Kintsugi – az aranyragasztás művészetének tanítása hétköznapjaink során

Ahogyan a kintsugiban nemesen fénylő arany ragasztások a kerámiát javítják, úgy a megtört emberi lélek is újjáépíthető, mely során azonban különösen hangsúllyal bír a „javítás” módja.

Ha csupán röviden szeretnénk megfogalmazni, akkor a kintsugi/kincugi nem más, mint a törött kerámiák javításának művészete. Ez a japán művészet azonban sokkal több egy porított arannyal vagy éppen platinával való ragasztásnál és javításnál. Sokkal inkább filozófia, életbölcsesség, tanítás, hiszen a kintsugi a tárgy történeteként kezeli a törést, a sérülést. A felhasznált technika a ragasztással gyógyítja, javítja a hibákat, mégsem próbálja meg elrejteni azokat.

A kintsugi ezáltal igen értékes gondolatot közvetít: elfogadja, sőt, egyenesen szerethetővé teszi a hibásat, a tökéletlent.

Ez az ősi technika több modern művész munkásságánál is a megsemmisülés, a veszteség, egyben pedig az újjászületés lehetőségét is magában foglalja, valamint a folyamatos fejlődés és megújulás lehetőségét is magában rejti.

Életünk során mindannyian találkozunk traumákkal, veszteségekkel, nehéz élethelyzetekkel. Ahogy van der Kolk fogalmaz, testünk is mindent számon tart: a traumatikus tapasztalatok nyomot hagynak az elmében, az érzelmekben, az örömérzés és az intimitás megélésének a minőségében, de még az immunrendszert is befolyásolják. A trauma pedig nem csak azokra van hatással, akik azt átélték, szenvednek tőle, hanem a körülöttük élőkre is. Éppen ezért különösen nagy jelentőséggel bír, hogy egy traumát átélt személy megtalálhassa a gyógyulás útját, és az arannyal ragasztott kerámiához hasonlóan, testben és lélekben megerősödve, a múlt jeleit nem elrejtve, sokkal inkább megmunkálva és gyógyítva egy veszteségből a megerősödés és folyamatos fejlődés lehetőségével élhessen.

Ahogyan a kintsugiban nemesen fénylő arany ragasztások a kerámiát javítják, úgy a megtört emberi lélek is újjáépíthető. Itt különösen hangsúlyos a „javítás” módja, mely folyamat során számos önismeretre tehetünk szert, közben pedig megerősödve, értékesnek és szépnek tudjuk látni azt az embert, akivé e hosszú tanulási folyamat útján válhatunk.

Modern világunkban a kintsugi szép és értékes metafórája személyes fejlődésünknek és gyógyulásunknak, és a pszichológiában is egyre többen utalnak a gondolatmenetére, vagy éppen egészítik ki a hagyományos terápiát kintsugi edény készítésével is. Olyan korban élünk, ahol a legtöbbször az a látszat vesz körül minket, hogy csak a szép és tökéletes a jó, az elfogadható.

A kintsugi viszont megtanítja nekünk, hogy a törékenység és a tökéletlenség is fontos része az életünknek, ahogy annak elfogadása is.

Mindemellett pedig a folyamat részeként mi magunk is kézzelfogható módon, szemléletesen élhetjük meg a sorrendiség és az idő fontosságát: nem szabad kapkodni, hiszen akkor nem tudjuk felkutatni és megtalálni a soron következő részeket. A darabkák megfelelő helyreillesztése is sok türelemmel jár, s amikor a különböző kis részletek a helyükre kerültek, még minidig hátra van az aranyporos, gyógyító ragasztás folyamata. Ezt követően pedig újra türelemmel kell lenni, hogy megszáradhasson a ragasztó, és megszilárduljon munkánk gyümölcse. Tárgyunk pedig csak mindezek után tud új fényében tündökölni, korábbinál is több tartalommal és értékkel megtöltve (eredeti) szerepét újra betölteni.

Kicsit távolabbról szemlélve pedig az egész olyan, mint egy terápiás folyamat.

Semmit sem szabad siettetni, erőltetni. Fontos, hogy minden csak a megfelelő sorrendben és időben történhet.

Ha ezt nem tartjuk szem előtt, felcserélődhetnek, vagy éppen megsérülhetnek a darabok. Idejekorán sem tanácsos a ragasztott egészhez nyúlnunk, hiszen amíg nem szilárdult meg minden, könnyen szétcsúszhatnak a darabkák, és az egész folyamatot az elejéről kell kezdeni a kívánt hatás elérése érdekében.

Mit mutat számunkra ez a művészet?

A legtöbben nem várjuk el, hogy mások tökéletesek legyenek. Ugyanakkor nagy értéknek számít, ha másoknak is fel tudjuk fedni hibáinkat, sebezhetőségünket, régi sérüléseink nyomait és történeteit. Ez kiválóan mutatja, hogy egyrészt mindannyian esendők vagyunk, másrészt viszont kellően erősek is, hogy gyógyítsuk a minket ért testi-lelki sérüléseket, legyen szó a hírnevünkről, testi vagy mentális egészségünkről. Személyes történetünkkel, hibáink, esendőségünk és megerősödésünk megosztásával képessé válunk a mélyebb kölcsönös megértésre, valamint kapcsolataink intimebb, bensőségesebb megélésére.

Minden, amit teszünk, jó és rossz, tanulságként szolgál. Leckéül, még akkor is, ha adott tettünket, döntésünket soha többé nem szeretnénk újra megismételni. Korábbi hibáink későbbi legértékesebb tapasztalatainkká válhatnak, amiket megosztva, saját magunkon kívül, a környezetünk is gazdagodhat és fejlődhet személyes történetünk által.

A dolgok időnként tönkre mehetnek, a helyzet rosszra is fordulhat. Az emberek azonban képesek rá, hogy találékonyságuk, kitartásuk által, a törmelékeket, széthullott cserépdabarabkákat is felhasználva újraépítsék, gyógyítsák magukat. Mindezek segítségével pedig nagy bölcsességre, önismeretre tehetünk szert, s adott helyzetből a legtöbbet kihozni, annak szépségével és összes nehézségével, hibájával együtt.

Összegezve elmondható, tapasztalataink, hibáink felvállalásával tudunk azzá a személlyé válni, aki lenni szeretnénk. Saját belső erőforrásaink sokkal messzebbre képesek vinni minket, mint ahogy azt gondolnánk. Sérüléseink, tökéletlenségeink felvállalásával pedig nem csak mások, hanem saját magunk számára is igazán hitelesek, önazonosak lehetünk, és az arannyal ragasztott edénykéhez hasonlóan, történetünket megmutatva, újult fényben és erőben ragyoghatunk.