Konzervativizmus a politikai pszichológia szemszögéből

A '30-as évek politikai radikalizálódása és a második világháború katasztrófája alapozta meg a szociálpszichológia érdeklődését a szélsőséges jobboldali orientáció vizsgálatával kapcsolatban. A kutatások első hulláma még ellentmondást nem tűrően társította a fasizmus és konzervativizmus fogalmát, és évtizedek kellettek, mire objektívebb elméletek születtek a konzervatív ideológiát illetően. A politikai pszichológia egyik fő célkitűzése megfogalmazni, hogy miért érezzük magunkénak valamely ideológiát, milyen lélektani alapja van politikai vonzalmunknak. 

A konzervativizmus mint politikai eszme a liberalizmus bírálataként, kritikájaként látta meg a napvilágot, a francia forradalom után. Különösképpen elvetette magát a forradalmat és az azt követő jakobinus diktatúrát, az egyéni szabadságot mint a mindentől való elvont szabadosságot, a piacközpontú társadalomfelfogást, a társadalmi egyenlőségek előtérbe helyezését, tehát a szocialisztikus eszméket és ideológiákat és en bloc mindenféle újszerű ideológia elterjedését. Önmagát tehát mereven eszmének és nem ideológiának tünteti fel, hiszen az ideológiák a liberális és szocialista felfogást képviselik, és az innen fakadó aktív-progresszív, utópisztikus gondolatrendszer alapjaiban nem egyeztethető össze a hagyománytisztelő-gyakorlatias konzervatív felfogással. A dichotóm felfogás eredményeként kell megmaradniuk az előítéleteknek is a konzervatív világnézetben, hiszen azok a tudás, megértés, érzés és hagyomány útján egyben gondolkodásmódként funkcionálnak. Így az élőítélet nem más, mint a helyes ösvényt jelölő jelzés, mely visszatartja az embert a kétkedéstől, a döntésképtelenségtől. Összességében pedig elmondható, hogy a legfontosabb cél a rend és a harmónia fenntartása, a tekintély és a hagyományok tisztelete, ebből adódóan a hierarchia fenntartása és így a változások elkerülése  (Bihari, 2013).

A konzervativizmus korai, pszichológiai szempontú megközelítései

A szociálpszichológia egyik nagy vívmánya, hogy a filozófiai rétegeken túl, megszólítva az embert a társadalomban, absztraktabb formákban, ún. szociális reprezentációkban is képes narratíváját megfogalmazni. Mint minden komplex társas reprezentációnak, úgy a politikai konzervativizmusnak is van egy szilárd központi része, és van egy ehhez a részhez kapcsolódó – a történelmi koroktól is függő – periférikus, asszociációkkal teli része. A központi rész az, ami összekapcsolódik bizonyos társas, motivációs és kognitív, tehát pszichológiai szükségletekkel (Jost és munkatársai, 2003).

Azonban hosszú út vezetett a fentebb citált korszakalkotó elmélet megfogalmazásáig.

Adorno és munkatársai (1950) a frankfurti iskola szellemi örököseiként és a II. világháborút követő atmoszférában alkották meg a jobboldali tekintélyelvűség elméletét. A marxista-freudista szellemben fogant elmélet szerint a nehéz időkben előretörő szigorúbb gyermeknevelési szokások következményeként alakult ki a tekintély idealizálása iránti igény, és ezzel egyidejűleg a társadalmi bűnbakkeresés és a normaszegők büntetése iránti fokozott igény. Ez a felfogás a szorongást állítja előtérbe és még démonizálja a jobboldali beállítódást, illetve tisztán személyiségfejlődési (pszichoanalitikus) irányból igyekezett megválaszolni a felmerülő kérdést: hogyan győzedelmeskedhetett Németországban a fasizmus, ráadásul pont a munkásosztály részvételével?

