Az együttérzést nemcsak mások, de mi magunk is megérdemeljük!

Vannak amikor életszakaszunkból vagy élethelyzetünkből adódóan krízisbe kerülünk. Felkavarodhat és viharossá válhat az életünk, de az is előfordulhat, hogy a vihar belül, a lelkünkben tombol. Ilyenkor a múlt és a jelen történései összegabalyodnak, a jövő pedig bizonytalanná válik. Próbáljuk megérteni, mi történik a külvilágban és a belsőnkben, az eligazodás azonban nem könnyű. Cikkünkben a krízishelyzetek kezelését segítő megértéshez és az együttérző viszonyulás kialakításához nyújtunk útmutatást.

Életünk válságos időszakaiban úgy érezhetjük, hogy az aktuális nehézség tornádó módjára söpör végig rajtunk, kicsúszik a talaj a lábunk alól vagy hogy éppen összeomlik mindaz, amit eddig felépítettünk. Kétségbeesés, fájdalom, félelem és bizonytalanság lehet úrrá rajtunk. Valóságossá, sőt, szinte kézzelfoghatóvá válik a fizikai és lelki teherbíró képességünk határa. Az eddig használt megküzdési stratégiák elégtelennek tűnnek, megjelenik és eláraszt a tehetetlenség érzése.

Ez a tapasztalás nagyon mélyre vihet bárkit, ugyanakkor rávesz a külső és belső kapaszkodók keresésére is.

A krízishelyzetben mentőövet jelentő fogódzók olykor nagyon apró dolgok is lehetnek. Rejtett erőforrásaink nagy része ott lakozik bennünk vagy a környezetünkben, csak valamilyen okból nem bontakozott ki. Nehézségeink méltóságteljes viseléséhez sok erőt meríthetünk önmagunkon túl a társas kapcsolatainkból is. Felemelő élmény, ha életünk mélypontjain vannak olyan emberek körülöttünk, akik értő figyelemmel, tisztelettel és őszinte együttérzéssel képesek megtartani és támogatni bennünket, de az is, ha mi magunk tudunk felelősségteljes, együttérző viszonyulással segíteni önmagunkon.

A nehéz helyzetekben ambivalens módon felfokozódhat az igény a másokhoz való kapcsolódásra és az egyedüllétre egyaránt. Gyakran önmagukon is nehezen igazodunk ki, és ez természetes módon zavart okozhat a környezetünkben is. Az önmagunk megértésének nehézsége miatt keletkező feszültségre rárakódhat a másoktól várt megértés hiányából fakadó frusztráltság, ami hosszabb távon a krízis mélyüléséhez vezethet.

A megértés igenis fejleszthető!

Saját magunk és mások mélyebb megértéséhez nagyfokú empátiára és őszinte együttérző viszonyulásra van szükség. Ezt azonban sokszor nehéz elérni. Az erre való képesség és hajlandóság különböző mértékben van ugyanis jelen az emberekben. Jó hír viszont, hogy fentiek a legtöbb esetben jól fejleszthető attitűdök.

Ha értéket látunk ezekben az emberi viszonyulásokban, akkor első lépésben megfigyelhetjük magunkban, hogy:

• Képesek vagyunk-e nyitottan, kellő tapintattal és gyöngédséggel fordulni másokhoz?
• Van-e bennünk elég érdeklődés és érzelmi kapacitás arra, hogy jóindulatúan, minősítés és bírálat nélkül, a mélyebb megértés szándékával megismerjük a másik ember belső világát?
• Képesek vagyunk-e felismerni és elfogadni a másokban megjelenő zárkózottságot?
• Meg tudjuk-e érteni, hogy akit támogatni szeretnénk, annak aktuálisan könnyebb lehet befelé tekintenie vagy épp nincs elég ereje, bátorsága kapcsolódni, és az segítene neki igazán, ha biztonságos távolságból figyelnénk, vigyáznánk rá.

