„Kapcsolatok” futószalagon – miért hajszoljuk a kalandokat elköteleződés helyett?

Mindannyiunk baráti körében akad egy örök agglegény, aki randit randira halmoz, de alig láthatjuk kétszer ugyanazzal a hölggyel. Egy lány, akit magánéletéről kérdezve szinte soha nem mesél többször ugyanarról a srácról. Egy barát, aki meggyőződéssel vallja, hogy komoly kapcsolatot keresni hiábavaló, érdemesebb inkább kiélvezni a függetlenség nyújtotta lehetőségeket. Esetleg mi magunk vagyunk azok, akik jobb szeretnek belefeledkezni a hódítások izgalmába. Miért választjuk sokan az újabbnál újabb partnerek „elfogyasztását”? Mi az oka, hogy ilyen nehezen tudunk lehorgonyozni? Borbély Lilla tanácsadó- és iskolapszichológus cikke.

Rengeteg cikk foglalkozik a napjainkban jellemző ismerkedési szokásokkal, a párkapcsolati élet nehézségeivel, patológiás mintázataival. A téma talán azért is ilyen felkapott, mert amellett, hogy mindannyiunkat érint a párkapcsolat kérdése, sokunknak okoz nehézséget a stabil kapcsolati élet kialakítása és fenntartása. Az online ismerkedés térhódítása egyszerre könnyítette és nehezítette meg a pártalálást, adott teret a donjuanizmusnak.

Tengernyi lehetséges partner közül válogathatunk, ugyanakkor a modern ismerkedés egyaránt magában hordozza a hirtelen túl nagy lelki mélység megélését és a felszínes, csupán a másik homlokzatára irányuló ismeretszerzés lehetőségét is. A párkeresési szokások és lehetőségek megváltozásával egyre inkább előtérbe kerülnek a rövid, alkalomszerű kapcsolatok.

Élni ezekkel a lehetőségekkel önmagában nem feltétlenül probléma – ugyanakkor érdemes átgondolnunk, hogy okozunk-e a partnerünknek sérülést ezzel –, viszont

túlzott előtérbe kerülése jelezhet a mélyben húzódó megoldatlanságokat.

Sokan kutatták már ennek a gyökerét: az intimitás kerülése, önbizalom- vagy szeretethiány, átélt traumák, rossz párkapcsolati minta elsajátítása és még rengeteg más ok, vagy ezek kombinációja állhat a gyakori partnerváltás mögött. Lehet-e egyszerűsíteni ezt a bonyolult képet? Egzisztenciális pszichológiai szempontból az előbbi felsorolás mögött két meghatározó félelem állhat.

Halál és magány

Freud vezette be a pszichológiai gondolkodásba a szimbólumok fogalmát, rengeteg szexualitással kapcsolatos szimbólumot különböztet meg. Ugyanakkor nagyon is lehetséges, hogy maga a szex is egy szimbólum, bizonyos szorongások esetében helyettesítőként lép fel.

Tudattalan vagy félig-meddig tudatos elakadásaink enyhítésére használjuk.

Egzisztenciális nézőpontból a halálszorongás, illetve az elszigeteltségtől való félelem az, amely nagy hatással lehet a szexuális viselkedésünkre. Létünk végességére sok tapasztalat rádöbbenthet közvetlenül és közvetetten is: az idősödés, a betegségek, szeretteink halála, a balesetek, életünket és biztonságunkat fenyegető traumák, háborúk átélése mind felébresztheti bennünk az elmúlástól való félelmet. Ellen Greenspan súlyos mellrákban szenvedő nőkről készített kutatásában azt fedezte fel, hogy a hasonló életkorú, de egészséges kontrollcsoporthoz képest jóval többször fantáziáltak a szokásostól eltérő szexről. A szex tökéletesen alkalmas figyelemelterelő, egy olyan már-már misztikus külső erő, mely elfeledteti velünk, hogy mi vagyunk saját világunk megteremtői, önmagunk szülőjévé válva felelősséget kell vállalnunk önmagunkért és az életünk alakulásáért. Védőbástya a tudatossággal szemben.

Az elszigeteltség fogalma alatt egzisztenciális nézőpontból mást értünk, mint a köznyelvben. Arra az áthidalhatatlan szakadékra gondolunk, amely köztünk és a többi létező között húzódik: egyedül születünk és egyedül is halunk meg, és tudatunkon sem osztozunk másokkal. A magányosság ilyen nézőpontból megoldhatatlan probléma: csak annyit tehetünk, hogy elfogadjuk, viszont ez

belső erő, stabil identitás és önmagunk értékességének felismerése nélkül nagyon nehéz.

Amennyiben ezt nem tudtuk kifejleszteni magunkban, kézenfekvő kerülőút lehet a szexualitáson, az újabbnál újabb kapcsolatok hajszolásán keresztül enyhíteni szorongásunkon. Hatékony, de tünékeny megoldás ez, hiszen nem beszélhetünk valódi kötődésről, kapcsolódásról és törődésről. Ilyenkor a partner mint eszköz van jelen. Nem ismerjük a másikat, így magunkat sem kell megmutatnunk. A problémát éppen ez jelenti, hogy nem a teljes másikhoz, hanem csak egy részéhez vagyunk képesek kötődni. Fetisizmus esetében például szintén nem a partnerhez, hanem csak valamelyik részéhez (például a cipőjéhez, fehérneműjéhez) áll fenn a kötődés.

Enyhíteni a szorításon

Helytelenítenünk kell tehát azokat a kapcsolatokat, ahol nincs jelen a valódi, mély törődés? Nem tekinthetünk erre csupán úgy, mint egy nem elkötelezett felnőtt döntésre? A válaszok ezekre a kérdésekre morális és etikai jellegűek, melyek világnézetünktől, értékrendünktől függenek. Azonban ha szexualitásunkban csak részleges, funkcionális kötődésre vagyunk hajlandóak, a pszichológia értékes új nézőpontokat adhat, hogy mélyebbre áshassunk. Ha szexuális magatartásunk merev és kizárólagos, az nemcsak mélyebb pszichopatológiára utalhat, hanem magával hozhatja az önmegvetés és a bűntudat érzését is.

Szomorú belegondolni, hogy éppen azok képtelenek az autentikus kapcsolatok kialakítására, akiknek a legnagyobb szükségük lenne annak vigasztalására. A szorongások enyhítésének, és a változás elindításának első lépése, hogy megértsük, mit és miért teszünk másokkal. Azokhoz vonzódunk, akik nyújthatnak nekünk valamit? Mennyit tartunk vissza magunkról? Őszintén figyelünk a másikra? Emellett fel kell tárnunk és bele kell vetnünk magunkat félelmeinkbe: szembesülnünk kell az életünk végességével és magányosságával. Fel kell ismernünk, hogy szorongásainkat mérséklik ugyan az újabb kalandok, de nem szüntetik meg azokat. Az autentikus kapcsolatok felé való fejlődésünkkel nemcsak azt tanuljuk meg, hogy mit nyerünk az intimitással, de azt is felismerjük, mit nem kaphatunk meg másoktól.