Hivatásunk, munkahelyünk megválasztása során egy közösségnek is a tagjává válunk. Szerencsés, ha van egy olyan együttműködő közeg, mely közös célokat fogalmaz meg és akár a szakma egészét is tudja képviselni, annak érdekeivel együtt. Ez azonban nem mindig valósul meg maradéktalanul, hiszen szakmai berkeken belül is felütheti fejét a széthúzás, a nézetek egymásnak feszülése. Interjúnkban Dr. Vizin Gabriellával, klinikai szakpszichológussal, pszichoterapeutával, a Magyar Viselkedés-, Kognitív és Sématerápiás Egyesület elnökségi tagjával beszélgettünk arról, ő hogyan látja a pszichológusok szakmai közösségének jelenlegi helyzetét.

Mi jut eszébe arról, hogy szakmai közösség? Mit jelent ez önnek?

Ha egy szóval lehetne rá válaszolni, akkor azt mondanám, hogy a pszichológusok. Ennél picit szűkebb csoport a klinikai szakpszichológusok, klinikusok, klinikumban tevékenykedők. A klinikumban tevékenykedők talán a pontosabb, mert nagyon sok klinikus nem a klinikumban (állami egészségügyben) dolgozik, hanem magánpraxisban. És akkor talán még egy szűkebb szakmai közeg számomra a pszichoterapeuták közössége, ha pedig ezt is szűkítem, akkor a kognitív viselkedésterápiás szemléletű pszichoterapeuták. Ez az a legszűkebb szakmai közösség, ahol mi, ehhez a közösséghez tartozó szakemberek alapvetően kognitív viselkedésterápiás szemléletű terápiákat végzünk. Klinikai szakpszichológusok és pszichiáterek, valamint más szakorvosok tartoznak ehhez a közösséghez, pszichoterapeuta szakvizsgával, viselkedés-, kognitív és sématerápiás képzettséggel.

Milyen együttműködő szakmai közösségekben vesz részt a munkája során?

Amit mindenképp kiemelnék, az a Magyar Viselkedés-, Kognitív és Sématerápiás Egyesület (VIKOTE). Ennek az Egyesületnek elnökségi tagja is vagyok évek óta és elkötelezett híve ennek a terápiás szemléletnek. Az Egyesület nem csak egy kapcsolódási lehetőség a CBT (kognitív viselkedésterápia) terapeutáknak, hanem nagyon komoly egyesületi élet is zajlik itt. Ez azt jelenti, hogy az Egyesületnek saját Kognitív és Sématerápiás Központja van, ahol pszichoterapeuta szakképzés folyik a jelöltek elméleti és gyakorlati oktatásával. Ezenkívül a Központban nagyon komoly ismeretterjesztő tevékenység, valamint szakmai továbbképzés is zajlik, és ami talán a legfontosabb, hogy mentális zavarokkal küzdő személyek ellátása is történik olyan eszközökkel, amelyek nemzetközi kutatási eredmények szerint bizonyítottan hatékony eljárások nagyon sokféle mentális zavarban. Ehhez az Egyesülethez tartozom én is, ahol kongresszusokat szerveztem évekig, jelenleg oktatok, szupervíziókat tartok és előadássorozatokat szervezek. Alapvető célunk az Egyesületben, hogy a magyar szakmai közösség nyitottá váljon a CBT technikák iránt. A CBT szemlélete és módszerei Nyugat-Európában, vagy az Egyesült Államokban is ismert és elismert számos mentális zavar kezelésében. Nem csak egyszerűen hatékony eljárásokról van szó, hanem mivel rövid, problémaspecifikus, a tünetekre fókuszáló eljárások, ezért költséghatékonyak is. A mentális zavarral küzdők gyógyításában a kognitív szemléletű terápiák (mint amilyen a kognitív viselkedésterápia, a sématerápia, a tudatos jelenlét alapú kognitív terápia, a metakognitív terápia vagy a dialektikus viselkedésterápia is)

olyan bizonyítottan hatékony eljárások, amelyek mellett muszáj érvelnünk, hogy elérhetőek legyenek, hiszen ez egy optimális, költséghatékony út a mentális zavarral küzdő személyek életminőségének javításában.

