A kilencvenes években egy meglepő kutatási eredményre jutottak amerikai pszichológusok. Arról kérdezték az embereket, hogy mit bántak meg leginkább az életükben. A válaszok alapján sokkal jobban sajnáljuk azokat a dolgokat, amiket nem tettünk meg, mint amiket igen. Az akkori vizsgálatot vezető egyik pszichológus egy friss kutatásban tovább árnyalja a képet. Kíváncsi volt, hogy megbánásaink inkább cselekvésből vagy tétlenségből fakadnak. Az eredmények alapján a vágyott, ideális énünk erősen befolyásolja, hogy mit bánunk meg életünkben!
A kutatásban a csalódásokat két csoportba osztották, attól függően, hogy az ideális énképhez vagy az elvárt, úgymond megérdemelt énképhez kapcsolódnak. Bár mind a kettő egyfajta meg nem valósult verziója saját magunknak, mégis jól elkülöníthetők egymástól. Nem újdonság, hogy ugyan egyszeriek és megismételhetetlenek vagyunk, saját magunkról alkotott énképünk összetettebb ennél. Tory Higgins selfdiszkrepancia-elmélete alapján énképünk három tartományra oszlik. A valóságos énkép azokat a tulajdonságokat tartalmazza, amikkel ténylegesen rendelkezünk. Az ideális énkép azokat a jellemzőket képviseli, amikkel rendelkezni szeretnénk, míg az elvárt énkép azokat, amikkel rendelkeznünk kellene. Ezek alapján az ideális énkép csalódásai ahhoz kapcsolódnak, hogy
nem váltunk azzá, akivé szerettünk volna.
Olyan célok, álmok és ambíciók tartoznak ide, amiket saját magunk elé állítottunk. Az elvárt énkép ezzel szemben sokkal inkább azt a személyt takarja, akivé válnunk kellett volna képességeink és kötelezettségeink alapján. Az idevágó megbánásaink abból fakadnak, hogy nem feleltünk meg saját szabályainknak vagy mások velünk szembeni elvárásainak.
Jobban bánjuk elveszett álmainkat, mint a be nem teljesített lehetőségeket
A vizsgálat során a résztvevők 72 százaléka inkább az ideális énképükhöz kapcsolódó csalódásokat sajnálta, az elvár énképhez köthető megbánások 28 százalékával szemben. Amikor arra kérték őket, hogy életük legnagyobb csalódását nevezzék meg, a vizsgálati személyek 76 százaléka említett olyan megbánást, ami az ideális énképük be nem teljesüléséhez kapcsolódott.
A kutatás vezetői azt feltételezték, hogy azért hangsúlyosabbak az ideális énképünk csalódásai, mert – az elvárt énképünkkel szemben – ezekben az esetekben kevésbé vagyunk hajlamosak gyakorlati és pszichológiai lépéseket tenni a kudarc feldolgozására. Elképzelt események kapcsán kérdezték a résztvevőket, mikor, hogyan próbálnák oldani a bűntudatukat. Az ideális énképhez kapcsolódóan olyan helyzetbe képzelték magukat, amikor elengedték álmaikat vagy meg sem próbálták beteljesíteni romantikus vonzalmukat valaki iránt. Az elvárt énkép esetében például haldokló rokonunk meglátogatásának elmulasztását vagy saját hűtlenségüket kellett elképzelniük. Az emberek többsége inkább
akkor fordította cselekvésbe bűntudatát, ha az kézzelfogható dologhoz kötődött.
Így tehát a második esetben igyekeztek a helyezt vagy viselkedésük megváltoztatásával, esetleg megküzdési módszerekkel visszaszorítani bánatukat, míg az első esetben nem is igazán próbálkoztak a csalódás érzésének elmulasztásával.
Miért fontos az énkép?
Gyakran tapasztaljuk a hétköznapokban, hogy egy személy hiába van a környezete által elismerve, nem érzi úgy, hogy valóban sikeres lenne. Sőt egyenesen attól fél, hogy kudarcot vall vagy nem felel meg az elvárásoknak. Az, ahogyan látjuk magunkat, nem csupán objektív eredményeken és külső visszajelzéseken vagy eseményeken nyugszik. Önértékelésünk attól is függ, hogy mindezeket hogyan reprezentáljuk magunk felé.
Ha nagy eltérést tapasztalunk az énképeink között, az kellemetlen érzéssel jár.
Tudjuk-e a gyakorlatban hasznosítani a friss kutatás eredményeit? Úgy tűnik, hogy igenis számít, mekkora hangsúlyt fektetünk az ideális vagy az elvárt énképünkre. Gilovich és Davidai – a kutatás vezetői – azonban az egyéni különbségekre hívják fel a figyelmet. Az, hogy valaki hányféle énképeltéréssel és ehhez kapcsolódó csalódással rendelkezik, teljesen egyénfüggő. Ahogy az is, hogy ezek közül melyiket tartja fontosnak.
Felhasznált szakirodalom Davidai, S., & Gilovich, T. (2018). The ideal road not taken: The self-discrepancies involved in people’s most enduring regrets. Emotion, 18(3), 439-452. Gilovich, T., & Medvec, V. H. (1994). The temporal pattern to the experience of regret. Journal of Personality and Social Psychology, 67(3), 357-365. Higgins, E. T. (1987). Self-discrepancy: a theory relating self and affect. Psychological review, 94(3), 319.
