Kérlek, ne tedd! – Az öngyilkossági kísérletekre adott reakciók sokfélesége

Az elmúlt napokban sajnálatos és elszomorító hírek jelentek meg a médiában, amikor egy öngyilkosságot megkísérlő fiatalt a szemtanúk a segítségnyújtás helyett arra buzdították, hogy ugorjon le a hídról. A serdülőkori öngyilkosság megrázó és tragikus kérdés, melyre méltán kapjuk fel ijedten a fejünket. Az elmúlt napok történései során felmerülő reakciók azonban nem minden esetben fejeztek ki sajnálatot. Cikkünkben az öngyilkossági viselkedésre adott válaszreakciók formáit szemrevételezzük.

„Dögölj meg!”. „Gyerünk, ugorj!”. Ilyen és ehhez hasonló mondatok hagyták el a szemlélődők egyes tagjainak ajkát, akik egy 18 éves fiú vívódását kísérték figyelemmel a Margit hídnál, aki elkeseredettségében és kilátástalanságában majdnem a halált választotta. A jelenlévő szemtanúk némelyike segítő szándék helyett – látszólag az empátia teljes hiányával – embertársuk halálának bekövetkeztét szorgalmazta.

Emellett voltak, akik figyelmen kívül hagyták az esetet, továbbálltak, meg sem próbáltak segíteni. Egyvalaki, egy néhány évvel idősebb fiatalember azonban úgy gondolta, nem hagyhatja szó nélkül a helyzetet, és segítő kezet nyújtott. Vajon biztos volt-e a dolgában? Tudta-e pontosan, hogyan és miként kéne segítenie? A választ nem ismerjük, de korántsem lenne meglepő, ha bizonytalansággal telve úgy érezte volna, nem tudja, hogyan kell jól segíteni.

Mégis, a lehető legjobbat tette: közbelépett!

Segített, méghozzá nem is akárhogyan – ennek köszönhetően pedig többedmagával egy életet mentett meg.

A serdülőkori öngyilkosság sajnos túlságosan gyakori jelenség. A kamaszkor, az ezzel az életszakasszal együttjáró komplex terhek és újonnan jött felelősségek nagyfokú nyomást helyeznek az ifjúság vállára. A serdülőkor terápiájának hivatást szentelő Vikár György korábban összefoglalta, milyen megterhelő tényezőkkel kell szembenéznie a fiatalságnak: a szülőktől való leválástól és elszakadástól kezdve, az útkeresésen és a saját út megtalálásán át, a kamaszoknak számos változás közepette, ingoványos talajon kell alkalmazkodniuk a világhoz.

Nem meglepő, hogy ez a mozgalmas életszakasz nagyfokú lelki megterheléssel is jár, a megfelelő alkalmazkodáshoz pedig lelki rugalmasság, továbbá mind fizikailag, mind érzelmileg kellően támogató közeg is szükséges. Az egyensúly felborulása a belső vívódások felerősödésével járhat, amely akár krízishelyzetbe is sodorhatja a fiatalokat. A serdülőkori öngyilkossági kísérletek gyakran az ehhez hasonló krízisállapotokból, reménytelenségből való menekülés eredményeként merülnek fel.

Az öngyilkosság kérdésköre a mai napig társadalmilag tabusított kérdésnek számít. Az öngyilkosságról gyakran még beszélni is kényelmetlen, a téma elkerülése számos vélt vagy valós indokkal alátámasztott. Nem meglepő tehát, hogy egy éles szuicid helyzetben fogalmunk sem lehet, hogyan segítsünk az éppen veszélyben forgó embertársunkon.

         Miért választjuk a tétlenséget?

Az, hogy egy segítségnyújtást igénylő krízishelyzetben milyen mértékben szándékozunk vagy merünk cselekedni, összetett tényezőkön múlik. Kifejezetten szuicid kísérlet szemtanújaként könnyen érezhetjük magunkat tehetetlennek vagy túlságosan rémültnek ahhoz, hogy habozás nélkül közbeavatkozzunk, és megpróbáljunk segíteni. Ez persze sajnos nem ment fel minket a segítségnyújtás biztosítása vagy megkísérlése alól.

