Bárhol is járunk, bármit is teszünk, ott van bennünk a vágy, hogy elismerjék, szeressék munkánkat, élményeinket, képeinket. Állítólag figyelünk egymásra, a közösségi oldalakon adott lájkok és megosztások legalábbis ezt mutatják. De vajon beszélhetünk-e igazi figyelemről, valódi elismerésről? Hova tűnt az érdeklődés a másik iránt?
A közösségi oldalakon látott aktivitás alapján azt a következtetést vonhatnánk le, hogy figyelemmel vagyunk barátaink, embertársaink iránt. Tudjuk merre járnak, kivel vannak, és szívesen fejezzük ki örömünket, ha valami jó történik velük. Azonban a másik iránti figyelem gyakran megáll egy sekélyes, látszólagos szinten, és a felszínen túli érdeklődésre már se időnk, se energiánk.
„Látod-e még azt amit nézel?...”
És ez nem csak munkahelyeken megfigyelhető jelenség. Új kapcsolatainknál még igyekszünk, de megszokott közegünkben, családunk, barátaink körében annyira lekötnek minket mindennapi problémáink, gondolataink, hogy a beszélgetéseken meg sem halljuk a másik felet. Persze, érdekel bennünket társalgó partnerünk, de amint hosszasabban kezd beszélni a napi élményeiről, egyszer csak azon vesszük észre magunkat, hogy bólogatunk és hümmögünk, de
tulajdonképpen máshol járunk.
Alig várjuk, hogy végre szót kaphassunk, ránk terelődjön a figyelem, és magunkról beszélhessünk. Annyira, hogy sokszor meg se tudjuk várni, amíg a másik fél befejezi a gondolatmenetét, máris a szavába vágunk, és mondjuk a magunkét. Még a segítő szakmában dolgozó kollégáknál, akik minden energiájukkal és figyelmükkel segítik a hozzájuk fordulókat, és a munkájuk során folyamatosan más emberek problémáira fókuszálnak is észrevehető, hogy amint kötetlen, kollegiális beszélgetésbe bonyolódnak, azonnal elkezdenek magukról beszélni. De miért vágyunk ennyire a figyelemre,
miért akarjuk mindenáron elmondani a véleményünket?
Mindenki méltó az elismerésre
Szeretjük azt érezni, hogy gondolataink, tetteink hasznosak, értékesek. Hogy nyomot hagyunk a világban, hogy jelenlétünk nélkülözhetetlen. Hogy kompetensek és sikeresek vagyunk abban, amit csinálunk. Sokak számára megadatik az a lehetőség, hogy munkájuk során megkapják a mindennapi elismerést, a pozitív visszajelzéseket. De mit tehetnek azok, akik számára a mindennapi siker csak vágyálom marad, még akkor is, ha aktívan, és jól vezetik életüket?
Tevékenységi körtől, háttértől függetlenül mindenki érdemes az elismerésre, aki kitartó, aki túl tud lépni a saját határain, aki energiát fektet abba, amit csinál. Még akkor is, ha ezzel nem képes kiemelkedni a tömegből, vagy ha éppen csak teljesíteni tudja az „elvártat”.
Azonban sikerorientált világunkban gyakran
csak az „elsők” kapnak figyelmet.
A gyermeküket egyedül nevelő és közben dolgozó szülők, az elismert művészek mögött álló társak, a szabadidejüket mások megsegítésére szánó ismeretlenek, és még sokan mások, akiknek minden nap újabb kihívást jelent, amit sikerrel visznek végig. Elmarad a dicséret, az elismerés, a figyelem, ami boldogtalanságot, elégedetlenséget, frusztrációt szülhet. Seregnyi bálványt imádunk, követünk, számtalan idegennek szurkolunk, de néha pont azok nem kapják meg a figyelmet, akik a legközelebb állnak hozzánk.
A cikkünk folytatásában a megfelelés kapcsán kitérünk három rosszul rögzült viselkedési formára, majd segítünk, hogyan találhatunk vissza a külső visszajelzésektől a saját belső motivációnkig.
Székács Zsófia tanácsadó pszichológus, tanácsadó szakpszichológus jelölt, a Lisznyai Pszicho Műhely munkatársa.