A fasizmusra utaló kezdőbetűvel ellátott mérőeszköz (F-skála) a tekintélyelvű személyiségjegyeket és szélsőséges jobboldali nézeteket összemosta. Hamar megjelentek azonban a kritikai bírálatok. „A tekintélyelvűség mutatóiként olyan társas jellemzők is rossz fénybe kerültek, mint a konvencionális külső megjelenés, a társadalmi elvárásoknak megfelelő társas viselkedés, a szülők és az idősek tisztelete – azaz a kulturálisan normatív mentalitás és viselkedés alapjellemzői.″ (Szokolszky, 2015)

A fasiszta ideológia történelmi, társadalmi és gazdasági okainak figyelmen kívül hagyása mellett súlyos részrehajlás volt megfeledkezni a baloldali tekintélyelvűség létezéséről. Ezt felismerve fogalmazta meg elméletét Rokeach, (1960) aki kifejtette, hogy a dogmatikus vagy zárt gondolkodás a korábbi feltételezésekkel ellentétben, nem csak a szorongáscsökkentés eszköze lehet, és a már megismert és uralkodó ideológia fenntartására ösztönöz, így nem csak a jobboldali konzervativizmust, de helyzettől függően a baloldali-liberális ideológia fenntartását is támogatja.

Tekintélyelvű nézeteket azonban ugyanúgy csak konzervatív személyeknél tudtak mérni,

a baloldali tekintélyelvűség, mint fogalom ismét eltűnt. Azonban észrevehetően elindult a téma kevésbé szélsőséges értelmezése is. Wilson és Patterson (1968) már úgy fogalmaz: „a tekintélyelvűség nem egyéb, mint a konzervativizmus általánosabb faktorának egyik megnyilvánulása.” (Wilson és Patterson, 1968; idézi Jost, 2003, 545.o.)

A konzervativizmus mozgatójaként inkább érzelmi és motivációs gyökereket feltételezett Wilson (1973). Elmélete szerint a konzervatív világnézet kialakulása mögött a félelem és a szorongás keresendő. A fenyegetés és a bizonytalanság forrása lehet a halál, a külföldiek, a komplexitás, a kétértelműség vagy a társadalmi változás, az erre adott reakciók közt pedig például az etnocentrizmus, a tekintélyelvűség, a konformizmus vagy a konvencionalizmus. Így, a konzervatív attitűdök tulajdonképpen énvédő hatásúak, melyek a bizonytalanságérzet és/vagy az kisebbrendűség érzet tompítására alkalmasak.

A konzervativizmus modern pszichológiai megközelítései

Ahogy az analitikus elméletek lassan átadták a pszichológia palettáján a helyüket a kognitív megközelítésnek, úgy kerültek a szociálpszichológia homlokterébe is a kognitív nézőpont megfigyelései és elméletei.

Kruglanski (1989) laikus megismerés elmélete szerint az ember motivált információkeresés révén szerzi tudását és alakítja hiedelemrendszerét. Az elmélet szerint a kognitív pszichológiából ismert hipotézisalkotás és tesztelés folyamataként megy végbe a tudás kiépítése, melyet nagyban befolyásol az információ elérhetősége és hozzáférhetősége. A tudás és hiedelemrendszer kiépítése tehát komplex folyamat, mely jelentős megismerési motivációt és mentális erőfeszítést igényel. Összességében az egyén célja az, hogy ne maradjon bizonytalan az információtengerben, hanem stabil álláspontot tudjon kialakítani. A bizonytalanságot kerülő, gyorsan dönteni akaró, döntését nem könnyen megváltoztató személyek vonásai pedig a konzervatív orientációval mutattak együttjárást. Az így megkonstruált, ún. magas zárás iránti igénnyel rendelkező egyének kedvezőbben fogadnak olyan tartalmakat, amelyek a renddel, stabilitással, egyértelműséggel hozhatók összefüggésbe, szemben az olyanokkal, amelyek a kétértelműséget és a változatosságot hordozzák magukban (Kruglanski, 2005).