A szociálpszichológia meghatározza az úgynevezett bystander effect-et, azaz a járókelő-effektust. Ennek értelmében

minél többen vannak velünk egyidőben jelen egy kritikus helyzetben, annál kevésbé gondoljuk úgy, hogy nekünk kéne cselekedni, annál kisebb eséllyel nyújtunk mi magunk segítséget.

Hajlamosabbak vagyunk úgy ítélni, hogy majd valaki más lép közbe, és talán eredményesebben is teszi, mint esetlegesen mi magunk.

Az 1964-ben történt gyilkossági eset a járókelő-effektus egyik leghírhedtebb példája, amikor Kitty Genovese a szomszédai tétlenségének eredményeképpen végül a saját lakása előtt vesztette életét a new yorki Queens-ben. Habár számos ember volt szem és fültanúja annak, ahogy a lány az életéért könyörög, senki nem lépett közbe, hogy segítsen, csak amikor már túl késő volt.

2009-ben Dominik Brunner, német üzletember szintén gyilkosság áldozata lett egy müncheni vonatállomáson, amikor egyemberként próbált meg segíteni iskolás gyerekeken, akiket két nagyobb fiatal támadott meg. A környező emberek közül senki nem segített a férfin, aki így a saját életét áldozta fel a gyerekekért, akik szerencsésen megmenekültek a támadástól.

Hogy mi állhat a járókelő-effektus hátterében? Latané és Darley szociálpszichológusok egy ötlépcsős modellben vezették fel a lépéseket, amelyek a segítségnyújtás biztosításához vezethetnek. A szemtanú a kritikus helyzettel való szembesülést követően (1) szükséges, hogy vészhelyzetként azonosítsa a helyzetet (2). Ezt követően erősödhet fel benne a személyes felelősségérzet (3), amelyet ideális esetben a saját rátermettségének felmérése, kompetenciájában való bizodalom megjelenése követ (4), melynek hatására végül meghozza a segítségnyújtásra irányuló tudatos döntést (5).

Ennek értelmében tehát három feltételnek kell teljesülnie a segítségnyújtáshoz: a helyzet konstatálása, annak vészhelyzetként való értelmezése, végül a felelősség magunkra vállalása.

Latané és Darley ezzel egyidőben három meghatározó pszichológiai folyamatot azonosított, amely magát a tényleges segítségnyújtást meghiúsíthatja:

A felelősség megoszlása

Kritikus helyzetben, a körülöttünk lévő emberek hatására könnyen úgy érezhetjük, a ránk háruló felelősség megoszlik, hiszen nem mi vagyunk az egyetlenek, akik látjuk, mi is történik. A felelősségérzet szubjektív felosztása a szemtanúk számával megegyező arányban nő – azaz, minél többen szembesülünk az adott krízishelyzettel, annál nagyobb eséllyel érezzük úgy, hogy kevésbé a mi személyes felelősségünk segítséget nyújtani.

Az értékelés feszültsége

Ez a jelenség arra a félelemre vagy belső feszültségre utal, amit annak kapcsán érezhetünk, hogy mások előtt kell cselekednünk az adott helyzetben. Tarthatunk tőle, hogy a környezetünk negatívan fogja megítélni a viselkedésünket és közbelépésünket, vagy, hogy segítségnyújtás közben nem a megfelelő módon cselekszünk, hibákat ejtünk, vagy akár saját magunk válunk nevetségessé. Ez pedig csökkentheti a segítségnyújtási hajlandóságunkat.

Többszörös (pluralista) tudatlanság

Ez a jelenség arra utal, hogy hajlamosabbak vagyunk a körülöttünk levők látható reakciói alapján megítélni az adott helyzet kritikusságát vagy súlyosságát. Ebből az következik, hogy ha másokról azt olvassuk, hogy a helyzet nem feltétlenül kritikus, akkor mi magunk is kevésbé ítéljük annak. Ha mások sem lépnek közbe, ha látszólag közönyösek maradnak a helyzettel szemben, akkor mi magunk sem gondoljuk úgy, hogy segítséget kellene nyújtanunk az adott helyzetben.