Ezek a módszerek már hazánkban is elérhetőek, amelyben nagyon sokat köszönhetünk Egyesületünk több tagjának. Ki kell emelnem Tringer László professzor urat, aki évtizedekkel ezelőtt mutatott nyitottságot a CBT szemlélet iránt és iskolateremtőként meghonosította a CBT-t a magyar pszichiátriai ellátásban,  Simon Lajos docens urat, aki jelenleg egyesületünk elnöke, Perczel-Forintos Dóra professzor asszonyt, aki a klinikai szakpszichológusok képzésében helyez komoly hangsúlyt a kognitív szemléletre, valamint Unoka Zsolt docens urat, aki kutatásaival és a sématerápia magyarországi meghonosításával vívott ki elvitathatatlan érdemeket.

Jól értem, hogy ennek a közösség működésének az alapja nagyon teljesítményorientált? Vannak célok, kiadványok, rendezvényszervezés, mindig valami projekten dolgoznak. Vagy mi igazából a közösségi élet alappillére? 

Az az érdekes, hogy ezek közös célok. Éppen ezért az emberi oldal, a kapcsolat, a kötődések legalább annyira fontos tényezők a közösségben, mint az, hogy van egy közös célunk, amit meg szeretnénk valósítani. Szerintem sokkal többről van szó annál, mint, hogy ez egy kizárólagosan teljesítményorientált szerveződés lenne. Különösen hangozhat, de én egy nagy családnak mondanám. Mint látható, sokan vagyunk, akik tényleg a szívünkön viseljük azt, hogy ez a szemlélet valahogyan elnyerje megfelelő helyét itt Magyarországon. Egymáshoz kötődünk, a szemlélethez kötődünk, és hiszünk abban, amit csinálunk. Természetesen van egy közös nyelvezetünk is, a kognitív terápiás nomenklatúra és a kognitív modellek, ami alapján jól értjük egymást.

Egy közös szakmai nyelv minden pszichoterápiás közösségben megjelenik, legyen az analitikus, személyközpontú, vagy bármilyen más szemléletű pszichoterápiás szerveződés. A mi közös nyelvünk a kognitív és sématerápiás nyelvezet.

Egy másik közösséget is említenék, amelynek részese vagyok, ez pedig az ELTE PPK graduális képzése, ahol adjunktusként dolgozom. A klinikai és egészségpszichológia MA szakirány oktatói közössége nagyon jól ismeri egymást és szorosabb emberi kapcsolatok is kialakulhatnak a formális együttműködés mellett. Itt szűkebb értelemben van egy klinikai szakpszichológusok által alkotott közösség, akik mindannyian a klinikai szakirány óráit tartjuk. Ez a mi fő feladatunk. Emiatt nekünk van egy sajátos közösségünk, melyben szintén van egy más típusú nyelvezet. Ebben a közösségben nagyon jól együtt tudunk működni analitikus, kognitív vagy egzisztenciális pszichológiában járatos kollégákkal, soha nem is volt kérdés, hogy elismerjük és mélyen tiszteljük egymás munkáját. A közös kapocs közöttünk a graduális képzésben, hogy mindannyian klinikai szakpszichológusok vagyunk. Ilyen értelemben az ELTE pszichológusai között, a nagy pszichológus közösségen belül mi vagyunk a klinikusok. Ez egy sajátos identitásképző csoportosulás, és ami a szép, hogy irányzattól függetlenül alkotjuk ezt a csoportot, és azt hiszem, nem áll távol a valóságtól, ha azt mondom, mindannyian büszkék vagyunk erre a csoporthoz tartozásunkra.

Az eddigi pályafutása során, vagy akár jelenleg ismer jól működő pszichológus közösségeket?

