontosságához –, hogy a költők azért küzdenek gyengébb mentális egészséggel, mert

folyton keresik, de nem találják a dolgok értelmét.

Sőt, ilyen szempontból szerinte még az is jobb, ha egyáltalán nem keressük azt.

A dilemma még mindig fennáll, hogy most akkor a szomorú emberekből lesznek a költők, vagy csak ők azok, akiken nem segített az írás? És az ember azért marad szomorú, mert csak verset ír és nem elbeszélést? Nem evidencia egyik sem, mindenesetre az írás gyógyító hatásáról szóló kutatások az elbeszélés javára hajlanak, és azt talán kijelenthetjük, hogy a költő belső vihara valóban nem feltétlenül csendesedik el az írással.