Látom az arcod – tudom mit érzel?

Érzelmeink nap mint nap befolyásolják jóllétünket, emberi kapcsolatainkat. Neveltetésünk és személyiségünk egyaránt meghatározzák, hogy milyen a viszonyunk az egyes affektív állapotokkal. De vajon számít-e ebben, hogy a világ mely pontjára születtünk? A különböző kultúrákban ugyanolyanok az emberi érzelmek? Lehet, hogy máshogyan éljük meg, vagy fejezzük ki őket? Cikkünkben ezekre a kérdésekre keressük a választ.

Érzelmeink több összetevőből állnak, mint például a vegetatív (testi-zsigeri) változások, maga a szubjektív élmény, az érzelmi kifejezés, a kognitív kiértékelés vagy cselekvéses tendenciák – ezek pedig kölcsönösen hatnak is egymásra! Naponta többször akár szavakba is öntjük, vagy egyszerűen „kiül az arcunkra” az, amit ott legbelül érzünk.

Az érzelmi kifejezés az érzelmi élményt kommunikáló vagy szimbolizáló, verbális vagy non-verbális viselkedés.

Ezt általában tudjuk szabályozni, de lehet tudatos és nem tudatos is. Az érzelemszabályozás fontos része, mely egészségünkre is hatással lehet. A „nem-kifejezés” pedig csupán a kifejezés hiányát jelenti, ám ettől a mögöttes érzelem még ugyanúgy ott lehet. Előfordulhat az is, hogy erős érzelmet mutatunk, de közben alig éljük azt át. A hétköznapokban az érzelemkifejezés által is szabályozzuk kapcsolatainkat, elmondjuk vágyainkat, megosztjuk élményeinket stb. Ezeken túl szervezetünket fiziológiailag is felkészítjük a cselekvésre (például felgyorsul a szívritmus, végtagokba áramlik a vér).

Léteznek alapérzelmek?

Darwin (1872) volt az első, aki az érzelmek univerzalitása mellett állt ki. A témakör feltérképezésére az 1960-as évektől kezdődtek a kutatások, Carroll Izard és Paul Ekman által, Silvan Tomkins támogatásával. Kultúrközi vizsgálataikban a különböző kontinenseken élők mind hasonló arányban és módon ismerték fel az érzelmeket. Ki kellett zárni azonban, hogy nem a tanulás hatásai állnak az egyforma kifejezések mögött, vagyis nem filmekből, magazinokból vagy egymástól tanulják a különböző kultúrákban élő emberek az érzelmek kifejezését. Így tehát civilizációval nem érintkező kultúrákat is megvizsgáltak, mint például a pápua új-guineai fore népcsoport tagjait, ám ők is pontosan megítéltek hat érzelemkifejezést, holott korábban nem láttak fehér embert ilyen arckifejezésekkel.

Az univerzalitás további bizonyítéka, hogy a vakon és siketen születettek alapvető érzelmeiket nagyon hasonlóan fejezik ki,

mint az egészségesek (esetleg nem annyira kifinomultan), és testtartásuk, mimikájuk is ezt mutatja. Érdekesek továbbá Meltzoff és Moore vizsgálatai is, miszerint 12-21 napos újszülöttek már képesek utánozni gesztusokat és arckifejezéseket is. Ez azt jelenti, hogy az érzelmek kifejezéséhez szükséges mozgásmintázatok (gesztusok és arckifejezések) biológiailag meghatározottak, velünk születettek. Ekman és munkatársai először hat, majd a későbbiekben hét érzelem kifejezésében találtak kultúrákon átívelő hasonlóságot. Ezek a harag, a megvetés, az undor, a félelem, az öröm, a szomorúság és a meglepődés.

Ekman és Friesen éveken át együtt dolgoztak, feltérképeztek 23 pár arcizmot, ezek mozgását és kombinációit, majd megalkották az Arctevékenység-kódoló Rendszert is (FACS: Facial Action Coding System), mellyel precízen leírhatóvá váltak az arckifejezések, és megkülönböztethetőek az igazi és a színlelt érzelmek. Ekman ezek után alkotta meg az ún. mikrokifejezések fogalmát (makrokifejezések mellett), melyek olyan árulkodó jelek, amik a másodperc tört részéig tartanak csupán és nem rejthetőek el akaratlagosan.

Kultúrafüggő az érzelemkifejezés?

Az alapérzelmek univerzalitása mellett azonban kutatások bizonyítják, hogy ezek kimutatásában találhatunk kultúrközi eltéréseket – szabályoknak, tanulási folyamatoknak eredményeként. Már kisfiúk és kislányok nevelésében is különbség van, ahogy szüleik az érzelmekhez való viszonyulásukban nevelik őket. A szocializáció során már korán elsajátítjuk, hogy bizonyos emberek között, illetve különféle környezetben egyes érzelmeket kimutathatunk, míg másokat nem, és az is előfordulhat, hogy mást kell mutatnunk. Ekman szerint négy technika segíti ezeket. Az intenzitáscsökkentés, vagyis kevésbé heves érzelmet mutatunk, mint amit esetleg érzünk. Ilyen, amikor az év végi fizetési bónuszra illedelmes mosollyal reagálunk. Az intenzitásnövelés, az előbbi ellenkezője: például egy színdarab hosszas dicsérete a színész felé, még ha azt nem is találtuk olyan nagyszerűnek. A semlegességmutatás, amikor azt kommunikáljuk, hogy látszólag nem érint meg minket az adott helyzet. Ilyen, amikor megbántanak, de ezt nem szeretnénk kimutatni. A maszkolás pedig az, amikor valamilyen más érzelemmel fedjük el, amit valójában érzünk belül: vendégségben „jóízűen” esszük meg a vacsorát, holott nem is ízlik egyáltalán az étel.

A kulturális pszichológia területéről Markus és Kitayama neve említendő, akik kétféle énfelfogást állítanak szembe. A nyugati kultúrákban hangsúlyosabb a független, másoktól elkülönülő én, akinek fontos saját autonómiája, és egyediségének kifejezése (például érzelmei segítségével). Ezzel szemben a nem nyugati kultúrákban, mint például Kelet-Ázsiában, az emberek egymáshoz kapcsolódását helyezik előtérbe, és a normák a kölcsönös függőség fenntartását hangsúlyozzák. Éppen ezért előfordulhat, hogy a keleti kultúrákban a harmónia fenntartásának érdekében kevésbé fejeznek ki bizonyos érzelmeket. Egy kutatás során amerikai és japán diákoknak mutattak stresszkeltő filmeket. Amikor a diákok egyedül moziztak, az arcukra egyformán kiült a félelem vagy az undor érzése, ám amikor egy kísérletvezető is bent volt a szobában, a japán diákok inkább mosollyal reagáltak. Ehhez hozzátartozik, hogy Japánban a negatív érzelmeket mosollyal fedik el a hierarchiában magasabb rangú személy társaságában. Azt is tudjuk azonban, hogy amikor az ázsiai résztvevők esetleg kevesebb érzelmet fejeztek ki a kísérletek során, fiziológiai reakcióikban nem feltétlenül különböztek, ami arra utal, hogy az érzelem azon aspektusai, melyek mások előtt rejtve maradnak (izzadás, bőrellenállás stb.) kevésbé befolyásoltak kulturális tanulás által. Összességében elmondható, hogy az érzelmek összetett folyamatok, és kimutatásukat az egyéni eltérések mellett normák is szabályozzák, melyek kultúránként változnak.