Megrekedt vagy fejlődik a családunk? – A családi életciklus szemlélet

Ahogyan mi magunk, úgy a családunk is folyamatosan változik. Új szakaszba lép, amikor a kisfiúból vagy kislányból pimasz kamasz válik, de olyankor is, amikor ez a lázadó tini már felnőttként úgy dönt, hogy elköltözik otthonról. De milyen egyéb ciklusokat határozhatunk még meg abban a hosszú időszakban, mely akkor kezdődik, amikor két fiatal összeköti az életét, egészen odáig, míg végül nagyszülőkké válnak? 

Mindenki megtapasztalja az élete során, hogy az évek előrehaladtával más és más életszakaszba lép, mely mindig új kihívásokat tartogat számára. A pszichológiában normatív kríziseknek nevezzük azokat az – optimális esetben átmeneti – időszakokat, amikor a normál életfolyamatok és a személyiségfejlődés törvényszerű változásai krízist, megoldandó feladatot generálnak az egyén számára, melyekkel sikeresen meg kell küzdenie ahhoz, hogy a következő életszakaszba léphessen. Ez természetesen nem könnyű, és mint a nevében is benne van, teljesen normális, hogy megszenvedjük például a kamaszkorunk identitáskereséssel, vagy a fiatal felnőttkor leválással kapcsolatos érzelmi viharait.

Azonban nem csak az egyén, hanem az a családi rendszer is folyamatosan változik, melynek az egyén része. Minden család életében megkülönböztethetünk különféle életszakaszokat, amik között az átmenet szintén megterhelő lehet, ugyanakkor kulcskérdés, hogy a család képes-e rugalmasan alkalmazkodni az élet adta új körülményekhez, vagy pedig egy ponton megreked. A családterápiás fogalomtárban a családi életciklus szemlélet foglalja keretbe azokat a kritikus életszakaszokat, amik többnyire minden család életében megjelennek és kihívással szembesítik őket. A következőkben röviden áttekintjük, hogy melyek ezek a ciklusok, és mi az adott ciklus központi témája, megoldandó feladata a család számára.

Nem elvárás, hogy könnyű legyen

Mint már utaltunk rá, normatív dolgokról beszélünk a téma kapcsán. Ez többek között azt is jelenti, hogy egy család nem attól lesz kompetens, hogy stresszmentesen és ellenállások nélkül halad át az egyes életszakaszokon, hanem sokkal inkább attól, hogy rendelkezik a szükséges rugalmassággal ahhoz, hogy egy nagy változás után újraszervezze magát, és működősbe lendüljön az átmeneti elakadásokat követően. Az ilyen átmeneti időszakokban a család sebezhetőbb – de nem feltétlenül diszfunkcionális –, és az is lehet, hogy segítségre szorul, például családterápia formájában.

Minden életciklust egy úgynevezett életszakasz marker indít be, azok az életesemények, amik a változásról tanúskodnak. Ilyen lehet az autonómia megnövekedése, amikor a serdülő több teret szeretne kiharcolni magának, vagy amikor a fiatal felnőtt bejelenti, hogy szeretne elköltözni otthonról, de ugyanígy a változást indukálja az új gyermek születése, vagy éppen a nagyszülő halála is. Ezek mind olyan helyzetek tehát, amikor

újra kell strukturálnia magát a családnak,

és hogy ez miért fontos, könnyen érthetővé válik, ha belegondolunk, hogy mennyire más helyzet az addigiakhoz képest, amikor a gyerekek kirepülésével a házaspár tagjai ismételten csak ketten vannak otthon (ezt a családterápiában úgy mondjuk, hogy újra diáddá válnak), vagy amikor a nagyszülők halálával eltűnik egy generáció.

Hogy ez utóbbi, a nagyszülők elvesztése például mekkora fordulópontot jelent lélektanilag, és hogy mennyire megváltozik az élet ezután, abból Dargay András, a Terápia pszichológusa fogalmaz meg nagyon szépen egy kis szeletet, amikor az egyik szupervízióján ezt mondja: „Nem csak anyám, apám sincs már. És minden lehet velem, lehetek még szerelmes is, bármi. De soha többé nem leszek a gyereke valakinek, és senki nem áll már köztem és a halál közt.”

Elakadás vagy fejlődés? 

A családi életciklus szemléletben gondolkodva kulcskérdésként merül fel, hogy a család elég rugalmas-e ahhoz, hogy megengedje tagjai számára a változástatást és a fejlődést, ezáltal az új interaktív mintázatok megjelenését. Minél merevebb a családi rendszer struktúrája, annál inkább fog ragaszkodni a bevett működésmódokhoz és fog küzdeni a változás ellen, azonban ennek ára van: nagyobb valószínűséggel fog tünet megjelenni a családban. A családterápia több iskolája is amellett érvel, hogy a tünetek (például a kamasz iskolakerülő, deviáns viselkedése) arra utalnak, hogy

a család egy bizonyos szakaszban elakadt,

a szakaszhoz tartozó fejlődési feladatot nem oldották meg. De pontosan milyen fejlődési folyamatok zajlanak le normál esetben a családokban? Ezek közül emelünk most ki néhányat.

