Kérj szépen bocsánatot! – A gyermekkori bocsánatkérés pszichológiája

Az őszinte bocsánatkéréssel felelősséget vállalunk viselkedésünkért, értjük és elismerjük a másik fájdalmát és igyekszünk megoldást, gyógyírt is találni rá. Érdemes-e már a gyermekkorban mindezt forszírozni? Tud-e őszinte lenni a gyermeki bocsánatkérés?

Számtalan olyan helyzet adódhat az életünkben, mely során megbántunk valakit. Egészen attól kezdve, hogy véletlenül nekimegyünk valakinek az utcán, odáig, hogy bántó szóval illetünk egy számunkra fontos személyt. A bocsánatkérésünkkel ezeket a helyzeteket igyekezhetünk feloldani, biztosítva a másikat arról, hogy megbántuk tettünket és felelősséget is vállalunk érte. A felelősségvállalás fontos része a felnőtté válásnak, csak egy érett személy képes őszintén reflektálni saját magára, és empatikusan odafordulni a másikhoz. Kell-e mindezt a gyermekeknek is tudnia? A „kérj szépen bocsánatot!” felszólítástól vajon őszinte lesz-e a reakciójuk?

Gyermekkorban a nevelő az, aki megtanítja, hogyan és miért kell elnézést kérni. Ha valamit elrontottunk, kérjünk bocsánatot és bánjuk is meg tettünket.

Bár a nevelői szándék helyes, azonban a gyermekek így sokszor a büntetés elkerülése érdekében kérnek bocsánatot.

Hiszen amint kimondják a varázsszót, úgy válik semmissé a viselkedésük, és a másik fél már nem is haragszik rájuk annyira. Bár sokan felnőttként sem lépnek túl ezen a fázison, érdemes tudni, hogy a bocsánatkérés nem egy eszköz, amivel elérünk egy önös célt, hanem ezáltal éppen mi adunk vele megértést a másiknak.  

De milyen is a jó bocsánatkérés?

Gary Chapman, akinek a nevét a szeretetnyelvek kapcsán ismerhetjük, úgy gondolja, hogy a bocsánatkérésnek is különböző nyelvei vannak. A kiegyensúlyozott kapcsolatok alapja, hogy megismerjük saját és a másik fél bocsánatkérő nyelvét, és helyesen alkalmazzuk azokat. Chapman öt kifejezésmódot különböztet meg, ezek a következők: 

1. A fájdalom kifejezése: "Sajnálom."

Fontos szavakban is kifejeznia fájdalmunkat. Elmondani, hogy mennyire sajnáljuk és bánjuk azt, amit tettünk. Érzelmeinket megfelelően kommunikálva a másik felet biztosítjuk arról, hogy értjük az ő helyzetét és tudjuk, hogy viselkedésünknek milyen következményei vannak.

2. A felelősség vállalása: "Hibáztam."

A felelősség vállalása azt jelenti, hogy a bántalmazó elismeri, beismeri tettét. Tudja, hogy hibázott, és ezt el is mondja a sértett félnek.

3. A kárpótlás: "Mivel tehetném jóvát a történteket?"

A kárpótlás azt a jóvátételt jelenti, amely során teszünk valamit, amivel a megbántott veszteségeit pótolni tudjuk. 

4. Őszinte megbánás: "Ígérem, nem fordul elő többé!"

Felismerni cselekedetünk káros voltát, és változtatni a hozzáállásunkon.

5. Megbocsátás kérése: "Meg tudsz bocsátani?"

A másik fél kezébe tesszük a döntést, a kérdés megválaszolásával dönthet a kapcsolat további kimeneteléről. 

Egy felnőtt kapcsolatban igyekezzünk megismerni a saját és a másik fél bocsánatkérés-nyelvét, és alkalmazzuk az adott helyzetre vonatkozóan.

Ha tudatosítani tudjuk és képesek vagyunk jól használni, alapot adhat egy békés, kiegyensúlyozott kapcsolatnak.

Jogosan gondolhatjuk, hogy gyermekeknél ez a módszer még nem helytálló, azonban a kutatásokból tudjuk, hogy a bocsánatkérésnek és a megbocsátásnak mekkora hatalma van a gyermekeknél is.

Fengling és munkatársai kimutatták, hogy azok a gyerekek, akiknek megbocsátottak nevelőik egy-egy rosszaság, kihágás után, később szignifikánsan nagyobb valószínűséggel mutattak bizalmi viselkedést és pozitív érzelmeket a másik irányába, mint azok, akiknél ez elmaradt. 

De számít-e, ha erőltetik?

Drell és Jaswal kutatása szerint tulajdonképpen mindegy, hogy a gyermek spontán, önmagától kér bocsánatot, vagy a szülő erőlteti rá.

Tévhit az is, hogy ha ráerőltetik a gyerekre, az később agresszióhoz vagy szorongáshoz vezet. Persze a túlságos kontrolltól azért jobb, ha elhatárolódunk, hiszen ha a bocsánatkérés hiánya még büntetéssel is jár, az már kimutatottan negatív érzelmekhez vezet. Az eredmények alapján azonban a kapcsolatot mindkét bocsánatkérés helyreállíthatja: az is, ha a gyermek magától kéri, és az is, ahol a szülő akaratát teljesíti. A gyermekek képesek folytatni a közös játékot, ha a bocsánatkérés megtörtént.

Vegyünk két példát!

Kati a homokozóban rátapos Andris homokvárára. Katira rászól anyukája: azonnal kérj bocsánatot! Kati szófogadóan bocsánatot kér, Andris el is fogadja azt, majd tovább játszanak.

Ugyanebben a homokozóban van Bori is, aki pedig Peti homokvárát rombolta le. Bori magától odamegy Petihez bocsánatot kérni, Peti megbocsát, majd tovább játszanak. 

A leegyszerűsített helyzetekben a közös pont az, hogy bár a játékot képesek folytatni egymással a gyermekek, de sem Andris, sem Peti nem érzi egyenlőnek a helyzetét.

A kutatás kiemeli, hogy az áldozat egyik típusú bocsánatkéréstől sem érzi jobban magát. Tulajdonképpen nem is az a kérdés, hogy melyik a jobb, ha a szülő rávezeti a gyermeket, vagy spontán, magától jön a bocsánatkérés, hanem inkább az, hogy hogyan állítható helyre a sértett érzelemvilága? Erre pedig a jóvátétel a válasz.

Amennyiben a gyermek képes jóvá tenni tetteit, úgy nemcsak a kapcsolat, a közös játék áll helyre, hanem az áldozat is jobban érzi magát. 

A gyermekekkel érdemes beszélgetni a viselkedésükről, a következményekről, hogy empátiával tudjanak mások felé fordulni. De fontos a példamutatás, a bocsánatkérés megtanítása és az is, hogy felismerjék a gyerekek, hogyan tudják jóvá tenni egy balul elsült tettüket. Gary Chapman azt mondta: "Ha a bocsánatkérés életstílussá válna, akkor a kapcsolatok egészségesek maradnának. Az emberek megkapnák a vágyott elfogadást, bátorítást és támogatást."