Ez egy nagyon nehéz kérdés. Azt hiszem, hogy leginkább a képzésekben alakulnak ki viszonylag jól működő szakmai közösségek. Például a klinikai szakképzés évfolyamain, ami egy 4 éves képzés, ott valahogy mindig nagyon jól összekovácsolódik a társaság. Volt már rá példa, hogy annyira összeszokott egy évfolyam, hogy egy csapat körbefutotta a Balatont. Ez több, mint 200 km, és az évfolyam nagy többségének az volt a közös célja, hogy közös edzések és erőfeszítés árán körbe tudják futni csapatként a Balatont. Rendszeresen futottak együtt, összekovácsolódtak, ezáltal ennek a formális közösségnek lett egy informális oldala is. A saját klinikai évfolyamommal, akikkel anno együtt jártam képzésre szintén a mai napig vannak ilyen kapcsolatok, és a mai napig van egyfajta bajtársiasság közöttünk. Amikor valamilyen segítségre van szükségem akár egy teszt, egy kérdőív, akár egy páciens küldése kapcsán, tudom kihez fordulhatok, és ők is ugyanígy fordulhatnak hozzám bármikor. Szakmailag mindenképpen egy nagyon erős támaszt tudunk egymásnak nyújtani, az ilyen típusú közösségek jól tudnak működni.

Ami még hasonlóan jó közösség volt, bár az nem kizárólag pszichológusok közössége, az a Semmelweis Egyetem Pszichiátriai és Pszichoterápiás Klinikáján a Pszichoterápiás osztály szakmai közössége, Dr. Unoka Zsolt vezetésével. Ezen az osztályon több pszichiáter és pszichológus dolgozik együtt, szinte mondhatom, hogy érdemi belső feszültségektől mentesen. Ez nyilván nem azt jelenti, hogy nincsenek konfliktusok, de azokat mindenképp igyekeztünk megoldani. Ennek az osztálynak van egy sajátos közössége, egy sajátos célja és egy olyan szemlélete, amely az elfogadáson, együttérzésen és empátián alapul. Egy igazi pszichoterápiás szemlélet, ami talán természetes is egy jól működő pszichoterápiás osztályon. Noha én magam már nem dolgozom ezen az osztályon, mégis, a mai napig ha bármikor visszamegyek, kvázi barátként fogadnak, ami persze nagyon jól esik. Az osztály sajátos nyelvezetét a sématerápia adja, amely a célokat is meghatározza. Az osztályon elsősorban személyiségzavarral küzdőket látnak el, főleg borderline személyiségzavarral küzdő személyeket, ami sokszor nagyon nehéz érzelmileg, de a terapeuták viszonya egymáshoz nagyon támogató és mindez a páciensek felé is jól érzékelhető. Mindenesetre a közös nyelvezet, a közös célok és a közös értékek jól összekovácsolják azt a maroknyi közösséget, akik ott dolgoznak.

Ezek azok a szakmai közösségek, amiket én magam is átlátok, hiszen tagja voltam vagy vagyok ezeknek. Azt kevésbé látom át, hogy más, jól működő pszichológusi közösségek léteznek-e, valószínű, hogy igen.

Ugyanakkor azt gondolom, hogy sokkal erőteljesebb érdekvédelemre és érdekképviseletre lenne szükségünk.

Klinikusként ez annyiban adott, hogy az Orvosi Kamara tagjai vagyunk, amit én úgy képzelek, hogy egy kis sejtként betagozódtunk egy nagy, szemléletében és céljaiban alapvetően más jellegű szakmai közösségbe, természetesen mindezt abszolút formálisan. Nem látom át, hogy milyen lehet pontosan a kommunikáció a klinikai szakpszichológusok és az orvoskollégák között ebben a szervezetben, és mennyire juthatunk mi, klinikusok valódi érdekképviselethez ilyen módon. Mindazonáltal sokszor szomorúan tapasztalom, hogy a különböző orvosi szakterületek képviselői esetenként fenntartásokkal kezelik a pszichológia létjogosultságát a klinikai ellátásban. Talán a fiatalabb korosztály, akik a biopszichoszociális szemléletet már elsajátították, nyitottabbak a pszichológia iránt, akár a szomatikus betegségekkel küzdő személyek lelki zavarainak felismerésében, a lelki szempontú életminőség javításában, ami, lássuk be, óriási szerepet játszik a testi betegséggel küzdők gyógyulásában, életkilátásaiban, adherenciájában is. Számos kutatási eredmény elérhető ezen a területen, amelyek a pszichológiai beavatkozások létjogosultságát támasztják alá. Hogy mást ne említsek, a depressziós egyének sebgyógyulása műtétek után, vagy ugyancsak a depressziós egyének adherenciája onkológiai betegségek esetén jóval csekélyebb, mint azok között, akik ugyanolyan szomatikus betegséggel küzdenek, de nem depressziósak. A pszichológusok szerepe itt lenne rendkívül fontos és ennek felismerése több szempontból nehezített. Egyrészt, a pszichológiai eszköztárból ilyen esetben az alacsony intenzitású, rövid, költséghatékony beavatkozásokat kellene alkalmaznunk, mint amilyen például a kognitív viselkedésterápia, vagy annak rugalmasan a beteg állapotához igazítható változatai. Másrészt, a pszichológusok kommunikációját ilyen szempontból jó lenne egységesíteni, például az orvosi ellátásban alkalmazható pszichológiai beavatkozások progresszív modelljére alapozva.

