„Szívesen mozdulna, de nem bír. Szívesen kiáltana, de felesleges. Senki se hallja. Hová tűnt hirtelen mindenki? Engem itt hagytak? Azért hagytak itt, mert nem vagyok szerethető? Nem vagyok elég jó?”
„Egy üvegfalon keresztül látom a világot. Akarnék nyúlni, hogy megérintselek, de csak hűvös anyagot tapintok. Elhatároztam, hogy már nem is fogok próbálkozni. Soha többé. Akkor sem, amikor már itt leszel, és a karodban tartasz, megérintesz, meghallod a sírásom, és reagálsz rám. Mert ki tudja, mikor veszítelek el megint. Inkább maradok az üvegfalam mögött. Ott biztonság van, ott már többé nem bánthatsz meg.”
Elszakítva a külvilágtól
Több, mint 100 éve az inkubátor rengeteg koraszülött baba életét menti meg. Arról azonban kevés szó esik, hogy az inkubátoros babák milyen traumát élnek át, míg az életükért küzdenek, elszakítva a világtól, az anyjuktól, az érintésektől, hangoktól, szavaktól.
Kutatások tömkelege foglalkozik azzal, hogy a születés utáni első benyomások mennyire fontosak a személyiség kialakulásában.
Gondoljon bele, hogy normál esetben, miután kis jövevényként megérkezik édesanyja biztonságot adó, meleg, tápláló hasából, egy zord, hideg, szükségeket támasztó világban találja magát. Visszavágyik a meleg, biztonságos helyre, és miután édesanyja testéhez érhet, valamennyire ismét részesülhet abban a megnyugtató érzésben, hogy anya ott van.
De mi van akkor, ha ez nem adatik meg? Rendben, hogy az inkubátor a túlélést szolgálja, és igen, szükség van rá. A lélek mélyén viszont megtörténik ennek a helyzetnek a megélése, amire az ember tudat alatt egész életében emlékezni fog, és
ez az emlék kihathat az ember viselkedésére, érzésvilágára.
A legalapvetőbb mozzanat, ami ilyenkor lejátszódik a lélekben, az az ősbizalom elvesztése. Bizalom másokban, bizalom magamban, bizalom az életben.
Amikor az alapbizalmatlanság kialakul
Bármilyen, anyától való hosszabb (pár nap vagy több) elszakadás esetén (pl. betegség, kórház), kialakul ez az alapbizalmatlanság, ami a jellemet is úgy formálja, hogy az átélő nem fog tudni egészséges módon kötődni embertársaihoz. Mindenkinél más mértékben károsulhat ez a képesség, többek között az elszakadás hosszától is függően.
Ilyenkor az anyával való kapcsolat is sérülhet. Az elszakított gyerekben maradhat egy „tüske”, az édesanyjával kapcsolatban, ami nehezen megfogalmazható és megfogható, még akkor is, ha a viszonyuk később jó lesz.
Az inkubátoros érzésvilág is megmaradhat, olyan módon, mintha az embert mindig üvegfal venné körül. Nehezen jutnak el az információk, nehéz kapcsolódni másokhoz.
Gyakori, hogy az elszakított gyereknek alacsony lesz az önbizalma, megélheti, hogy ő bizony „nem jó”, nem kell senkinek.
A lélek furcsa logikával rendelkezik,
az elhagyatást belül mélyen így magyarázza meg magának. Könnyen előfordulhat, hogy felnőttként a személyiség mindig tökéletességre fog törekedni, a személy maximalista lesz, mondván, nehogy még egyszer megismétlődjön, hogy ő „nem elég jó”. Mert akkor az is megtörténhet, hogy magára marad, mint akkor régen.
Mit csináljunk, ha magunkra ismertünk?
Ha magára ismert, az a jó hírem, hogy megtette az első lépést: beazonosította, tudatosította, hogy ez Önt érintheti.
Megteheti, hogy homokba dugja a fejét, és ugyanúgy él, mint eddig: megmaradhatnak kapcsolati, párkapcsolati problémái, ráfoghatja arra, hogy Ön ilyen, és kész. Vagy dönthet úgy is, hogy kezébe veszi az irányítást, és erőt kovácsol hátrányából!
Ha úgy érzi, mélyebben is foglalkozna ezzel a témával, leginkább olyan technikákat javaslok, amelyek vagy érintéssel, vagy módosult tudatállapottal dolgoznak. Mivel a trauma is olyan időszakban történt, amikor még a beszédnek nem volt szerepe, ezek a módszerek tudják leginkább felszínre hozni, és enyhíteni a történet súlyát. Fel lehet dolgozni ezeket az érzéseket szakember segítségével, jobban fog tudni kapcsolódni másokhoz, olyan életet élhet, amilyenre vágyik!