Ha elfogadjuk, hogy az emberi lélek igazán sokszínű és sokrétű, könnyebb lehet a mindennapokban, valamint a krízishelyzetekben megnyilvánuló emberi reakciókat, az önmagunkban és másokban megjelenő gátakat vagy ellenállásokat érteni, illetve kezelni.

Nagyfokú érzelmi érettségre és stabilitásra van szükség azonban ahhoz, hogy a kapcsolódás korlátait ne vegyük személyes elutasításnak,

ne terhelődjünk általuk például indokolatlan bűntudattal. Az érzelmi stabilitást erősíti az önmagunkhoz való jóindulatú kapcsolódás gyakorlása. Ennek hatására fokozatosan és egyre mélyebben megtapasztalhatjuk a Somlói Ferenc által szépen megfogalmazott belső béke és biztonság élményét, aki szerint „Létezik csend, amelybe a világ nem tud behatolni, létezik ősi béke, amelyet a szívedben hordozol és nem veszíthetsz el soha. “

Megadni magunknak, amit másoktól várunk

Sajnos az is gyakori jelenség, hogy éppen egy számunkra fontos személy által sebződünk, vagy azt tapasztaljuk, hogy pont akkor hagy cserben valaki, amikor a legnagyobb szükségünk lenne a jelenlétére. Ilyenkor az eddig is nehezen viselhető helyzetre rárakódhat a végtelen magányosság érzése, ami a teljes összeomlás veszélyével jár. Amikor eláraszt minket a szenvedés, érdemes emlékeznünk arra, hogy saját magunk iránt tanúsított felelősségteljes és együttérző viszonyulásunkkal képessé válhatunk a legmélyebb krízisből is kilábalni.

Amikor együttérzünk önmagunkkal, azt a vígasztalást, megnyugtatást és elismerést adjuk meg magunknak, amire másoktól is vágyunk.

Úgy cselekszünk és úgy viszonyulunk saját magunkhoz, ahogy egy szeretett személyhez viszonyulnánk, aki épp egy nehéz időszakon megy keresztül. Az önegyüttérzéssel képesek leszünk saját magunk jó társaként ellátni, megvédeni és motiválni a reménytelennek tűnő helyzetekben is.

A szimbólumok ereje

Segíti a megértést és csökkenti a tehetetlenséget, ha a helyzetünket, a belső élményeinket valamilyen általunk választott szimbólumhoz kötjük. Ez a szimbólum segíthet az aktuális érzelmeink és szükségleteink beazonosításában, kifejezésében, miközben kiindulái pontként is szolgálhat a megküzdést segítő lehetőségek számbavételéhez, új stratégiák kialakításához.

A nehézségeinket szimbolizálhatja például a vihar, a tornádó, a vulkán, a leomló város vagy a mélybe vezető lejtő elképzelése. A saját belső megélésünk kivetülése egy általunk választott szimbólumba oldhatja a krízishelyzettel történő azonosulásunkat, a kiszolgáltatottság és a tehetetlenség élményét. A viharról tudjuk, hogy előbb-utóbb elcsendesedik, a tornádók levonulását szélcsend követi, idővel a vulkánok is szunnyadni kezdenek, a leomló városokat újjá lehet építeni, a meredek lejtőn pedig kereshetünk kapaszkodókat. A szimbólumok kifejezik a krízishelyzettel járó elárasztó, megsemmisítő élményeket, ugyanakkor jelzik a krízisből való kijutás lehetőségeit is. Megfelelő képzettséggel és tapasztalattal rendelkező szakember segítségével a szimbólumokkal végzett munka gyógyító erejű lehet.

Mindannyian változatos módon élhetjük meg a kríziseinket és a mindennapjainkat. Az azonban közös tapasztalat, hogy minden pillanatban szükségünk lehet arra, hogy egymásnak és saját magunknak is jó társai legyünk. Megértéssel, gyöngédséggel, együttérzésessel a legfájóbb pillanatokban is képesek lehetünk megnyugvást és vigaszt nyújtani. Ez a felismerés vélhetően átszínezi a kríziseinket, a múltunkat, a jelenünket és kedvező hatással lehet a jövőnkre is.