Vagyis a sürgető, klinikai szintű zavarok ellátásában muszáj lenne bizonyítottan hatékony, rövid, CBT alapú ellátást biztosítanunk, míg például súlyos traumatizáltság vagy személyiségzavarok esetén lenne helye a hosszabb, feltáró terápiáknak, szemlélettől és irányzattól függetlenül.

Szükség van a klinikai pszichológia megújulására, ami magában foglalja annak az eszköztárnak az ismeretét és alkalmazását a pszichológus kollégák részéről, ami nyilvánvalóvá teszi az orvosok számára a pszichológia létjogosultságát ahhoz, hogy ne csak egyfajta „úri muri”-ként tekintsenek a szakmánkra.

Mit gondol, mivel magyarázható, hogy nincs több ilyen együttműködő szakmai közösség Magyarországon?

Nem csak, hogy nincsen, de ha valamit közösen szeretnénk csinálni, mint például az önálló Pszichológus Kamara – ami szerintem nem ördögtől való ötlet, hogy kialakítsunk egyfajta érdekképviseletet –, az is nagy ellenállásba ütközik. Összeütköznek a különböző érdekek. Hogy ez pontosan miből fakad, azt nem látom át pontosan, de félek, hogy visszavezethető arra az ellenállásra, ami az egyes irányzatok képviselőiben fogalmazódik meg időnként a másik irányzattal szemben. Olyan, mintha a pszichológia egészében megfigyelhető lenne ez a fajta egymásnak feszülés olyan tényezők mentén, amelyek többnyire félreértéseken, tévképzeteken, az ismeretek hiányán alapulnak.

Üdvözítő lenne, ha lehetnének közös céljaink, hiszen nagyon sok területen lenne szükség pszichológus jelenlétre,

amit egyébként a társszakmák el is ismernek, gyakran törvény is előírja, és még sincs jelen elegendő számú pszichológus nagyon sok területen. Elképzelhető, hogy nincs olyan vezető, vagy egy közösség, aki őszintén vállára venné ezt a feladatot, és jól vezetve elérné, hogy kialakulhasson egy együttműködésen alapuló, egymás értékeit elismerő pszichológusközösség. Ebben az esetben, a saját területemen el tudom képzelni, hogy olyan, közös megegyezésen és együttműködés révén kialakított protokollokat lehetne kidolgozni, amely jó iránymutató lehetne a különböző pszichológiai intervenciók alkalmazására különböző lelki nehézségek esetén minden kolléga számára. Ez szerintem jelenleg nagyon hiányzik.

Ha nem lennének anyagi és időbeli korlátok, akkor milyen szakmai közösségekre lenne szükség? Mi lenne az ideális?