A terror vagy rettegéskezelés elmélete szerint a konzervatív egyén motivált, hogy értelmet adjon a világnak, a létezésnek és megküzdjön az egzisztenciális kihívásokkal, így csökkentve a halandóság érzetéből keletkező szorongást. Ha az egyének számára hozzáférhetővé válik halandó mivoltuk, akkor hajlamosak erőteljesebben igazolni világképüket és egyidejűleg más világképek, alternatívák leértékelésére, sőt ezek büntetésére is. Így a társadalmi intolerancia sem egyéb, mint a saját világképet megerősítő, szorongáscsökkentő eszköz (Greenberg és munkatársai, 1986, 1990,1992; idézi Jost, 2003). Félelmeink pedig igazolhatóan konzervatív válaszokat hívnak elő ősi reflexekre épülő agyunkból.

A kognitív megközelítéseket kiegészítve, a '90-as években megismerhettünk olyan társadalmi-politikai alapokon nyugvó elméleteket, melyek egésszé tették a konzervativizmus kapcsán felépített gondolatiságot.

Ilyen például a szociális dominancia elmélete, ami a politikai konzervativizmus társadalmi hierarchiaerősítő jellegét hangsúlyozza. Az egyes csoportoknak, hogy legitimálják más csoportok feletti hatalmukat, ideológiákra van szükségük.

Ezek az ideológiák jellegükből adódóan csak konzervatívak lehetnek,

hiszen a status quo megőrzését, és így a társadalmi változások megakadályozását támogatják (Sidanius és Pratto, 1999). Jost én Banaji (1994) rendszerigazolás elmélete magyarázatot nyújt arra az – eddigiek alapján paradoxnak tűnő – jelenségre, mikor is a társadalom túlnyomó része motivált arra, hogy státuszától függetlenül igazolja a status quót, és így legitimizálja a rendszert. Ez az elmélet leginkább a kognitív disszonancia redukció (Festinger, 1957) logikájára épít. A disszonancia csökkentésére a megfelelő módszer a rendszer és a csoportok közti különbség elfogadása. Összhangban a társas identitás elméletével (Tajfel és Turner, 1979) az alacsonyabb státuszú csoportok akkor fogadják el helyzetüket, ha a hierarchiát biztosító rendszert legitimnek észlelik. A rendszerigazolás elmélete szerint ezek a csoportok aktív résztvevői a csoportközi különbségek fenntartásának, főleg bizonytalan helyzetekben.

Jost és munkatársai (2003) motivált társas megközelítésű elméleti rendszere lehetővé teszi az eddig felsorolt motívumok összeegyeztetését. Érvelésük szerint a politikai konzervativizmus kialakulásához az eddig részletezett motívumok mind hozzájárulnak. Közös ezekben a motívumokban, hogy szinte kivétel nélkül a félelem és a bizonytalanság csökkentésében van szerepük, e közös tényezők pedig vitathatatlanul kapcsolódnak

a változással szembeni ellenálláshoz és a társadalmi egyenlőtlenség elfogadásához.

Feltételezték tehát, hogy a konzervativizmus, mint motivált társas megismerési folyamat összefügg például a merev gondolkodással, a kétértelműséggel és bizonytalansággal szembeni intoleranciával, az alacsonyabb kognitív komplexitással, a rend és struktúra iránti igénnyel valamint a status quo fenntartásával.

A közel 23 ezer egyedi mintát alapul vevő meta-analízis eredményei nagy hatással voltak a későbbi kutatásokra, de nem tudta elengedni a korábbi évtizedek ideológiai elfogultságát. A pszichológia erősen átpolitizált szegmensében mérhető az elfogultság a konzervatívokkal szemben (Nickerson, 1998; idézi Szokolszky, 2015).

A konzervatív és liberális ideológiát megfejteni kívánó legújabb elmélet igen egyszerű és befogadható megoldást kínál. A két szekértábor úgy néz ki, hogy öt morális érték mentén választható szét. Míg a liberálisok a méltányosság és károkozás elkerülésének elkötelezettjei, addig a konzervatívok a csoporthűséget, a tekintély elfogadását és az erkölcsös életet preferálják (Graham, Haidt és Nosek, 2009).

És ki tudja, lehet, hogy génjeinkbe van írva hitvallásunk?