Rögtön az elején említhetjük az egyedülálló, fiatal felnőtt elsődleges feladatát: le kell válnia a származási családjáról, de úgy, hogy közben ne szakadjon el tőle teljesen, és ne meneküljön helyettesítő kapcsolatba sem. Egy optimális egyensúlyi állapot kialakítására kell törekednie, melyben ő és a szülei között egy felnőtt-felnőtt viszonyt tud kialakulni, miközben megteremti az anyagi függetlenségét is. A mai középosztálybeli fiataloknak ez sokszor nem könnyű, hiszen a hosszabb tanulmányi idő és az ezzel járó költségek elnyúló anyagi függőséget eredményezhetnek.

Mindemellett – és ez ugyanolyan lényeges – az érzelmi függetlenségét is ki kell vívnia, azt a belső állapotot, amikor az életében felmerülő döntésekben független tud maradni az esetleges szülői nyomásoktól és elvárásoktól is. Érezhető, hogy ez a folyamat nemcsak a fiatalról szól, hanem kihatással van a többiekre is: a szülőknek felnőttként kell elfogadniuk a másikat, és tiszteletben kell tartaniuk azokat a határokat, melyeket a fiatal meghúz önmaga és közöttük.

Következő ciklusként a párkapcsolat kialakítását nevezhetjük meg, melyben a párnak az addigi függetlenségből a kölcsönös függés felé kell elmozdulnia, és dönteniük kell az egymás melletti elköteleződésükről. Önmagukat olyan párként kell meghatározniuk, mint akik

elsődlegesen már egymáshoz tartoznak,

és csak másodsorban származási családjukhoz. Később, a családépítés időszakába lépve szintén új tapasztalatok tömege zúdul rájuk, és az együttélés valamilyen formáját választva definiálniuk kell a „mi” érzésüket, melynek kapcsán egyszerre cél az, hogy fenntartsák személyes én-érzésüket, ugyanakkor közös életet és identitást is kialakítsanak.

A gyermek születése – mely a család kibővülésének időszaka – a családi életciklus legfontosabb szakaszát jelenti. Egy sor olyan lélektani vonatkozásról beszélhetünk, mely gyökeresen átalakítja az egyén és a család életét egyaránt. Az addigi pár szülőpárrá válik, ezáltal egy generációt feljebb lépnek, ahogyan az addigi szülők is nagyszülőkké válnak. Ez mindenki számára új helyzet, melyben nem csekély a kihívások száma. A korábban gyermektelen párnak új módokat kell találnia kapcsolatuk fenntartására és ápolására, és ebben a lehetőségeik száma, idejük és energiájuk jelentősen csökken azután, hogy már egy kicsi is várja őket otthon.

Ezen kívül pedig ezer más dolog kapcsán kell dűlőre jutniuk, onnantól kezdve, hogy megszervezik a mindennapokat, egészen odáig, hogy mennyire vonják be a nagyszülőket a gyermeknevelésbe. Ezek kifejtésére (ahogyan az összes szakasz ismertetésére sem) jelen keretek között nincs lehetőség, ezért egy táblázatban foglaljuk össze címszavakban az egyes szakaszokat és a hozzájuk tartozó érzelmi folyamatokat és változásokat.

Limitek

A szakirodalom kiemeli, hogy bár a családi életciklus szemlélet értékes keretet kínál a család fejlődésének megértéséhez, hiányosságai vannak. A modell inkább leíró, mint magyarázó, illetve kevés figyelmet szentel az egyes események időzítésében mutatkozó egyéni különbségeknek is (például a megkésett házasságoknak). Egyes szerzők azt is megemlítik, hogy bár a család fejlődése lehet annyira lineáris, mint ahogyan a szemlélet sugallja,

a családi élet sokkal inkább oszcilláló,

vagyis vannak időszakok, amikor a családtagok közelebb kerülnek egymáshoz (például haláleset történik a családban, vagy súlyos betegség üti fel a fejét), máskor az egyéni mozgások kerülnek előtérbe (például új munkahelye lesz valakinek vagy lakóhelyet vált).

Arról is mindenképp szólnunk kell, hogy a családi életciklus szemlélet leginkább a normál fejlődést tárgyalja, viszont a családot nem csak normatív, hanem előre kiszámíthatatlan, traumatikus krízisek is érhetik (az egyik legmegterhelőbb ilyen a gyermek halála), amik az élet kiszámítható menetét megtörik, teljesen új keretet adva ezáltal a fejlődés menetének.

Végül, de nem utolsó sorban a kulturális különbségek is egy olyan faktor, amivel számolnunk kell, hiszen például a függetlenség támogatása és a függetlenedéssel kapcsolatos társadalmi elvárások nem ugyanazt jelentik az egyes kultúrákban. Ezzel együtt viszont azt gondoljuk, hogy egy olyan hasznos keretet kínál a modell, mellyel könnyebben áttekinthetővé válik a terapeuták és a családok számára egyaránt az életünk sokszor átláthatatlan folyamata.