Szerintem a kisebb szakmai közösségek jelenleg is megvalósulnak. Akár egy munkahelyhez, egy képzőhelyhez kapcsolódóan. Ugyanakkor azt gondolom, hogy

szükség lenne olyan szakmai közösségre, szakmai háttérszervezetre, amely például a pszichológusok mentálhigiénéjét tűzné ki feladatul,

akár szupervízió, akár esetmegbeszélések formájában. De akár egyéb más olyan tevékenységek szervezése révén, ami a pszichológusok mentálhigiénéjét javítaná, a kiégésüket megelőzné, mert sajnos saját szakmámat tekintve jól látom, hogy a klinikumban nagyon sok kolléga egy ponton túl kifárad, kimerül. Hozzáteszem, joggal, mert nincsenek meg azok az erőforrások, amelyekre szükségünk lenne. Gondolok itt részben az anyagi erőforrásokra, vagy a támogató, mentálhigiénét segítő, kiégést megelőző szakmai közösségekre, egy támogató, biztonságot adó szakmai közéletre és akár a pihenés, rekreáció intézményesített formájára. Nyugat-Európában vagy Kanadában bizonyos időközönként a pszichológusok féléves időszakra elmehetnek pihenni. Egy olyan szakmai érdekképviseletre lenne szükségünk, aki mindezt eléri, megfelelő érvekkel alátámasztja, akár gazdasági érdekeket is szem előtt tartva érvel a mindenkori kormányzat irányába. Ehhez viszont együttműködésre, egymás támogatására, irányzatoktól független közös munkára lenne szükség.

A pszichológia egyes területei között van különbség közösségszervezés kapcsán? Van, ahol könnyebb, van, ahol nehezebb?

Én azt hiszem, hogy a magánszektorban dolgozó szakemberek nincsenek könnyű helyzetben, mert alapvetően magányosan végzik a feladatukat. Ezt a problémát megoldja, ha a rendelőben, ahol dolgoznak, szerveződik egy szakmai közösség, de ha ez nem valósul meg, akkor azt hiszem, eléggé nagy bajban vannak. A klinikumban is megfigyelhető a magányos munkavégzés. Nagyon sok osztályon legfeljebb egy vagy két pszichológus dolgozik, körülöttük mindenki más orvos és egészségügyi szakszemélyzet. Az orvosoknak és a szakszemélyzetnek jóval erősebb, kohezívebb szakmai közösségeik vannak, szemben a pszichológusokkal. A pszichológusok, törvényileg és a jelenleg érvényben lévő szakmai protokollok alapján mellérendelt munkatársai az orvosoknak, ami sok egészségügyi ellátóhelyen valóban megvalósul, de sajnos nagyon sok helyen nem. Amikor ez nem valósulhat meg, akkor a pszichológus előtt két út áll, vagy megpróbál azonosulni az orvosi szereppel és áthágja kompetencia határait, vagy teljesen elmagányosodik. Szerintem a magánszektor van nehéz helyzetben, valamint a klinikum, ami még kevésbé szerencsés közösségépítés terén. Valószínűleg ez az oka, hogy a klinikai szakpszichológus kollégák többségét fenyegeti a kiégés veszélye.

A közösségépítés sikerességének a pszichológustársadalmon belül van hatása a pszichológia megítélésére?

Szerintem óriási hatása lenne, abszolút pozitívabban ítélnék meg a szakmánkat, ha összetartanánk és nem széthúznánk, bizonyos tényezők mentén. A törvény által előírt esetekben egyértelműen tudnánk érvelni amellett, hogy ezen és ezen az ellátóhelyen miért is van szükség pszichológus jelenlétre. Az érdekeit és értékeit jól bemutató, erős szakmai közösségi háttérrel rendelkező pszichológusok, munkájuk, szakmai rátermettségük révén nagyban hozzájárulhatnának a szakmánk össztársadalmi pozitív megítéléséhez. Mindez magában foglalhatja a progresszív modell értelmében azt is, hogy a szomatikus és pszichiátriai ellátás területén is jól strukturált, időhatáros, fókuszált terápiákat tudunk alkalmazni, amely a társszakmák számára is egyértelművé teszi a pszichológusok jelenlétének szükségességét a klinikumban. Természetesen van létjogosultsága a hosszú feltáró terápiáknak is, de nem feltétlenül egy műtéti beavatkozás, vagy más, néhány napos, vagy néhány hetes kórházi tartózkodás esetén. A betegeknek lehetnek lelki problémáik, akár mentális zavaraik is. Ha ezeket szakszerűen kezeljük a saját eszköztárunkkal, a betegek életminősége sok szempontból javulhat, ami közös ügyünk kell, hogy legyen a többi egészségügyi ellátásban tevékenykedő szakemberrel.