Melyik a legjobb életkor a házasságkötéshez?

Már több évtizede megfigyelhető, hogy jóval későbbre tolódott az első házasságkötés ideje, mint az előző generációk esetében. Cikkünkben megnézzük, milyen okok állhatnak emögött, ahogy azt is, hogy jó-e ez nekünk: avagy mikor a legkisebb a válás esélye? 

Még ha nem is vagyunk épp matematikai beállítottságúak, érdemes a házasságra számokban is ránézni: a statisztikák szerint az elmúlt (2019-es) évben megugrott a házasságkötések száma Magyarországon, utoljára a kilencvenes évek elején volt ilyen magas. A házasságot kötők kétharmadának ez az első házassága, és az egyharmaduknál legalább a pár egyik fele volt már házas. Az első házasságot kötők átlagéletkora a férfiak esetében 32,8 év, a nőknél pedig 30,1 év. Mindez azért érdekes, mert ebből is látszik, hogy nagyszüleink, de még szüleink idejéhez képest is jelentősen kitolódott, mikor kötünk házasságot, ami nálunk is követi a fejlett, nyugati országokban megfigyelhető trendet.

A pszichológusok egy új életszakasz beiktatásával nyugtázták ezt a változást – korábban, Erikson széles körben elfogadott személyiségfejlődési elmélete szerint a serdülőkort (13-19 év) a fiatal felnőttkor követte, ez volt optimális esetben az elköteleződés kialakításának időszaka. Arnett 2000-ben írt cikke nyomán azonban a kettő közé bekerült a kibontakozó felnőttkor szakasza is, ami a tinédzser kortól akár a húszas évek közepéig-végéig is elhúzódhat. Emögött Arnett szerint több összetevő áll, de talán a leglényegesebb a tanulmányok kitolódása, és az anyagi függés a szülőktől (akár együtt lakás formájában is), ezzel együtt pedig a későbbi munkába állás, illetve a párkapcsolati elköteleződés későbbre tolódása.

A fiatalok tehát egész egyszerűen később kerülnek arra az egzisztenciális szintre, amire a szüleik az ő korukban, és ez is késlelteti a házasságkötést és családalapítást.

Emellett az érzelmi érés is kitolódott: a kapunyitási krízisként vagy életnegyedi válságként emlegetett jelenséget is az Y-generáció (ezredforduló környékén születettek) „találta fel”, melynek lényege, hogy az útkeresés nem zárul le a tinédzserkorban, hanem a húszas évek alatt is tovább zajlik. Ez egyfelől egy alaposabb önismerethez, másfelől viszont későbbi elköteleződéshez vezethet mind a munka, mind a párkapcsolat tekintetében. Emellett ez a generáció az első, akik különösen nagy arányban élték meg a szüleik válását, így „ellentrendként” a korai házasságkötésre egyre elterjedtebbé vált az a hozzáállás, hogy a házasságkötést előzze meg saját magunk megismerése, és a karrier megalapozása, hogy ennek mentén megalapozottabb döntést tudjunk hozni.

Ezért is érdekes kérdés, hogy vajon összefügg-e a válások száma a házasságkötés időpontjával: tényleg jobb döntést hozunk-e érettebben, és minél később, annál jobb? A kutatások szerint igen is, meg nem is. Wolfinger az amerikai házassági adatokat elemezve azt találta, hogy ha túl későn házasodunk, az ugyanúgy megnöveli a válás kockázatát, mintha túl korán. Ez a mintázat több év adataira levetítve is látható. Kiszámolta, hogy 5 évvel a házasságkötés után a tizenévesen házasodók esélye a válásra 38%, a húszas éveik elején házasodóknál pedig 27%. Ez az arány jelentősen lecsökken a 25 és 29 év között házasodóknál (14%), és a legalacsonyabb 30-34 éves kor között (10%). 35 éves kor fölött viszont ismét megnő 17%-ra, ami még mindig alacsonyabb persze, mint a nagyon fiatalon házasodóknál.

Wolfinger szerint a legideálisabb 28 és 32 éves korunk között házasságot kötni, legalábbis a válás esélyét tekintve.

Hogy fiatalon miért tartanak ki a párok kevésbé, azt azzal magyarázza, hogy ennyi idősen még kevésbé ismerjük saját magunkat, illetve kevésbé látunk rá tudatosan a párkapcsolatunkra is, éretlenebbül kezeljük a konfliktusokat, de a személyiségünk is sokat változhat még ebben az időszakban (például hogy mit fogunk dolgozni, melyek lesznek számunkra a fontos értékek, és ennek megfelelően ki illik hozzánk). Ezzel szemben 35 éves kor fölött pedig azért emelkedhet meg újra a válás esélye, mert ilyenkor már a pár tagjai kevésbé függenek egymástól anyagilag, nagy valószínűséggel mindketten önálló egzisztenciával rendelkeznek a kapcsolat kialakulásakor, így szabadabban dönthetnek a jövőjükről.

Úgy tűnik tehát, hogy a házasságkötés átlagéletkorának kitolódását követi a válási esély csökkenése is, ami jó hír a húszas éveik végén, vagy harmincas éveikben házasodóknak. Tegyük hozzá, hogy minden életkorban érettségünkön, önismeretünkön, elkötelezettségünkön múlik a kapcsolatunk sikere, és ebben egy korosztályon belül is nagy különbségek lehetnek. Egyik életkorban sincs biztos recept a jól működő házasságra, de tudatossággal mi magunk is sokat tehetünk érte, hogy csökkentsük a válás esélyét.

Kozma-Vízkeleti Dániel korábbi előadásában említette, hogy az életkor mellett a kapcsolat életciklusát is érdemes figyelembe venni az elköteleződéskor, ugyanis ennek is van egy fejlődési íve, és egyáltalán nem mindegy, mikor köteleződünk el benne. Ha még a rózsaszín köd időszakában kötünk házasságot (ami akár két évig is kitarthat), lehet, hogy később csalódás ér minket, ha azt gondoljuk, utána már nem kell megdolgoznunk a kapcsolatért. Ezt a szakaszt szimbiózisnak nevezzük, mert a magasfokú egymásra hangolódás, intenzitás jellemzi. Ezt követi a differenciáció, ami jellemzően egy konfliktusos szakasz: ilyenkor megmérkőznek egymással az egyéni érdekek és szokások a közös élet alapjainak lerakásában. Ideálisabb, ha ebben a szakaszban születik meg a döntés az elköteleződésről, hiszen itt már újra önálló emberként tudunk gondolkozni, valamelyest racionálisan is mérlegelve, hogy milyen közös életet tudunk kialakítani hosszú távon, és egyeznek-e a céljaink és értékeink. Ha itt megszilárdítjuk a kapcsolatunkat, megvívjuk a kellő csatákat, és nem egyénileg, hanem kapcsolatilag győztesen kerülünk ki belőle, akkor jó alapokat fektettünk le a házasságunkhoz.