Könnyűnek lenni a legnehezebb – a szabadság fojtogató terhe

Nietzsche rendkívüli jelentőséget tulajdonított életművében az „az örök visszatérés” gondolatának. Amit átélünk, már megtörténhetett, egyszer ugyanúgy megismétlődhet, és az ismétlés is ismétlődhet a végtelenségig. Az örök visszatérés világában minden tettre végtelen felelősség nehezedik. Ijesztő elképzelés. Ezért nevezte Nietzsche a legsúlyosabb tehernek (das schwerste Gewicht). Ehhez képest az életünk megdöbbentően könnyűnek tűnhet. De valóban szörnyű a nehéz, és csodálatos a könnyű?

Milan Kundera A lét elviselhetetlen könnyűsége című regénye elején ír Parmenidészről, aki az időszámításunk előtti hatodik században élt és alkotott, és a világot ellentétpárokra osztotta. Fény-sötétség, finomság-durvaság, meleg-hideg, lét-nemlét. Átláthatóságra törekedve, az összekapcsolt fogalmaknak egyik pólusát pozitívnak tartotta (fény, meleg, finomság, lét), míg a másikat negatívnak. Kundera szerint gyerekjátéknak tűnhet az ilyesfajta értékítélet, hiszen a legtöbb ellentétpárral kapcsolatban könnyűszerrel képesek vagyunk megállapítani, melyik a „jó” és melyik a „rossz” oldal. Egyetlen kivétellel:

melyik a pozitív, a nehéz vagy a könnyű?

Parmenidész szerint a könnyű pozitív, a nehéz negatív. Kunderában azonban felmerült, hogy korántsem ilyen egyszerű a helyzet. Szerinte a nehéz-könnyű ellentét a legtitokzatosabb és legsokrétűbb az összes közül.

Mulandóságunk enyhítő körülménye

A legsúlyosabb teher magától értetődően ránk nehezedik, leroskadunk alatta, összenyom. Ez önmagában nem egy túl pozitív kép. Ugyanakkor a teher teljes hiánya azzal jár, hogy az emberi élet elmondhatatlanul könnyűvé válik. Az örök visszatérés gondolata egy újszerű nézőpontból láttatja velünk az eseményeket: mulandóságuk enyhítő körülménye nélkül. A tünékenység ugyanis megakadályoz minket attól, hogy bármilyen ítéletet hozzunk. Hogyan ítélhetnénk el valamit, ami elmúlik? Ebből a perspektívából értelmezve szinte csak félig valóságos, hiszen döntéseink, mozdulataink,

tehát teljes létezésünk szabad, ugyanakkor semmi jelentősége nincs.

Ha az élet egyszeri, akkor tapasztalati úton korlátozottan tökéletesíthető, hiszen bizonyos lehetőségek nem térnek vissza soha. Kundera árnyékhoz hasonlítja, mivel nincs súlya. Mindegy, hogy szörnyű, elborzasztó vagy gyönyörű és magasztos, mert ez a szépség vagy alantasság nem jelent semmit. Az ehhez hasonló gondolatmenetek nehezen megválaszolható kérdésekhez vezetnek minket. Mi a célja az életünknek? Van-e értelme létezésünknek? Az egzisztenciális pszichológia képviselői szerint az ezen való töprengésnek nemcsak filozófiai, hanem önismereti, pszichológiai haszna is lehet.

Szembesülni létünk adottságaival

Irvin D. Yalom, napjaink egyik legismertebb pszichoterapeutája, Egzisztenciális pszichoterápia című könyvében olyan „végső problémákat” mutat be, amelyek pusztán abból fakadnak, hogy emberek vagyunk. Szerinte a következő négy életproblémával, végső aggodalommal kell szembenéznünk: halál, szabadság, elszigeteltség és jelentésnélküliség. A négy közül talán a szabadság az, ami a könnyű vagy nehéz problémakörhöz kapcsolódva a legkevésbé kézenfekvő. A hétköznapokban a szabadság egyértelműen pozitív értelmezési keretben szokott megjelenni. Narratívánk szerint a történelem sem más, mint az emberiség szabadságvágyának és szabadságharcainak krónikája. Hogyan válhat mégis problémává?

Egzisztenciális értelemben a szabadság a külső struktúra hiányát jelenti.

Bármennyire is szeretnénk hinni, a minket körülvevő világ nem rendelkezik kiszámíthatóan stabil belső szerkezettel vagy struktúrával. Saját világunk megkonstruálásának szabadsága ilyesformán nemcsak lehetőség, hanem egyszersmind teher is. A biztonság utáni vágy és a kiszámíthatatlanság közötti feszültség kulcsfontosságú egzisztenciális dinamika. Nagyon sok esetben nem vagyunk képesek befolyásolni, ami velünk történik. Ugyanakkor mégis felelősek vagyunk választásainkért, tetteinkért, életvitelünkért. Ez egyben a nézőpontválasztás szabadsága. Nem mindig vagyunk hatással arra, ami velünk történik, de mindig mi döntjük el, hogyan értelmezzük a velünk történt dolgokat. Öntudatlanul vagy tudatosan, de mi felelünk a tapasztalatainkért. Yalom szerint létünk adottságainak természete elmélyült önelemzéssel tárható fel. Ha zárójelbe tudjuk tenni a hétköznapi világot, elgondolkodunk a világban elfoglalt helyünkről, korlátainkról és lehetőségeinkről, eljuthatunk egy területre, ami minden másnak az alapja.