A segítő szándékú viselkedést emellett persze további szociális hatások is gátolhatják. Ilyenek akár a társadalomban betöltött szerepeink vagy, hogy mennyire azonosulunk egy adott csoporttal vagy társadalmi réteggel. Emellett empatikus készségünk, nyitottságunk, önmagunkba vetett hitünk szintén tovább formálja, hogy milyen mértékben mutatunk hajlandóságot a segítségnyújtásra és az úgynevezett proszociális viselkedési megnyilvánulásokra.

         Érzékenység vagy érzéketlenség?

A korábban említett kamaszfiú esete felhívhatja továbbá a figyelmet a szuicidum témakörével kapcsolatos társadalmi érzékenység, illetve érzéketlenség kérdésére is. Maga a tény, hogy a szemtanúk némelyike nemhogy közbe sem avatkozott, hanem még bátorította is a fiút arra, hogy a mélybe vesse magát, joggal veti fel a kérdést: mennyire vagyunk érzékenyek egymás szenvedései iránt?

Vajon milyen késztetések szükségesek ahhoz, hogy embertársát valaki az élete kioltására ösztökélje?

2017-ben Michelle Cartert, a massachusettsi tinédzserlányt emberölés vádjával ítélték el, miután sorozatos üzenetekben az öngyilkosságra biztatta és támogatta egy barátját, Conrad Royt, aki végül valóban az öngyilkosságba menekült. Az eset nagy port kavart maga körül, hiszen annak ellenére, hogy Carter nem volt fizikálisan jelen a kritikus helyzetben, presszionálása és averzív támogatása valószínűsíthetően erős hatást gyakorolhatott az eset kimenetelére.

Kutatási eredmények továbbá azt is igazolják, hogy az öngyilkossággal foglalkozó weboldalakon vagy fórumokon az emberek nagyobb eséllyel találkoznak ösztökélő vagy buzdító tartalmakkal, és nagyobb eséllyel azonosulnak hasonlóan kritikus helyzetben lévő társaikkal, akik ugyanezen az oldalak segítségével keresnek kiutat szenvedéseikből.

A belső vívódások és csendes szenvedések tehát, öngyilkossági krízis esetén, nagyobb eséllyel törnek elő a szemtanúkból is, amelyek averzív módon, kifelé, talán épp a buzdítás vagy bátorítás formájában jelennek meg. Ezen abuzív viselkedésformák mögött meghúzódhatnak traumák, önértékelési problémák vagy antiszociális elemek.  A felsorolt problémákból adódóan pedig a figyelemfelkeltés és a tabuk döngetése szintén élvezetet válthat ki az ily módon megnyilvánuló egyénekben. Mindenesetre, ilyen szempontból feltételezhető, hogy a buzdító saját maga is segítségre szorul.

Ezek persze leginkább feltételezések, és semmi esetre sem mentik fel az ösztökélőt az ilyen jellegű elfogadhatatlan tetteinek súlyossága alól.

         Lehet jól segíteni?

Az első és legfontosabb szempont – legalább próbáljunk meg segíteni! A kritikus és váratlan helyzetekben természetes reakció, ha tehetetlennek érezzük magunkat, vagy úgy gondoljuk, nem lennénk képesek megfelelő módon segíteni. Pedig a legfontosabb, amit tehetünk, ha nem maradunk tétlenek, és egyszerűen közbelépünk.

Mutassunk kellő empátiát. Nem szükséges, hogy az adott helyzetben megértsük vagy kellően átlássuk, miért jut el valaki az öngyilkosság megkísérléséig. Bőven elég, ha elfogadó hozzáállást tanúsítunk az illető szenvedéseire vonatkozóan, ha ítélkezéstől mentes hozzáállással próbálunk meg felé fordulni.

Kifejezett öngyilkossági krízisben fontos, hogy beszéltetéssel és fizikai jelenlétünkkel eltereljük a krízisben lévő figyelmét, amíg a megfelelő segítség meg nem érkezik.

Segítő szándékkal, közbelépéssel megmenthetünk egy életet. Nem szükséges, hogy tökéletesen csináljuk, már maga a cselekvés elég lehet hozzá, hogy megakadályozzuk egy élet elvesztését.